Le Café de Capucine

Ez a hét…nem is tudom, milyen szóval illessem az elmúlt pár napot. Mintha sohasem akart volna vége szakadni. Úgy éreztem, hogy csak sodródom, a hirtelen telefonok, a betérő ügyfelek, a határidők között és minden nap végén az ad koronát a napomnak, hogy az emberhez bújhatok és kiropogtathatom a gerincemet amikor aludni térek.
Imádok reggelente a munkába sétálni, ahogy az eső valakiből a hisztérikát, másból a passzív énjét hozza ki, más meg csak örül annak, hogy “van két füle, mégsem szatyor”, ahogy a testvérem határozza meg az egyszerűségében boldog embereket.
Bedobom a lejátszóba a kedvenc zeném, lehetőleg olyat, amire szívesen táncolnék ha tudnék és elindulok.
Tegnap reggel a monszun eső közepében panaszkodtam el magam, hogy: ez a nap, már most látom, egy borzalmas dolog lesz. A páromtól a férfias hallgatás és a hisztire nem reagálás helyett ennyit mondott: hogy lehetsz ilyen negatív? Milyen hozzáállás ez?
Igaza volt. Nekem is, ugyanis mintha a tegnapi napon vonzottam volna Isten állatkertjének címeres, antiszociális tagjait, de mindvégig meg tudtam őrizni az attitűdöt arra, hogy: pörgessük, nem számít, lapozzunk. Tényleg könnyebb volt így.
Köszönöm szépen! Ha ilyenekkel nem találkozom, rózsaszín burokban élnék és nem tudnám annyira értékelni a kedves, értékes embereket. Ha nem kapok kiigazítást reggel, akkor komolyabban vettem volna őket. 
Tegnap részt vettem egy telt házas előadáson, ahol az egyetlen szabad helyet egy olyan pasi foglalta a táskájával, aki a képzeletbeli barátját várta és nemet mondott amikor megkértem rá, hogy hadd üljek le. A foglalt hely végig üres maradt.
Így állva jegyzeteltem, táskával és elázott esőkabáttal a nyakamban. Először felháborodtam, de utána (persze csak az után, hogy képzeletemben megrugdostam) megsajnáltam, ugyanis az ilyen, akiben ennyi emberség nincs, fog kerülni olyan helyzetbe, hogy visszakapja. Az előadás szünetében találtam szabad helyet, pont abban a sorban.
Az előadás pályázati lehetőségekről szólt, de sajnos nem lettem lelkes a sok megkötés és kritérium miatt. Az motoszkált végig az agyamban: kell neked ez?
Viszont megint vágyom arra, hogy tanuljak valami ujjat. Az elmúlt évben 3 helyen kellett bizonyítanom és akkor azt mondtam, hogy szüneteltetem a tanulást. Eddig bírtam, alig várom, hogy olvassak, rácsodálkozzak dolgokra és a vizsgák idején a pokolba kívánjam az egészet.  
Péntek van, süt a nap, mi kell még?

A hétvége nálunk anyukák főztjéről szól, hasonló intenzitással szaladunk az asztalhoz mi is.

Maradt bennem egy kis hiányérzet ezzel a sütivel kapcsolatban. Tudniillik az elmúlt hétvégéig csak képről láttam és csak egyszer ettem. Miután, az éjszaka csöndjében azon agyaltam, hogy mit fogok másképp csinálni, mit tanultam ebből a dologból, rá kellett jönnöm, hogy a “majd egyszer” gondolkodás nem használ a zavaró részleteknek. 
Ezért tegnap este nekiálltam 2. alkalommal és a végeredmény most sokkal meggyőzőbb.
Egy akadállyal kellett szembe néznem: az örömében önfeledten tapsikoló embert kellett kihessegetni a konyhából, mert mindig arra ette a fene, hogy megkérdezze és ellenőrizze hogy áll a süti.
Ennél nagyobb bókot nem kaphat a főztöm.
Néhány észrevétel ezzel kapcsolatban, amit én is másodjára javítottam:
Jobb a szétpattintós, O alakú forma.
Az aljába duplán hajtott sütőpapírt hajtsatok, mert az alsó réteg nyomkodása közben kiszakadhat. Kifeszítve fogassátok oda.

Sajttorta szelet, egy kanálka szőlőlekvárral és szórásnyi bodzavirággal

Az oldalfalat kenjétek ki valamilyen zsiradékkal.
A massza tetejére csak a végén csurgassatok akármit, mert zavarja az átsülést. Nem engedi ki a nedvességet.
Akkor sült át a massza, amikor a közepe már éppen nem remeg, ha megmozgatod. Kicsit érdemes a meleg sütőben pihentetni elzárás után. 
VÁRJÁTOK KI a teljes kihűlést. (Na jó ez még sohasem sikerült.)
Több sententia nem jut eszembe, egy sütihez legyen elég ennyi. Már járatom az agyamat a következőn, amiből nem maradhat ki egy jó sötét kakaó, csokoládé. Eddig P.-nek kedveztem a pigmenthiányos sütivel, de most én jövök.  

Most olyan csöndesen vagyunk, ilyen lehet más ember pihenőnapja. Nem kell sehova mennünk, így most van idő arra, hogy elszöszmötöljek az ebéddel, sőt egy desszertet is készítsek.
Régóta gondolkodom a sajttortáról, de eddig visszatartott az a gigantikus mennyiségű ún. “Philly” krémsajt, amit az amerikai háziasszonyok nem sajnálnak ki a New yorki fajtából. Megértem, hogy így autentikus, de sajnos nem Rothschild a vezetéknevem és igen, árérzékeny vevő vagyok. Nem óhajtok beletenni 5 dobozzal (!) egy desszertbe. 
Egy magyar nő vagyok, aki szeretne valami finomsággal kedveskedni, lehetőleg annyi befektetéssel, ami még belefér.
Megnéztem néhány videót a nagy videódobozból és amennyire emlékeztem, beleraktam ebbe a sütibe.
Pár órával később….Most hogy már bezabáltunk belőle, néhány dolgot másképp csinálnék, de első próbálkozásnak nem rossz. Szerencsére nem a keverék volt a hibás, hanem én, inkább mi, akik nem bírták kivárni hogy 3 órát dermedjen a hűtőben, még azután, hogy kihűlt sütés után.
Legközelebb a gyümölcsöt csak díszítéshez fogom felhasználni, hogy a teteje szépen átpiruljon.

Gyümölcs réteg:
10 dkg gyümölcs (előkészítve)
1 kk só
1 evk cukor
1 evk vanílliás pudingpor
1 dl víz

Kekszágy:

Akkor még jó ötletnek tűnt

3 evk háztartási keksz
50 g (10 db) korpás keksz, Korpovit
1 evk cukor
5 dkg vaj felolvasztva

Sajtréteg:
2 tojás
1 citrom reszelt héja
1 tömlős tejszínes krémsajt
3 evk cukor
A gyümölcs után kimaradt pudingpor
1 doboz sajtkrém (200 ml)
1 kis doboz tejföl
10 dkg margarin felolvasztva

Elkészítés:
A gyümölccsel kezdjük, mert addig kicsit hűlnie kell, amíg felhasználjuk. A jelen esetben meggyet, cukorral és kevés vízzel kezdjük el főzni, amíg fel nem forr. A pudingport a végén rakjuk bele, úgy hogy előtte felkevertük vízzel. Sűrűsödés után kapcsoljuk le a gázt és tegyük félre.
A kekszeket törjük morzsává, adjuk hozzá a kész kekszport és cukrozzuk meg. Végül csurgassuk rá a folyékony vajat és keverjük át. A darabos, homokszínű végeredményt egy alufóliával kibélelt tepsibe tegyük és lapogassuk le egy nehéz lapos dologgal. pl: egy kancsó aljával.
A sajtos rész hozzávalóit, egyiket a másik után keverjük össze. A végeredmény egy halványsárga, krémtúró illatú massza, amit meg kell kóstolni, úgy etetné magát.
A sajt masszát öntsük a lenyomkodott kekszes rétegre, majd a gyümölcsöket tegyük rá. Kevergessük meg, azután rakjuk 40 percre a sütőbe, közepes lángon.
Miután kivettük a sütőből tegyük félre, amíg teljesen kihűl. Azután rakjuk be a hűtőbe pár órára. Kivétel után óvatosan szeletelhető.    
  

Lapos is, furcsa is de az enyém.

Ez lett volna a kitűzött cél, de ugyebár Rómát sem egy nap alatt építették.

A péntek különleges magasságba emelkedett a szememben, eddig is megvolt a bája, de mostanság mintha ez megtriplázódott volna Az idő sajnos nem vetíti elő a “hétvége jön, uccu neki” érzést, de zsigereim és kialakuló lustaságom bizony tudja.
Külön szintre került a páros kommunikációnk, ugyanis a másik kis rosszaságairól tudni és abból viccet faragni, fulladozva röhögni, mind a sok munka, mind a közösen eltöltött idő javára írható. Jó szívvel dolgozunk érte, amíg a fáradtságunkat nem a másikon, hanem vele töltjük ki.
Az együtt főzős írást alapul véve, a tegnap esti vacsora sokkal jobb lett mint amikor magamban állok neki. 
Számoljuk vissza a napokat, amikor végre elmehetünk valahova, ahol még hírből sem ismerik a hideget. Alig várom, hogy ne csörögjön a telefon, hogy  a sok kedves ember mellett, egy morcos vagy neveletlen ügyfél rossz kedvében sem osztozzam.

Szerintem ide vág az az idézet, hogy: “Az élet nem arról szól, hogy megvárd a zivatar végét, hanem, hogy megtanulj táncolni az esőben.”

Épp a délutáni bűnös croissant portyámról visszatérve ugrott be a gondolat az agyamba. Kislyány, csináltál már te leveles tísztát? Neeem?
A válaszom csak egy nagy sóhaj volt és egy konyhai kihívás ígérete. Ránéztem az interneten, hogy miből élünk.  
Ott találtam ezt a gorillára emlékeztető kissé irritáló pasit, Brúnót, akinek hasznos szerepét a társadalomban egy parton lassított felvételnél többre nem taksáltam. Akinek várakozásaimmal ellentétesen boszorkányosan ügyes keze volt és látszik rajta, hogy ért a szakmájához. 
Ő készített croissant, ami olyan duci, majd kicsattan. (Mint amilyen én leszek, ha sokra csábulok el.)
Ez mondatta velem azt, hogy megpróbálkozom a dologgal. A leírt ígéreteknek számomra nagyobb foganatja van, mert számon kérhetőek. Mint ahogy a család életünk elkövetett hibáinak legmakacsabb felemlegetői, úgy a hoppon maradt olvasó is tetteket fakaszthat egy sumákolásra hajlamos amatőr írogató beígért receptjéből. A megvalósításig legyen itt néhány gyönyörű és nyálcsorgató kép erről a “reggeli-mennyországról”.

Egy reggeli hedonistáknak.

Adjunk a kliséknek! Tricolor, szépségpötty, croissant.

Vagy egy croissant alakú “ridikül”, vagy egy arany hordozó doboz a reggelidnek.

Úgy kapaszkodnék ebbe az utolsó szabadnapba, mint az utolsó szalmaszálba. Mert megint kicsúszott a kezeim közül a hétvége, még némi rásegítéssel is. Nem bánom, nem oktalanul, haszontalanul telt el, viszont bosszantó rájönni, hogy nincs látványos eredményem, amivel kihúzhatom magam.
Viszont itt van nekem egy örök optimista, tevékeny emberem, aki megszólal a céltalan hülyeségemre , hogy: még csak a hétvége 70%-a telt el! Így, a többi harminc még lehet nyomot hagyó.
Ilyenkor elszégyellem magam és elkezdem tervezni, miként lehetnék jobb. Mivel tudnám elérni, hogy ne azt lássam a bizonyos pohárból, hogy lekortyoltam a 70%-át, hanem hogy még mennyit ihatok ki belőle?
Nem tudom, hogy tanulható e az optimizmus, legalább annyira tanulható, mint a sipákolás és sopánkodás.
Mikor írjuk be az agyunkba ezeket a mintákat?

A szerda mindig az a mélypont a hétből, amikor az iskolában a borzasztó (számolós) óráim tömbösítve voltak, főiskolán a traumaértékű tipográfia, ahol nem tudtad, hogy a következő percekben piedesztálra emelik a munkád, vagy elrettentő példaként mutogat rád a művészúr a maga teátrális modorában.
Akárhogy is mondta Marquez, hogy számára a csütörtök egy haszontalan nap, amikor még meghalni sem érdemes, tévedett.
A szerda a kilógó, macskás nő a páros napok között, az ő kezét senki nem fogja meg. 
Lehetne, hogy egyezményes jellel bemutatnék ennek a rossz időnek, a beázott cipőmnek, mindennek, amire csak csóváltam ma a fejem, de neeeem. Hagyom, hogy magam alá gyűrjön, mert nem lehetünk mindig cukormázasak és jelenleg ténylegesen csak arra vágyom, hogy egy kávéval bevackoljam magam mikor hazaértem.
Ahogy anyukám mondja, vannak tevékeny és lusta napok. Hozzátenném: tevékeny napokon a pörgést, lustákon a döglést élvezd.