Mi olyan áthidalhatatlan dolog ebben a kis országban, hogy ekkora különbségek vannak lét és élet között?
A létet, mint vegetatív, Manslow-i szükséglet piramis alján karistolást értem, amikor alszol, eszel, dolgozol. Azzal szemben, helyezkedik el az ÉLET amikor van valami szép érzet a levegőben, amikor becsukod a szemed és elmosolyodva iszod a reggeli kávéd, felrakod a napszemüvegedet és csak élvezed, hogy süt a nap és közben a hajad összekócolja a jó öreg, alföldi szél.
Rácsodálkozol a bólogató, virágos fákra, tűnődsz azon, hogy csak a hely okozza-e, de mintha itt még a tavasz is mutatósabb lenne, vagy csak te vagy elfogult?
Akárhogy légyen is, a mai napom arról szólt, hogy jártamban-rohantamban a város egyre csak csalogatott: gyere vissza kislány, itt vagy itthon, mit neked egész Hajdú-Bihar, amikor itt van minden. (Ekkor galád módon felsorolta a kedvenc dolgaimat…)
A Tűsarok utcád, a pékséged, ahol csokit adnak a kávéd és a csoda szendvicsed mellé, a gyönyörű házaidon köszöngető ablakaid, kilincseid, itt a turkálód, ahol festészeti albumot is vehetsz kilóra, a zsinagógád, a kakasos templomod tiszta téglából, a tűzfalaid, a kilátás a Szent István téri víztoronyból, a Dóm teret körülölelő épületek hosszú, nyitott folyosói, amin öröm végigsétálni, ha nem nézel a lábad elé.
Summa summarum: menjetek el kicsit és merjetek lusták és élvhajhászok lenni, úgyis itt a hétvége!
