Kérdezem magam, hülye vagy kislyány? Kell neked ez a feszkó? Hogy a fenébe ne, amíg nem tudom mi lesz a vége.
A 15 éves unokahúgom próbált mutatni belőle még tavaly egy részt, de 2 perc után úgy szaladtam ki, mintha kergetnének.
Ugyanolyan puding vagyok, mint egész életemben mindig, a látóteremet bolyhos cicáknak, kiskutyáknak, egyszarvúnak, süteményeknek, kastélyparkoknak, cilinderes Mr. Darcynak kell megtölteniük ahhoz, az álmom zavartalan legyen.
Mindenesetre, már a hangulata miatt érdemes nézni, a “Walking Dead” nevű sorozatot, ott olyan fontos kérdésekre kapjuk meg a választ (amit fel sem tettünk) a világvégével kapcsolatban, hogy milyen fegyverrel érdemes zombikat ölni, vagy, hogy a szereplők miért érzik biztonságosnak a házuk melletti legelőt egy éjszakai sétára egy olyan világban, ahol mutáns embercsonkok járkálnak, főleg éjszaka.
Szó mi szó, leckét kaphatunk a diszfunkcionális emberi viselkedésformákból, hülyeséget, tévedést mindenki halmoz és halmoz. Jó hogy ilyenek, mert így hihető. Az elme zavaros, sötét oldala mindenkinél kiviláglik, azután visszabújik a konvenciók mögé, egészen odáig, hogy már nem tartható láncon. Végigrágtuk magunkat az első 2 évadon, viszont az első rész kétségbeesése, a szomorúság, ahogy a főszereplő élete, egész világképe eltűnik ahogy felébred az volt a lehető legerősebb kezdés, amit azóta nem tudott a folytatás felülmúlni.
Utóélete: a menekülés, mint létforma átkerült a mindennapjainkba. Esténként úgy vetjük be magunkat a kocsiba, ha valakit meglátunk az utcán sétálni…tanítani lehetne. Ha biztonságos helyre érünk, sunyi módon, a kis ujjunkból csinált puskával halálos fejlövést is leadunk az este járkálókra, fő a biztonság.
Mondhatja Disney a híressé vált mondását: “Mindenki gyermek marad, csak megnövünk”. Most duplán igaznak érzem.
