Senki sem lehet szomorú egy lufival!

Az alábbi életigazságot a Micimackó írója A.A. Milne mondta. Rögtön megtetszett ez a kis semmiség, mert eszembe jutott egy régi régi történet. Elfelejtődött, de ez az idézet felhozta az emléket.
Úgy történt, hogy egy napon, amikor a kicsi énem elindult az iskolába, nagyjából 93′ tavaszán, boldogan, szökdécselve, mert ez a nap nem olyan volt mint a többi.
A kezemben volt egy szépséges léggömb, amit apukámtól kaptam.
Jó gyerek módjára, fel akartam vinni az iskolába, hogy eldicsekedjem vele. Józan eszem nem tudja ma már megmondani hogy az első 2 perc után mit csináltam volna vele, mikor odaérek, valószínűleg nem érte volna meg a nap végét. De az életem sohasem az ésszerűség szerint működött, 6 évesen főleg.
Nem lett happy-end a vége, az első utca végén kidurrant. Ennyi év után
nem tudom, hogy görbült e a szám, hogy megsirassam, de ismerve magam
biztosan.
Lassan de biztosan harminchoz közeledem, de még mindig emlékszem a színére és arra a boldogságra, hogy szökdécselve mentem iskolába.  Mikor voltam olyan boldog, hogy járás helyett szökdécselni tetszett jobban? Épp tegnap, de ez most költői kérdés. Mit tesz velünk az elvárás, hogy felnőttek vagyunk?

Nobody can be uncheered with a balloon.