“Challange accepted”

Ez a téma a almás őszi kalácsom/akármim szeletelése közben jutott eszembe. Mit kaptunk a nagymamáinktól? Sok disznótor alatt megevett pogácsát, amit csak nekünk csinált (a többi 10 ember csak kapott belőle :D), aprót fagyira, sok megnyerni hagyott kártya és társasjátékot, felvigyázást, ha betegek voltunk, orosz háborús élményeket az ő gyerekkorából, élménybeszámolót a népdalkörből, vagy nyugdíjjas termálfürdőzésből. Sok mosoly, ölelés és feltétlen rajongás. A nagyszülők szentek és sérthetetlenek.

El kell mondanom azt a kedves versengést, amit nagymamám támasztott kettőnk között. Akkor kezdődött, amikor felvetettem azt a nevetséges kérdést a Masternek, hogy : Mama, ha házi rétest akarnék csinálni, hogyan tegyem?

Erre az több mint 50 éve sütkérező tündérke válasza csillogó szemmel (mint a jó öreg Barney Stinson: Hmmmm Challange accepted!)

-Nézzük meg, ki csinál jobbat!

Ha előre tekerek 2 napot az időben, amikor jómagam a konyha egy sarkában kuporogtam és sírtam a mócsingos rétestészta miatt, nagymamám felhívott telefonon:

– Na, kisunokám, mikor hozhatom a rétesem, hogy összemérjük?

Természetesen a rétese olyan volt, mint a nagymamás sütis szakácskönyvekben. Gyönyörű. Az enyémmel viszont csak kopogtatni lehetett volna, vagy 8 napon túli sérülést okozni.

A tanulság viszont most érhető tetten, kezdő háziasszony koromban: sohasem szabad feladni a kigondolt projectet, hiába néz rá a kutya is ijedt szemekkel, hogy ezt neki szánjuk. Addig kell erőlködni, szenvedni, amíg elégedetten leülhetünk egy kávé mellé  az általunk csinált szemétdomb tetejére, lisztes arccal és ruhával, nyers tésztás hajjal, miután betoltuk a kis aranyost a sütőbe.