Le Café de Capucine

Baleknek gondolnád azt az embert, aki megsirat és haza akar vinni minden kóbor állatot? Pedig én ilyen vagyok. A saját családom már egészen elfogadta ezt a “defektem”, de ha idegen emberek szemébe nézek, mikor éppen eme hullámvölgyben próbálom magamra erőltetni a társadalom által elvárt pókerarcot, akkor megdöbbenésbe, szinte rosszallásba botlom. Miért vagyok gyengébb emiatt? 
Egyenesebb háttal és mosolyogva mész tovább az utcán, ha tudod hogy egy másik élőlénynek meghosszítottad a szerény életét egy marék étellel, vagy azzal, hogy vizet hozol neki valahonnan és kiöntöd elé, mert látod a szemén, hogy szomjas. Az, hogy egy állatnak segíthetünk, minden plusz utánajárást megér.  
Az ok, amiért ilyen nem túl kellemes témába belekapok az az, hogy egyre több kóbor kutyát látok a pici városomban, Berettyóújfaluban. A legutóbbi esetben éppen akkor találkoztam egy ilyen kutyával, amikor a heti bevásárlás tételeit raktam be az autóba. Életrevaló kis állat, jegyeztem meg magamban, valószínű csak véletlenül keveredett oda, de milyen jól tette! Legalább azon a napon nem maradt éhen.
Mi történik, hogy tehetnek ilyet, hogy kirakják őket?
Eljutottam odáig, hogy a táskámban van egy kisebb zacskó kutyakaja, ha ilyen állattal találkozom, ne szakadjon meg a szívem, hogy nem segíthetek rajta. Sajnos nem hozhatok haza egyet sem, mert szenvedés lenne neki bezárva egy kis lakásban, főleg hogy 2 napokra el kell utaznom. Sajnos még egy gáncsnélküli lovag sincs akire ilyenkor rábízhatnám.
Emberek, ne tegyetek ilyet, hogy sorsára hagytok egy állatot. Nem érdemlik meg.

Olyan erősen akartam mindig azt, hogy ne legyek tanár. Kapálóztam ellene, megvettem, mégis, betolakodott a tanár lét a bőröm alá. Ez a hétfő volt az első napom itt, egy random középiskolában, valahol Kelet-Magyarországon. Eddig a középiskolás létet, emlékeimből mint egy fekete lyukat, próbáltam kiirtani. Most a másik oldalra álltam és fura, nagyon fárasztó, de érdekes érzés. A sok egyen viselkedést, röhögést, nyerítést, sugdosást néhol töri meg az értelem hangja. De számomra az a fontos, hogy még létezik, légyen bár veszélyeztetett faj.     
Bizakodó vagyok.

Vágyom utazni. Nem irthatom ki magamból az örök menés gondolatát. Elég ehhez egy távoli emlék, egy megivott jó olasz kávé, egy idegen szó, melyet oly ízesen tudsz mondogatni, mindegy ha nem is helyes. Franciaország és a St. Honorat sziget mindig a levendulaolajról jut eszembe, amivel esténként kenem be az arcom. Mindig visszagondolok a szerzetesekre akik kertészkedtek abban a földi paradicsomban, a tenger és levendula illatával körüllengve. Vakít a júniusi nap, ciripelnek a kabócák, tűleveleken lépkedsz és a legnagyobb vágyam ott és akkor az volt, hogy ne velem induljon vissza a hajó Cannes-ba.

Eddigi utazásim során, sohasem vettem feliratos pólót, nem etettem galambot a St Marcó-n, nem voltam kiéhezve egy kis “hazai” Mc.Do-s kajára, nem béreltem sokad magammal gondolát, hogy aztán szidjam milyen drága volt, mint a legtöbb turista, akik általában megteszik ezt mikor Velencébe látogatnak. Hűtőmágnest és képeslapot is csak kötelességből vettem, mert tudtam, hogy elvárják tőlem.    
De mindig megfogadok valamit: elhozom az emlékét annak, hogy Én, mint porszem a világban, megalkottam a saját városképem. Cipőboltok sokaságával, kedves kávézókkal, éttermekkel. 
Fontos a vizualitás, szó se róla, de (szerencsére) nem csak színes műgyanta porfogókkal tudunk emlékeket és vágyódást gerjeszteni.
Emberek! Dobjátok el az útikönyvet és főleg a térképet, vesszetek el! Ha utaztok, keressétek meg magatoknak a saját, külön bejáratú városotokat, vegyetek kekszet, bagettet, sajtot és bort, ott ahol a bennszülöttek, akarjatok ti is a részévé válni annak a csodának. Nem baj, ha nem beszéled a nyelvet, a mosolyt és a jószándékot mindenki megérti és segít. Olyan helyen is, ahol a kedvesség csíráját sem gondolnád, ott botlasz bele ajándékba. Mint én kis naiv, mikor bementem útbaigazítást kérni egy “fura” étterembe, amiről kiderült, hogy bordélyház. Nem találtunk közös nyelvet, de elkísérték szegény “Je perdu” lányt a következő ismerős pontra, ahonnan hazajutottam.
Legyünk emberségből és szeretetből utazók, ne csak a kirakott képek miatt.

This writing will take a chance for a wider expectation. When I was a little girl and started to learn the “very new” contemporary english language among the fresh thoughts of the new democratic system at the school, I promised to myself: “I’m not a genious, but one day I’ll enjoy the speaking of this language as the hungarian”.
So, I’m 25, but I already feel nerv in my stomach whatever I must have to say something, the fears of a foreign. But my star and eternal icon of a woman proud, Elisabet Bennet told something about this, in raw translation: “I don’t play on this instrument as well, as I wish, but this is my fault, because, I didn’t bothered enought with the practice.”
Elisabeth, although was a creature of Jane Austen, the message is bright.
I hope my little writings will arrive to You, dear english speaker reader. I have to told you, the hungarian is the one of the most beautiful, the most melodic and well swearable language in the world. But we are just a dustmotes in the sea of the languages. The english is so handy, like the google.
I wolud give you my life, my thoughts in this practical way and in hungarian in the way of beauty.

San Lorenzo a katolikus klérus szerint a szakácsok védőszentje onnantól kezdve, mikor leszólt az őt rácson sütő pogányoknak, hogy: “Fordítsatok meg, ez a felem már átsült!”
Protestáns vagyok, de megnyugtató érezni egy ilyen grillezésben járatos úriember szavait hallani a fejemben, mikor hódolok a főzés szenvedélyének.
Ez az összesítés nem lehetne teljes e téma nélkül, mert az étkezés és ennek elkészítése ugyan olyan örömmel tölt el, mint akármely magas művészet amit adhatott nekünk a jószerencsénk és az iskolai oktatás.

Almás leveles tészta vanília fagyival. Már elfogyott. 😀

A főzés széles gesztusokat igényel, olyat, amiről elhiszi a konyha előtt elhaladó, hogy magunkban és örömünkben “táncolunk” a mozdulatainkkal. Ez jelzi, hogy boldogok vagyunk. Mert a boldogság gida lábakon szökken, míg a szomorúság görbíti a szánk és hátunk, mint ahogy a karácsonyi forgatagban írtam. 
A festéshez hasonló foglalatosság, amikor elegánsan összecsippentjük az ecsetet és úgy kevergetjük a festéket, mikor kezünk ívesen meghajolva engedelmeskedik a vászonnak amikor festünk.
Ez nem kényeskedés és annak fitogtatása, hogy milyen távol álló dolgokat tudunk összepasszírozni egy kategóriába. Ők rokonok a javából.
Talán e mögé az ok mögé bújhatnék, mikor azt mondom, hogy egy időre lecseréltem az ecsetet a fakanálra. Tobzódnak a színek, a zöldségek, gyümölcsök gondoskodnak erről, a textúrákat itt nem a kezemmel hanem a szememmel és a számban érzem az elkészült ételben. Ugyan olyan fontos a kompozíció, a tányér és asztalnemű egységbe foglalt keretet ad a műalkotásnak.
Igen, műalkotás, nem ember üzemagyag, vagy táp, hiába minden diétás törekvés, az étkezést ne gondoljuk minél kevesebb kalóriát tartalmazó üzemanyagnak, ami BŰN. Nem bűn boldogan enni és tele szájjal (nem csámcsogva) megköszönni az égnek, hogy élvezhetjük az életet.
 

Csendéletem: 30×40 cm, olaj, feszített vásznon. Magántulajdon.

Hála San Lorenzonak, nem kell egyik szerelmem elhagyni a másikért, mert kiegészülnek a tudásmorzsák egy komplex egésszé, idővel, ezt a jelenséget nevezhetem majd az életemnek. 

Belegondolsz, mi a boldogság?
A héten megízlelhettem mi a boldogság. Az a nagyon törékeny, elillanó egyensúly, mikor mindenki mosolyog, mikor nem tudod elkergetni a mosolyt az arcodról.
Ugyanis a gondviselésben eddig is nagyon bíztam, csak az utóbbi időszakban nem éreztem a jelenlétét. Rájöttem, hogy az én hibám volt, hogy engedtem magam alámerülni a posványba és nem kiáltottam fel, mikor nyakig benne voltam, hogy: Hál’ Istennek! Legalább nem hullámzik! 
Cudar és buta dolog az, ha átveszed a másik ember lelki nyavajáját és önként, dalolva viseled, abban a hiszemben, hogy te csak meg akarod érteni őt. Nem szabad. Főleg akkor tilos, ha az illető nem érdemli meg.
Visszatérve arra a csodálatos jackpotra, amit január 9 hozott az életembe, amelynek még mindig bűvkörében vagyok, egy nap alatt oldódott meg minden probléma az életemben.
Reggel megtudtam, hogy nem kell elmennem a vackomból, délben kaptam munkát, amivel anyagilag függetlenedhetek egy képzettségemnek megfelelő munkakörben. Erre azt mondtam, Drága Kenyér, nem érdemlem meg!
De a korona még hátra van… Este pedig életemben első alkalommal, megtudtam milyen az, amikor kölcsönösen becsap a villám és csak szedegeted az álladat, hogy eddig, hogy bírtad ki nélküle.
Semmi sem biztos, de ezt a napot felírom a naptáramba, hogy emlékezzek, egyszer ilyen is volt.    

Nem fogok általánosságban fogalmazni. A 2012 eddig számomra nem hozott mást, mint csalódást. Igen, tudom, mit verem a heppet január elején, korán van még ehhez. De, a fene egye meg, ezt van. Kezd az eddigi biztos életem biztosan a darabjaira hullni. Nincs lakásom, úgy érzem, hogy nem tudom teljesíteni a rám szabott feladatokat sem az iskolában, sem a munkahelyen. Nem tudom miből fizessem ki a számláimat, arra már nem is gondolok, hogy miből fogok megélni. Majd azt mondom magamnak: elélsz majd, Isten kegyelméből.
De ami ennek a szép kupacnak a tetején ül, az az a tény, hogy el kell viselnem a megaláztatást, hogy már megint nem kellek valakinek. Kérdem én, hogy legyek magabiztos és nemes lelkű nő, aki mosolyog, ha mindig a elutasításba és játszmákba, kétélűségbe ütközik? Mindig ismertem azt a mondást, hogy: “Egyenes derékkal nehezebb járni.” – és tanúsíthatom, egyre nehezebb, de nem megy máshogy. 
Megfeszíthetem magam, lehetek szellemes, vagy szép az én “gáncs nélküli” lovagom a saját szemellenzője mögül nem akar kilátni. Úgy neveztem meg magamban a viselkedését, hogy: rideg tartás.
Vagyis, néhanapján odadob nekem egy kis koncot, aminek örülhetek, aztán arra a polcra rakhatom amire akarom, ha akarja bók, ha akarja, udvariasság. Nem kell a sajnálata, hogy kedves akarjon lenni szegény kislánnyal, akit elküldött melegebb éghajlatra, úgy hogy még esélyt sem ad neki. 
Így is forgatom a fejemben, hogy egy huszárvágással minden hozzá vezető utat elvágok, ami csak érik és érik, de még nem tudom megtenni. Sajnálom ezt az anyagot ebek harmincadjára hagyni.
Cigány, vándor életem újabb fejezete mocorog, tovább akar lépni.   

Olyan vicces volt ez a plakát felírás, hogy újra és újra ki kell kuncognom. Mégis annyira komoly kérdést vet fel, hogy komolyan kell vennem. Gondolkodjunk el azon, hogy egy kapcsolatba mennyi toleranciát építhetünk bele, addig a pontig, amikor az igazi, hús-vér emberünknek azt mondjuk, hogy : Bocs szivi, de inkább a csodára (értsd William öccsére) várok.
Nem vagyok praktikus, élhető nő. Mindig Tatjana módjára, hűségesen vártam arra az Anyeginre, akinek fizikai  feltűnési lehetősége és a vele való romantikus kapcsolat kialakítása legalább annyira adott, mint a drága Harryé. Előbb nyerek a lottón, vagy ruletten.
Rosszak vagyunk mi, idealisták, mert elégedetlenkedünk. Túl mackó, nem szőke (vörös), nem tetszik a füle, hülyén öltözködik, nem szeretem a zenét amit hallgat, túl rámenős, anyámasszony katonája, nem olvasta a kedvenc könyvem vagy urambácsá’ nem is szokott olvasni, mert helyette TÉVÉZIK!  Hallatlan!
Fordított esetben a fülemben cseng Mr. Gungor mondata: “3 milliárd nő él jelenleg a földön és ezek 1%-a szupermodell kinézetű.”
Ha beletartozol az 1%-ba, akkor örülj neki, ha nem -aminek nagyobb az esélye- akkor te is kiegyezhetsz a férfi társadalom 99%-ával aki nem herceg (vagy fecske nadrágos, fokhagyma fenekű szupermodell). Biztos a pasik is észrevették már a tényt, hogy nem minden csaj Angelina Jolie, mégis megbékéltek vele, mi nők, nagy szerencséjére.
A környezetem példája arra sarkall, hogy meghunyászkodásra kényszerítsem a dédelgetett rózsaszín szemfedőmet, de Tatjana nem hagyja magát.