Le Café de Capucine

Mai nap eleget tettem régi adósságomnak, a folyamatos kutyakeresés menhelyről való megoldását is fontolóra vettem. Sohasem szerettem nézegetni ezeket az oldalakat, mert krónikus síró-pityogó állapotba kerülök és magamat is beleértve, átkozom az ember azon tulajdonságát, ami arra késztet AKÁRKIT, hogy kirakjon egy állatot. Ilyenkor helyettük és szégyellem magam.
Mondhatja kedves olvasóm, hogy jó jó akko’ tegyél te is valamit ezért, ne csak sajnálkozz! Ok, sajnos várnunk kell még ezzel, de nagyon hiányzik egy kis élőlény, egy kis állatka ebből a kis lakásból. A kis körmeinek hangja a  padlón, ahogy ritmusosan, magabiztosan végigcsattog kis birodalmán, mintha ő lenne a gondnok. 
Ránéztem a debreceni állatotthonokra, megtaláltam  http://debrecen.zug.hu/ oldalát, ahol nagyon kedves és szomorú szemű állatokat láttam. Mindig tiszteltem ezeket az embereket, akik ezzel töltik a mindennapjaikat, tiszteletem őket a tartásukért, hogy nem roppannak össze ennyi kiábrándultság és fájdalom között.
Úgy képzelem ezek az állatok úgy kerülnek be ide, hogy fizikálisan és lelkükben kiürültek, nem tudnak adni, mert mindenük amihez kötődhetnének elveszett. Egy állatnak az élete legfontosabb feladata hogy jobb helyé tegye saját életterét, megvédje és gyarapítsa azt. Mi maradhat azután  nekik, hogy kijjebb rugdalják onnan és magára marad?    
A gondozóik feladata a rendbetételükön kívül ott folytatódik, hogy ezeknek az élőlényeknek visszaadják az élethez való kedvüket. Ez az igazán kemény. Ez az igazi menedék jelentése és funkciója.
   

Mi így ünnepeltük a négynapos hétvégét, elmentünk Tokajba. Mindig ismerős, mégis állandóan változó kicsiny város, ahol nincs az emberek szókincsében ez a mondat: “Ez volt az utolsó pohár!”

Bevallhatom, ahogy az idő telik egyre inkább kötődöm a földhöz, semleges nemtörődömségem, kinevelt városi létem visszanyúlt paraszti alapjaihoz. Nem vagyok a dekorativitás ellensége, amíg az hasznos. Viszont
feleslegesen nem tartok itthon olyan zöldet, ami “csak” a szemünknek
szép.
Kényszerű egy évem, amikor hazakerültem a főiskola után, munka nélkül, egyedül, a földdel való foglalkozás keretet adott a végeláthatatlan napjaimnak, a monotonitás helyére a napról napra növekedő élet és a türelem lépett. Kertészkedéssel nem csupán egy életformát vehetsz fel, hanem egy egészséges szemléletmódot tehetsz magadévá. Egészséges, mert megtanulsz várni, törődni, tenni azért ami felett nincs hatalmad, mert te csak elősegítheted a gyarapodást, felsőbb hatalom végzi el a csodát.

Az utóbbi időben okoskodnom kell, hogy hogyan tudok valami zöldet becsempészni az életterünkbe. Eddig van egy szedett vetett kis fűszeres 2 ablaktábla között, illatos levendulával, majorannával, mentával. Ezenkívül van egy túlélő paradicsombokor, amely még az újfalusi lakásomban kelt ki, augusztusban zötykölődve átutazott ide, majdnem kihalt a forró nyár alatt, de rendületlenül él és viseli a sötét sarkokat, az októberi hideget. Reménykedem, hogy egy reggel termést szüretelhetünk róla.
Állandó álmom egy folyton epreket termő cserép egy szép fényes helyen, talán a 2013 elhozza ezt is.

Folytatva, megérkezve erre a csodálatos helyre, elsőként ami már feltűnt, az az élénk pirosban villódzó, plázához hasonló állomás kínálata. Ha hősiesen nem fordítom félre a fejemet, minden ruha, könyv, illetve ékszer khmm bizsu bolt láttán, akkor bizony a koronáim igencsak megfogyatkoztak volna, már az első fél órában.
De szerencsésen kikutattuk a vágyott napijegy titkos helyét (újságárus) és belevetettük magunkat a prágai metróhálózat sűrűjébe. Annyira gusztusos szoc-reál metróállomásokat mint ott, még sohasem láttam. Minden megálló más színű domborműveket rejtett, számomra talán az mestermunkák Toffifie-s üres dobozra emlékeztető kinézete ragadott meg. Mintha egy hatalmas bon-bonos dobozba kerültünk volna.

Elmetrózunk a szállodához, amely egy külvárosi kerületben volt, féltem is kicsit hova kerülünk. Szemetes sikátorokra, beton között feltörő gazra és hajléktalanokra számítottam. A meglepetés akkor ért, amikor rendezett parkokat, árnyas fasorokat, macskaköves utcákat találtunk ahol nem tudom öröm-e, de szerintem öröm lehet élni. A hotelünk mint egy kolosszus, úgy magasodott a kis négyemeletesek fölé.
Mikor elfoglaltuk a szobácsKÁnk, összeszedelőzködtünk (értsd kedves olvasó: sört és croissant-t vettünk) hogy elérjük az aznap utolsó, 2 órás, deluxe városnéző túrát. Azt gondoltuk, hogy mivel utolsó, sokan lesznek és hogy sörözve és croissant uzsonnázva tudunk művelődni, miközben suhan velünk a busz.     

Szaladjunk vissza egészen múlt szerdáig, amikor lovagommal felnyaláboltuk magunkat és elindultunk a nagy nagy Budapestbe. Az IKEA nekünk, vidékieknek a vásárlással eltöltendő idő legszebb és legszínesebb formáját adja, mind vizuális, mind fánkevési szempontból, sőt még a máshol zúgolódó férfi is szépséget találhat a tervezőprogramok előtti lecövekelésben. Ellenállhatatlan számára a kihívás, hogy megtervezze az álomkonyhánkat, ahol munka közben odakacsinthat rám, amint neki készítem a következő vacsorát.
Mikor számtalan kört tettünk, mikor minden borospoharat megnéztünk és kocogtattunk, mikor minden kanapén ültünk, fáradtan az egész napi cipekedéstől és az indokolatlanul sok kajálástól, megérkezett a felmentősereg, hazafuvaroztak és vendégül láttak minket!
A vonatos utazás eddig is a szívem csücske volt, de még sohasem utaztam nemzetközi vonalon. Jó volt látni a felszálló munkába indulókat, mi mintha a berendezés részei lennénk, csak álmos tekintettel vártuk a nagyon távoli fél egyet, mikor leszállhattunk, Prágában.

Praha-h.l.s

Shakespeare is megmondta, hogy színház az egész világ. Ebből a tézisből kiindulva, már csak kicsi csúsztatás szükséges ahhoz, hogy kimondhassam: játszani az otthon melegében boldogító. Mondjuk, milyen érdekes lehet kipróbálni az úgynevezett “Étterem” nevű játékot. Hogy, nem tudja, hogy hogyan? Dehogyneem! Minden nő született színésznő.
Szükségeltetik hozzá egy lelkes társaság, egy felszerelt konyha és az ételek feltétlen és el nem múló szeretete, amiről Bernard Shaw azt vallotta, hogy minden szenvedélyek között a legtartósabb (még vitatom).
Vegyük elő  a nagyikánk féltve őrzött szószos-tálát, a kockacukor csipeszt, a damaszt abroszt, vagy képzeljük azt, hogy ami újonnan megvettünk, olyan régi. Nevezzük el közösségi szalon alkalmunkat “Békebeli vacsorának”, tisztelegve az örökségünk előtt. A szerencsések bújjanak bele a szintén örökölt, gyöngybetűvel írott receptfüzetbe és mutassanak rá egy olyan receptre, amit még nem volt merszük kipróbálni.  Ahogy édesanyám mondaná, mikor máskor próbálnánk ki egy teljesen új receptet, ha nem akkor mikor “debütálni” kell!

A nagy nap estéjén készüljünk fel a vendégek fogadására, katonás sorba rendezzük el a tálalóedényeket, terítsük meg a legjobb tudásunk szerint az asztalt, bíbelődjünk a szalvétákkal, az asztaldíszekkel. Ne szennyezzük be a lelkünket azzal, hogy a gondosan kiválasztott gyertya rácseppent a terítőre! Fojtsuk el a káromkodást, mert ugyebár máskor sem szoktunk ezzel élni, mert egy úrinő sem nem köp, sem nem szidalmaz. Rakjunk a folt helyére egy kenyereskosarat.

Utolsó simításként vonuljunk vissza a budoir-ba, szépen öltözzünk fel és végül vegyük fel azt a cipőnket, ami hogyha rajtunk van, úgy érezzük magunkat mint Hamupipőke, vagyis: ma este, enyém a világ.
Ha megérkeznek a vendégek, élvezzük velük az ízeket, az ételeknek a borral kialakított tünékeny harmóniáját. A gyertyák fényét, a beszélgetés fonalát, a mosolyokat és azt a biztos jelet, ami megmutatja hogy jót alkottunk: CSEND, a legérdekesebb téma is abbamarad egy olyan étel ellenében, amit így lehet eléggé értékelni, teljes odafigyeléssel.   
  

Az élet sohasem mond le rólunk, hacsak mi nem döntünk úgy. A múlt hét egy olyan nyögvenyelős és gondolkodtató tartalom volt, ami rugdos tovább a boldogabb végkifejlet irányába. Annyit mindenesetre megint be kellett látnom, hogy mindig a béka feneke alól tudunk a legtisztábban látni. Onnan igazán átgondolhatjuk, hogy mi az az életünkben, amit folytatni akarunk és mi az amit elengedünk.
A festészettel kapcsolatban annyit mondogatok magamban, amit a legelső művészet történet órámon hallottam: “aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni”
A gyötrődés, a kétségbeesés természetes folyamat, az nem természetes, ha nem ülünk rá egy felfelé törő hullámra másnap, vagy egy újabb hétfőn.