Le Café de Capucine

Annyira jó ez a mai nap! Mikor ma fel akartam hívni örömujjongásban a páromat, hogy milyen jó dolog történt velem…elnyúzott hangon beleszólt szegény: Fontos? Arrafelé, sajnos nem süt annyira a nap.  
Ha jobban belegondolok, nem fontos. Nem jöttem rá az időgép működési mechanizmusára, nem tört ki háború és még most sem tudom, mikor jön ki elérhető áron a vízzel működő autó.
De mindenesetre, mikor birka türelemmel vártam az előttem lévő 50 sorszámra/emberre a postán (munkaidőben ennyi ember), odalépett hozzám egy bácsika és a kezembe nyomta a szelvényét, amit éppen akkor csippantott fel a rendszer és már mehettem is az utamra.
Eszembe jutott egy film, amikor a gyerekek azt a feladatot kapják az iskolában, hogy tegyenek valamit, amivel jobbá tehetik a világot. Ott van egy kisfiú, akinek az az ötlete támad, hogy ha egy kéretlen szívesség viszonzása az, hogy tegyenek jót egy másik emberrel. Beindítja a rendszert és ha döcögősen is, de el tudja hitetni a megkeseredett életekkel azt, hogy van még tiszta jó a világon.
Mi is a címe…Back it foward —csodálatos és “helyes” magyar fordításban: “A jövő kezdete”

Így nem jöhettem ki úgy a postáról, hogy a saját szelvényemet oda ne adjam valakinek, aki utánam érkezett. Talán spóroltam neki 10 percet a napjából, ahogy nekem is a bácsi, amit olyannal tölthetek ami csak szórakozás.
Az már csak hab a tortán, hogy el tudtam kapni ezt a csoda Fiat Cinquecento-t egy kereszteződésben. Ezt nektek modern autók, a tervezője nem egy járművet alkotott, hanem egy műalkotás alá rakott kereket. Lassan nyugdíjba mehetnek, de még mindig elbűvölőek.
 

Az angolórákon oly sokszor emlegetett “Daily routine” olyan kétélű fegyver, amiről azt hisszük, hogy kell nekünk, értünk van, hogy mértéket szabjon a napjainknak.

A rutin nagypályása: feleség az ötvenes évek Amerikájából.

Amilyen boldogan vetjük bele magunkat abba a jóérzésbe, hogy megtaláltuk a számításunk, mederben folyunk, úgy el is hatalmasodik és idővel megfojt és elodázhatatlanná teszi azt a lépést, hogy valamit változtassunk az életünkön. Úgy mint: nem nézegetni céltalanul állatos videókat, hiába aranyos, nem visz előre, fél órát merengeni a kávém felett (a semmi doboz nem ilyen időigényes), teaivással és képregény olvasással elodázni az utált mosogatást…stb. mindenkinek megvan a keresztje, nem kell bemutatni a sötét oldalt.
Mint a takarítás: ha kihordjuk a szemetet, beleülünk a tér közepébe és örülünk a ürességnek. Most talán megtölthetjük néhány értékes dologgal, az eljövendő sok salak mellett.  
Jack Canfield mondta, hogy egy egészségesen működő ember olyan szokásokat alakít ki, ha kell formál és hagy el, ami épülésére szolgálhat. A rutin nem az ellenségünk, csupán nem szabad hagyni, hogy a haszontalan dolgok megcsontosodjanak. Ki dönti el? Ugyan már, tudjuk mi jól ,de olyan szépen tudunk a lelkiismeretünknek ködösíteni.  
Huncutul van ám kitalálva az emberi elme. Mindig a biztonságra,
állandóságra, egy nyugvópontra vágyik. Viszont hálátlan, mert ha eléri,
elkezd leereszteni és élvezi a tespedést, mert lusta a lelkem. Szeret
bambulni a tv előtt, bárgyú játékokkal játszani, összességében
elhessegetni minden ingert,mert oly jó kicsit kikapcsolni. Csak nehogy
úgy is maradjunk.
Az, hogy mindig valami ujjat keresünk, hogy tanulunk, változtatunk, megment attól hogy sóhajtozzunk, hogy elkezdjük az agyunkat ürességeken járatni, minimumon vegetálni.
Most kitaláltam, hogy vissza akarok a 2005-ben festéssel elnyomott kerámiához jutni valami úton módon. Kályhacsempe készítő mestert kerestem és találtam, aki meg tud tanítani a mesterségére. Várakozó állásponton van az ügy, mert nem tudtunk időpontot találni a nagy találkozáshoz, de ami biztos, elfogadott padawanjának (tanítvány-> csajoknak, Star Wars analfabétáknak mondom). A többit meg meglátjuk.  

Mostanában furcsa perverziónak hódolunk. Szó sincs fojtogatásról, gúzsba kötésről, csupán napról napra tudatosan borzoljuk az idegeinket egy sorozattal. Az, hogy aberrált viselkedésként gondolok erre amiatt lehet, hogy az sem zökkent ki nézéséből, hogy napok, sőt hetek óta kimerült vagyok, egy kitalált világ miatti pánikban töltött éjszakák miatt.
Kérdezem magam, hülye vagy kislyány? Kell neked ez a feszkó? Hogy a fenébe ne, amíg nem tudom mi lesz a vége.
A 15 éves unokahúgom próbált mutatni belőle még tavaly egy részt, de 2 perc után úgy szaladtam ki, mintha kergetnének.  
Ugyanolyan puding vagyok, mint egész életemben mindig, a látóteremet bolyhos cicáknak, kiskutyáknak, egyszarvúnak, süteményeknek, kastélyparkoknak, cilinderes Mr. Darcynak kell megtölteniük ahhoz, az álmom zavartalan legyen.
Mindenesetre, már a hangulata miatt érdemes nézni, a “Walking Dead” nevű sorozatot, ott olyan fontos kérdésekre kapjuk meg a választ (amit fel sem tettünk) a világvégével kapcsolatban, hogy milyen fegyverrel érdemes zombikat ölni, vagy, hogy a szereplők miért érzik biztonságosnak a házuk melletti legelőt egy éjszakai sétára egy olyan világban, ahol mutáns embercsonkok járkálnak, főleg éjszaka.
Szó mi szó, leckét kaphatunk a diszfunkcionális emberi viselkedésformákból, hülyeséget, tévedést mindenki halmoz és halmoz. Jó hogy ilyenek, mert így hihető. Az elme zavaros, sötét oldala mindenkinél kiviláglik, azután visszabújik a konvenciók mögé, egészen odáig, hogy már nem tartható láncon. Végigrágtuk magunkat az első 2 évadon, viszont az első rész kétségbeesése, a szomorúság, ahogy a főszereplő élete, egész világképe eltűnik ahogy felébred az volt a lehető legerősebb kezdés, amit azóta nem tudott a folytatás felülmúlni.

Utóélete: a menekülés, mint létforma átkerült a mindennapjainkba. Esténként úgy vetjük be magunkat a kocsiba, ha valakit meglátunk az utcán sétálni…tanítani lehetne. Ha biztonságos helyre érünk, sunyi módon, a kis ujjunkból csinált puskával halálos fejlövést is leadunk az este járkálókra, fő a biztonság.         
Mondhatja Disney a híressé vált mondását: “Mindenki gyermek marad, csak megnövünk”. Most duplán igaznak érzem.

Most ismerkedem újra meg Debrecennel. A modern vonalvezetés, a koncepció, az ideológia szerint való építkezés lebutított formájaként tanultunk annak idején a szoc-reálról.
Természetesen nem vitatom az éra képzőművészeinek érdemeit, akármilyen
csillag alatt is alkottak, a szakmai felkészültségüket nem lehet
megkérdőjelezni. Ha csak a helyi dolgoknál maradunk, Domanovszky Endre hatalmas
falfestményére/muráliájára gondolok ami mindig el tud foglalni hogy
rácsodálkozzak, ha a vonatot várom a debreceni (méltánytalan kicsúfolása
a elődjének) pályaudvarán. De már csak emiatt a dupla, kapart (igen, a színek a különböző mélyen lévő vakolatrétegek visszakaparásakor keletkeznek) kép miatt is
érdemes elviselni a környezetét.

Ilyen régi pályaudvar mellett a mostani: 2 lábbal taposás

Eddigi működésem itt nem tette lehetővé, hogy jobban beleássam magam a város történetébe. Mit beleássak, nem akarok nagyképűsködni, szinte semmit sem tudok róla. De hogy mennyire “level 1” vagyok, csak múlt héten szembesültem, amikor egy közös estével megünnepeltük az első randevú évfordulóját.
Este azt mondtuk, hogy kiöltözünk és elmentünk megnézni a “Debrecen képeslapokon” kiállítást, utána egy kellemes helyen ettünk, ittunk, bújtunk, kimondtunk, megdicsértünk mindent, ami a másik jelent.
Ezért szerencsés, ha olyan párra tesz szert az ember, aki közel áll a saját szakterületéhez, mégis egészen másképp látja. Jelen esetben, ő a műszaki részét, én a művészet történetét, minden olyan részletet, ami csak a szemnek és léleknek fontos.  Egy tanárunk azt mondta volna, hogy épp ezektől a “haszontalan” kis dolgoktól nem vagyunk sem emberszabásúak, sem droidok. Milyen igaza van, mai napig ezt vallom.
Jóemberek, csak én nem tudtam, hogy a Malompark szomszédságában volt egy gyógyfürdő? Vagy hogy Royal szállodának hívtak egy gyönyörű épületet a Hal-közhöz közel, és hogy előtte elcsilingelt a villamos?
Mennyire kellett hinni a nagy vörös szélviharnak, hogy ezeket, ne felújítani, megóvni, hanem lerombolni, akarják?   

Most egy szűk utcácska és társasház tartja a derékszöget, ehelyett az patinás ív helyett.