Ez a recept…Jaj Istenem egyszerűen: mhhmmm volt. Olyan befejezést adott a napunknak, hogy azóta is becsukott szemmel emlékezem rá.
Olyan típusú élményt ad a halandónak, hogy visszanyeri az életkedvét, hiába van front, amitől szétrobban a feje, hiába törte fel alattomos módon a sarkát cipő, amibe volt bátorsága reggel elindulni. Semmi nem számít ilyenkor, csak az étel.
A blog címe sejteti, hogy a lehető legbelső szívkörben van nálam a francia kultúra, nem, nem a Versailles-i udvar kényeskedése, a hatalmas rizsporos parókával, ahol XIV. Lajos arany tetőpiszkálóval vakarta viszkető, mosdatlan fejét.
Nem, engem Zola Párizsának gyomra, Flaubert Normandiája piszkál. Mit ettek azok az emberek, hogy ettek, jót ettek e?
Ezek az emberek, zöldségesek, kocsisok, prostituáltak igazán éltek, sokszor rosszul, de nagyon találékonyan.
Így alakult ki a bisztrokonyha. Ami olcsó, egyszerű, szaftos, zsíros, tápláló, legfőképp ÉLTETŐ.
Nem beszélhetek szuperlativuszokban erről, mert nekem is csak néhány esetben adatott meg az itt étkezés élménye.
A lyoni bistrot neve bouchon, amelyikben én ettem, ott a hatalmas hasú főnök összekulcsolta karját kis hordója felett és cápaként körözött az asztalunk körül, hogy minden fogás tökéletes e, katarzis e?
Nem szólt oda, de láttuk rajta, hogy ez az ember ténylegesen izgul, hogy jól végzi e a munkáját. Hol látunk ilyet itthon? Akkor döntöttem, szakács leszek, papírral, papír nélkül és mindig tanulva.
Tisztelettel kell főzni, elmélyülten kavargatni a vinaigrette öntetet, akkurátusan megforgatni a húst, tépkedni a salátát, szagolgatni a bort.
Máshogy nem érdemes.
Utóélet: Annyira fellelkesültem, hogy az elmúlt egy hétben, hogy rászántam magam egy könyv megvásárlására. Évek óta nézegettem és szívfájósan visszaraktam a polcra. Egy profi amerikai szakács éttermének bistrot fogásait írja le. Anthony Bourdain: Francia bisztrókonyha című könyve.
Nagyon jól ír, kicsit nyers a modora, de zseniális szakember. A fenti receptet fejből csináltam, mai reggel megtaláltam a könyvbeli nagyon hasonló testvérét.