Le Café de Capucine

Bufi=muffin. Nagymamám adta ennek a most már hozzánk is beszivárgott, általánossá vált süteménynek ezt a nevet. Aranyos, mert olyan alternatívákkal váltja ki a jövevényszavakat, amik ha nem is magyarosak, beleégnek az ember agyába, utána nem tudja eredeti alakjában használni. Ilyen sorsra jutott a családunkban az ici-vici showként megragadt Activity show, vagy a muffin.
Tegnap készítettem el a bufi egy fajtáját, beletéve a múltkor vásárolt saját márkás “Budgetellából”, mezei, Spáros Nutella, mert ugyebár válság van.
Amikor P. felolvasta, hogy 5% kakaót és kb. ugyanennyi mogyorót tartalmaz (ugye milyen jó vásár?), eldöntöttem, hogy magában biztosan nem fogjuk enni.
Egy kellemesen édes süti jött ki belőle, ami nagyon jó volt egy pohár tejjel, kávéval uzsonnára.
Elgondolkodtam rajta, hogy ha a kutyáink otthon nem porszívózzák fel az arcukba az összes mogyorót  a bokor alól, megpróbálkozom a nutellakrém otthoni előállításával. De ez egy másik project. Szilikon formákat használok, mert pazarlásnak tartom, hogy egy sütike
után ki kell dobni a papírt, nem lehet újrahasznosítani, szelektívbe dobni az ételmaradék
miatt. Nagy árnak tartom, hogy szép színes papírkákban tálaljuk fel, azt, ami magában is szép.

Mogyorókrémes muffin
Hozzávalók: 12 db + 1 fél

30 dkg liszt
2 evk méz
1 evk mogyorókrém
1 csomag sütőpor
1 kk só
3 tojás
2,5 dl natúr joghurt
0,5 dl tej
5 dkg étcsokoládé nagyobb darabokban
12 kk mogyorókrém
1 evk étolaj

Elkészítés:
Nem kell hozzá más mint egy nagy tál, amibe elkezdjük beleadagolni a hozzávalókat. Nem tartok be sorrendet, ha folyós a tészta, szárazanyagot keverek bele, ha darabos, akkor folyósat. Egy ragadós sűrű masszát kell kapni a végén, amit muffin formákba adagolunk. A tetejére egy kiskanál mogyorókrémet rakjunk, ami bele fog süllyedni és megtölti  a tésztát.
Süssük addig, amíg nem érezzük az illatát, amíg kellemes sült barna színe nem lesz. Nagyjából fél óra, alacsony, majd közepes lángon.
A tetejére egy kanányi keményre felvert tejszínt raktam, csak hogy jobban essen a kávé mellé. 

 

Jártatok már úgy, hogy megdöbbentetek, mennyire tudatlanok, csukott szemmel járók vagytok? Múlt vasárnap egy olyan útra fordultunk le, ami mellett milliószor elhaladtam, de sohasem gondolkodtam azon, hogy merre vezet. Merre vezet kedves, hát a paradicsomba!
Amint eldöntöm az agyamban, hogy a térség, a vidékem menthetetlenül halad a kulturális és környezeti leépülés, kihalás irányába mindig találunk valami olyan dolgot a környezetünkben, amiért érdemes kiállni és megvédeni. Az otthonomtól 20 km-re megtaláltam a tökéletes helyszínt életünk tengetéséhez.
A bökkenő az, hogy minket (mint a halottkémet) csak akkor hívnak, ha már eldöntetett a sorsa, vagyis ha már megegyeztek a vevővel.
Már említettem a korábbiakban, hogy folyamatosan kertet keresek magunknak, hogy szerethessem és gondozhassam. Eddig volt néhány jelentkező de olyan területeket ajánlottak fel amelyek nem biztonságosak, nem érdemes termelni rajta, másnak.  
Már megszokhattam volna, hogy amire kitartóan gondolok, besétál az életembe. A párom esetében, aki az ajtómon sétált be 2012 januárjában, ami öröm. Vagy olyan nem kívánatos, megromlott ismeretségek, amiket meg kellett még beszélni, mert nem hagyott békén a bűntudatom, furcsa, mert legtöbbször a másik fél nem problémázik rajta. Megerősíthetem, ha azt mondom: vigyázz a gondolataidra is.
A kertre visszatérve, ez is ilyen öröm volt az életemben.
Megmondtam a tulajnak, hogy most az egyszer sajnálom, hogy kijöttem a helyszínre, mert fájni fog érte a szívem, hogy nem lehet a mienk.

Abszolut szívemcsücske: kenyérsütő kemence

Nem érti az ember, hogy ilyen békét, hogy találhat, attól, hogy egy helyen tartózkodik. Furcsa volt, mintha éreztem volna a természet lélegzetvételét, ahogy elnéztem a rétre, a ház mellett. Nem lehet az ilyet megmagyarázni, csak örülni neki. A fényképezőgépem nálam volt, fotóztam, de az semmit nem adott vissza az érzésből, emlékezni hagy. Egy majdnem kör alakú bevágás az erdő kellős közepén, egy kedves házzal, réten növő vadvirágokkal, kenyérsütő búbos kemencével, kislócával, barackfával. Mintha ide nem érhetne el semmi ami a modern világban bántó, mocskos. Nem érted, milyen úton értél ide, de itt vagy, látod ezt a csodát és nem vágysz vissza a betonútra.
Láttam mennyire szerették ezt a helyet, akik oda mentek, hazamentek. Ez tovább emelte az értékét. Elképzeltem gyümölcsszüretet, lekvárfőzést, napozást, vagy csak verandán olvasást egy pohár borral, egyedül, kettesben, családdal, barátokkal.
Mondhatja az útra feljőve a világ az arcodba, hogy a te boldogságod, a pénz, az autó (nekem biztos nem), az óra, a telefon. Eddig is azt mondtuk: Hülye vagy?    
Rousseau vissza a természetbe felkiáltása eddig is fontos gondolata volt az életemnek, most láthattunk példát a vágyott életre. Jó tudni, hogy néha találkozhatunk olyan kitűzni való célokkal, amiért dolgozni akarunk, ez is előre viszi a történetet.

Szerencsés emberek vagyunk, mert a munka, a hobbi és a kedvtelés, a szív gyönyörködése egyensúlyba került. Mozgalmas kis hétvége volt. Szombaton a tét nélkül indulók, úgymond titkon reménykedők nyugodtságával  indultunk Nick Vujicic előadását megnézni, aminek hatalmas visszhangja volt, mert már a kapunyitás előtt másfél órával buszok garmadája állt a parkolóban. Nem volt akkor még jegyünk, erőt vettünk magunkon és elindultunk a bejáratokhoz, hátha átverekedjük magunkat a tömegen és kettőt az utolsó ezerből magunkénak tudhatunk. ÖÖÖ 2 perc múlva jeggyel együtt indultunk fagyizni, (ez volt a vigaszdíj, ha nem jutnánk be) és rá kellett jönnünk, hogy más nem volt olyan kretén/zseni, hogy úgy állított ide, hogy csak a reménysége van, de mi jókor reménykedtünk. HáHÁHÁ!
Ha lesz valami más program, ugyanígy csináljuk. Gyönyörű idő volt, mindenki árasztotta magából a várakozás izgalmát, hogy ez tényleg egy olyan program lesz, ami épülésünkre szolgál. Előzékenységet, több mosolyt láttam, mint általában, mert ennek az embernek az öröme, a tenni akarása mindenkiből a legjobb énjét hozza ki.

Amikor megláttuk ezt a sort a csarnok előtt fél óra után elindultunk a nagy ember hömölyeg irányába és csodák csodája, a tumultus csak értetlenül várakozókból állt, akik nem tudtak a korlátokon átmászni a többi bejárathoz ahol néhány ember lézengett ÉS NYITVA VOLTAK. Eszembe jutott ekkor: Ilyen vezethetőek vagyunk? Elég lenne egy kolomp egy ember nyakába, hogy a többi kövesse?

Emiatt jutottunk be szintén 2 perc alatt. Hétkor kezdődött a program, addig felmentünk a helyünkhöz és nagy örömben vártunk. 
Mintha minden kis momentum azt kövezte volna ki, hogy nekünk itt a helyünk…ne higyjetek az ilyen jeleknek.
A tömeg rossz irányváltoztató képességének tudtuk be, hogy lassan telik meg a csarnok, így hát eltelt 10 perc még 10, 20 perc és így tovább. Immáron nyolc óra volt és egy idegesítő, rosszul hangosított ember magán produkcióján kívül nem történt semmi.
Bemondták, hogy még most jön Pécsről, teljesen érthető így a késés. Viszont egy piciny jó tanács: ha csak szorítva fér bele 2 időpont egy napra, akkor miért nem lehet egy órával későbbre hírdetni?
Akkor az előadó sem csak beesik, hanem normálisan felkészülhet, keveset tán még pihenhet is.

Kezdtük sajnálni, hogy nem hoztuk magunkkal az e-book olvasót, olyan jó szolgálatot tesz ilyen eseteben egy Walking Dead képregény, amikor minden Rooooaaarrrrr és Arrrrhhh gurgulázást felolvasok ennek a jófiúnak és ő csillogó szemmel hallgatja, mintha csak az Andersen összes lenne. 
A következő órát inkább csak ennyivel jellemezném: alattomos és amatőr. Mert elhívnak ide x ezer embert akik egy olyan programért fizettek, aminek főszereplőjéről másfél órával az állítólagos kezdés után csak annyival nyugtatták meg az elképedt és csalódott (teljesen jogosan menni készülő) embereket, hogy: “Nick már itt van az épületben” ja kösz szépen kicsit óvodás íze van a dolognak, mint mikor ezt mondták: a Mikulás már itt van az épületben, úgyhogy énekeljetek neki valamit!
Bemutattak mindenkit, mindenki megköszönt mindent, aztán még egyszer bemutatott valakit, ha elfelejtettük volna. Énekeltek, amelyek között volt gyönyörű és valószínűleg csillogó szemmel, kéz a kézben hallgatnám, ha időben elkezdik.
Ekkor olyan ember mentette meg az estét akire sohasem számítottam volna: Kósa Lajos. Gondoltam magamban, miért hívnak fel a színpadra egy ilyen estén politikust? De olyan szépet mondott Debrecenről, hogy mindenkiben felbuzgott  a lokálpatrióta érzület és olyanok is elmosolyodtak, akik reményvesztetten, keresztbe font karral, néztek ki a fejükből.
Utána érkezett Nick Vujicic. Eddig csak egy Youtube-os videót láttam róla, amit a párom küldött át. Ismertem, hogy motivációs tréner és egy igazi, józan ésszel gondolkodó, jó ember. Számomra sok volt az előadásában a színpadias elem, lehetőleg mindenkit egy jóízű, megkönnyítő sírásra ingerel, de ez nem probléma. Ez kulturális különbség.
Érdekes volt hallgatni és megerősített eddigi gondolataimban: mert eddig is úgy láttam kis életem folyásába, hogy csak az tud igazán örülni a kis dolgoknak, aki megtapasztalta a hiányt. Mekkora közhely és mennyire tartja magát! Nála nem kis dolgok hiányoztak, de mégis!
Számomra a mások rémisztgetéséből, ugratásából űzött poénokon felül az volt az érdekes, amikor arról mesélt, hogy most hogyan tekint saját magára, az az út hogy valaki az öngyilkossági kísérlettől eljut addig, hogy ténylegesen úgy fogja fel a dolgokat, hogy kezek-lábak? Minek az nekem? Úgy is csak fájna ha megöregszem!
Úgy jöttem ki, hogy lám lám mivé fejlődik akárki, ha elég emberi, érzelmi támogatást kap. Megtölti az előadó tereket szerte a világon! Szerethet és szeretik, mi kell még? 

Túl sokat nem kell belemagyarázni, olyan egyszerű. Aprópója annyi akad ennek a kis csokornak, hogy a héten 2 alkalommal is sikerült kapnom a tavasz legszebb virágaiból.
Ez a virágcsokor ami a képen van, gyöngyikének hívják, a régi falusi portákon lehet megtalálni, olyan egyszerűek és gyönyörűek, ahogy a bólogató fejük kikandikál a fűből.
Ezt egy kedves ismeretlen kislány nyomta a kezembe, olyan címszóval, hogy nekem szedte. Nem tudtam napirendre térni felette, olyan kedves gesztus volt.
Milyen az élet, éppen azon a napon, a kocsi hátsó ülésén utaztattunk néhány példány gyerek (felnőtteknek is lehetne színezni, olyan kis kedves, akár…na jó, magamnak nyomtattam) színezőt. Ekkor felismertem az univerzum üzenetét, amely a kifestő valódi célcsoportjára utalt. Odaadtam neki és a testvérének viszonzásképp.
A másik a gyermekláncfű volt. A napokban valaki csengetett. Ilyenkor összerezzenek, mert sohasem tudom, hogy meg akarnak e téríteni, vagy egy nagyszerű szolgáltatással lehetek e gazdagabb. Szidom magam, hogy miért nem hallgattam halkabban a zenét, így azt gondolnák, hogy nincs itthon senki…so, ki kell menni. A párom túl jól ismer, mert a csokrát beledugta a kémlelőlyukba, így mikor lábújjhegyen odalopózom és röstelkedve belekukkantottam a lyukba, egy gigantikus sárga virágözönt láttam. Kinyitottam az ajtót és nagyon örültem Neki, a gesztusnak, végül a virágnak. Ha ezt olvassák hímneműek, hazafele tépjenek le egy két száll akármilyen virágot a kedvesnek, feltéve ha az ott kapálgató nyugdíjas megengedi, vagy nem látja. A hatás nem marad el.
Jó hétvégét mindenkinek!
 

Ma céltalanul járkáltam a boltban, hogy beüssön az agyamba egy amolyan villámlás, valami inger, hogy mit főzzek ma ennek az embernek, mire hazajön. Ekkor megláttam a friss spenótot.
A többi, már történelem.
A quiche-el Őnagyságával már régi ismeretségben vagyunk, készült a konyhánkban már halas, májas, húsos, de ennél a mainál bizony eddig sohasem érzett kellemes illatok lengték be a lakást és annak légterét. Ebben a csodaszép időben tiszta öröm volt megcsinálni ezt kicsit sem bonyolult vagy körülményes fogást. Nehezen fogom kibírni, hogy az összes ropogós szélét ne tunkoljam bele a közepébe.
Ennyit a dumából, most jöjjön az érdemi része, avagy, hogyan kivitelezzétek otthon ezt a gyönyörűséget.

Hozzávalók:
250 g friss spenótlevél
1 csomag (275 g) fagyasztott leveles tészta
2 dl tejszín
2 tk só
2 tojás
1 evk liszt
őrölt bors
4 gerezd fokhagyma
2 csirke felsőcomb
1 evk zsiradék
5 dkg trappista
Tetejére ízlés szerint füstölt sajt és  kevés feta (ezek voltak a hűtőnk megmaradt darabkái)

Elkészítés:
A csirkével kezdjük, megmossuk, levágjuk a húst a csontról és falatnyi darabokra vágjuk. Igen a bőrével együtt, mert hozzá jár. Egy forró serpenyőbe (közepes láng), a sistergő zsiradékra tesszük és pirítjuk. Felaprítunk 3 gerezd fokhagymát és hozzáadjuk. Pár perc után levesszük a lángot és lefedjük, hogy átpárolódjon egy fedő alatt, sűrűn átkeverjük, hogy le ne égjen. Sózzuk (1 tk), borsozzuk.  Végül félretesszük.
A spenótot leszárazzuk és alaposan átmossuk. Kevés vízzel egy közepes lábosba, kis lángon a tűzre rakjuk és lefedjük amíg össze nem esik, megsózzuk 1 tk sóval. Néhány perc után hozzákeverjük a tejszínt. Az 5 dkg sajtot a végén reszeljük bele és miután beleforgattuk, lekapcsoljuk a tüzet (én kiraktam az ablakhoz) hűlni.  
A tojásokat felverjük és összekeverjük a liszttel. A leveles tésztát egy kiolajozott formába egyengessük és a széleit vágjuk le. Tegyük az aljába a húst, majd a hűlt spenótba belekeverjük a tojásokat és átkeverjük. Végül ráborítjuk a húsra.
Előmelegített sütőben alacsony-közepes lángon süssük aranyszínűre. Nagyjából 45 perc.      
   

Mint ahogy hónapokkal ezelőtt megfogalmaztam, az ember természeténél fogva hajlik a könnyebb, kompromisszumot (csakis magával) nem megvető megoldásokra. Hosszú távon nem viszi előbbre a személyiséget, csakis odázza a tetteken keresztül megoldásig vezető utat.
Ez az áhított, úgynevezett komfortzóna területe, ami magába szippant, anélkül, hogy ellenkeznénk. Pontosan, pontosan amikor nagy gondtalanságunk olyan posványa van a fenekünk alatt ami kellemes, meleg…és marasztaló. Miért írom mindezeket? Mert én is beleestem.
Olyan szerencsés ember vagyok, hogy magam oszthatom be a munkarendem, ha akarom elhúzom, vagy megnyomom és egyben letudom hamarabb. A hivatalos közlemény szerint, ha több szabadidőd van, több idő jut arra, amit szeretsz és kedvtelésből csinálhatod a kis ingyom-bingyom dolgaidat. HAZUGSÁG!
Miért? Mert átbillensz a valamit produktívan csinálóból azzá, aki csak -gat -getel. Festeget, írogat, főzöget. Mert a jó munkához nem (csak) idő kell, hanem a rendszer szorítása, hogy bele akarod zsúfolni a napodba, ezzel adsz neki fontosságot, így az agyad úgy ütemezi magát, hogy annak az időnek amit belefeccöltél, eredményesnek kell lennie. Így lehetséges az, hogy fél óra írás, vagy tervezés elég, de ugyanúgy dobok el egy délutánt egy félig sem kész dologra, ami úgy, ahogy van, wc-re való. Egyszerűen azért mert megtehetem.
Most megkaptam a magamét, (ez volt a vödör víz a tunyaságnak) mert tegnap délután bejelentette a párom, hogy haza kell mennie. Így az a néhány óra, amit ezzel a mentális semmirevaló csúnyasággal töltöttem, hirtelen felugrott másfél napra.
A beállt agyatlan rutin elvesztése először elszomorított, valamiféle égi jelre vártam, hogy valamelyik jó barátom esetleg épp ma este jut eszébe, hogy felhívjon, vagy írjon néhány sort. Arról nem is beszélve, hogy ha lett volna valami konkrét mondanivalóm, akkor felhívom az illetőt.
De nem, mert szivi be kell látni, hogy a kis világodban nem minden körülötted és az érzéseid körül forog. Így hát beláttam, hogy ez csak egy átlagos hétfő este, az emberek vacsoráznak, beszélgetnek, pihennek. Én is azt tenném egy hétköznap este. 

 Mikor ma visszanéztem a hétvégén készült fotóimat régi, Szent Ferenci gondolatom jutott eszembe, aminek megfigyelésével órákig tudtam bámulni a busz ablakán végigrohanó tájat:
Nincs mit tenni, a legnagyobb és legkvalitásosabb festő nem más, mint a Jóisten. Az is lehetne a címe, hogy csodáld meg a nagy festő palettáját.
Nézzétek meg, milyen tehetség kell ahhoz, hogy ezeket az egymáshoz tökéletesen passzoló, mégis annyira különböző színeket produkálni tudja? Azok a sárgák és viharkékek, szürkék egymásnak vannak kitalálva. Nem is buheroltam vele szinte semmit, csak a mai napi szentenciát biggyesztettem fel. Többre nincs is szükség.