Le Café de Capucine

Március idusára

Nagyvárad mindig a nosztalgikus szívem csücskébe tartozott, ahol olyan tartással lépsz be az EMKÉ-be, hogy bizony Ady is ide tért be, hol az ital fennkölt, hol a színésznők szereplési vágyát kielégítendő, szereposztó díványhoz hasonlatos (itt újsághasáb), alantasabb céllal.
Kihúzod magad a Fekete Sas palotában, mert tudsz róla hogy a dédszüleid is itt kávéztak meg egy fárasztó megyei vásár után, itt nézegették hitetlenkedve azt a fura szerkezetet, aminek beszélője egy fali dobozból jött ki és a fülüket odahajtva csodákat halhattak.  Olyan ember hangját, aki nem volt jelen. Nem is említették otthon, az öregeknek, hiszen ilyen modern masinériát el sem tudtak képzelni.
A kis mellékutcában található művészellátó, ahol az idős eladó még abból a hősi korszakból származik, amikor a művészek festékeit patikus módjára törték, keverték.    
Ez nekem Nagyvárad. Nem akarom meglátni a román nyelvű feliratokat, nem akarom meghallani, hogy csak idegen nyelven szólnak hozzám és előbb kell megkérdeznem, hogy: “Parle vous francais?”.

Milyen nagy bábjátékos a történelem…a határtól 10 km-re egy másik ország, egy szellemváros emelkedik, épületei, mint régi fényüket vesztett bútorok, amelyeknek patinája egy daróccal van letakarva az elhagyott, hideg házban.

Otthonom az egész világ, de nyaralni mindig haza járok….

Vállalt szemlélet a világpolgáré, más azt dönti el, hogy bizony ő lokálpatrióta. Úgy is szerethetsz minden utcát és házat a szemeddel, ha más hely szelleméből is akarsz megérezni. Pontosan, érezni. Az, mikor csak visz a lábad, mikor önkéntes alapon elveszel egy város atmoszférájában. Utólag emlékszel milyen zenét hallottál éppen a lejátszódban, mit éreztél mikor beszívtad az illatokat, mikor a színek és a formák adják azt az élményt, hogy itt vagy és nem máshol a világon. Fura, szinte utópiszikus belegondolni, hogy az az élménycsomag, amit ott kapsz, sehol máshol nem lesz ugyan az. Akkor vagy szerencsés, ha egy-egy felcsípett ingerből rekonstruálni tudod a többi, elefánt méretű hiányt. Sohasem gondoltam volna, de jómagam az elbúcsúztatott ízek nagy rajongója vagyok. Azért búcsúztatok, mert ha megadom a módját az elválásnak, akkor talán méltóvá válok arra, hogy megint köszönthessem.
Eddigi francia visszaköszönőim koronás királynője a krémes és karakteres Fois Gras, a kacsamáj pástétomok kétségtelen alfája és omegája. Elvihetnék a Földközi-tengert minden gyönyörű kincsével együtt, de nekem a Cannesi tengerpart legfényesebb csillaga a szolid kacsamáj volt ropogós zöldségekkel és friss bagettel. Számomra a kedves halak, rákok mindig csak a tenger távoli lakói maradnak, de a szárazföld a gyönyörű állatok és növények végtelen tárháza számomra.   
Mivel életem folyamán annyit voltam kénytelen utazni és megszokni új környezetek, életformák tucatjait.
Természetemből adódólag nem vagyok az az egyén aki szívesen változtatja az élőhelyét, engem az eltelt életút tett ezzé az örökké továbbállni és mindennél jobban helyhez ragaszkodni akaró fura masszává, aki vagyok. Ezért ha új helyre érkezem, repesek és gyermek módjára ízlelgetem ezt a helyzetet amibe beleestem. A fények játékát a padlón és  a fal színét reggelente, az éjjeli neszeket elalvás előtt. Kávéfőzés közben a derekam a pultnak vetem és megtámasztom a talpammal a falat, csak kalimpálok a levegőben fél lábbal, mint rég az iskolában, talán ott nem volt olyan jó kávéillat.
Fekszem a padlón, pamlagomra rakva a lábaim, beengedem minden helységbe a saját zeném. A székemre kucorodom és csak nézek magam elé…Áldásos állapot ez, nem vitás, viszont minden új helyben ott van az a picinyke szomorúság, hogy el kell hagynom egyszer, így a boldogságom sem lehet kiteljesedett. 
Úgy érzem, mintha valami varázs ütött volna bennem tanyát. Csak kinyitom az ablakot és a szabadság levegőjét érzem átmászni a szobán. Közben olyan zene és képanyag pereg az agyamban és a szemem előtt, ami visszahozza azokat az estéket, mikor utoljára ott voltam, ahol lennem kellett, Franciaországban. Hogyan lehet a gyermeki rajongás ilyen erős, csak toszigál oda, ahol a franciák között, végérvényesen csak magyar lehetek. Ha akarom, megint kinyitom és minden félelmem a jövőtől és a magányról csak távoli délibáb, mintha ezeket sohasem érezhetném. Ok nélküli béke és boldogság bújik belém, mindent elérhetek…mindent, hiszen az elmémben közel van Franciaország.
Hogyan érezhetem azt a francia vonaton ülve, hogy tökéletesen azonosultam mindennel…minden mozdulatom, szemvillanásom azt hivatott megmutatni, hogy úgy nőttem ki ebből az ülésből, mintha nem is lenne Magyarország. Egy szót sem szólhatok, de mindennél jobban szeretnék, mondanám: milyen jó nekem közöttetek! Sohasem szűnhetek meg magyarnak lenni és sohasem adhatom fel ezt az erős ragaszkodást, amit választott kultúrám iránt érzek. Nem beszélem a nyelvet, sebaj, majd odáig is eljutok egyszer, egzotikumnak számítok a kelet európaiságommal, nem érdekel.
Mondogatom magamban a mantrám: otthonom az egész világ, de nyaralni mindig haza járok…
Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!