Le Café de Capucine

Ez a recept…Jaj Istenem egyszerűen: mhhmmm volt. Olyan befejezést adott a napunknak, hogy azóta is becsukott szemmel emlékezem rá.
Olyan típusú élményt ad a halandónak, hogy visszanyeri az életkedvét, hiába van front, amitől szétrobban a feje, hiába törte fel alattomos módon a sarkát cipő, amibe volt bátorsága reggel elindulni. Semmi nem számít ilyenkor, csak az étel.
A blog címe sejteti, hogy a lehető legbelső szívkörben van nálam a francia kultúra, nem, nem a Versailles-i udvar kényeskedése, a hatalmas rizsporos parókával, ahol XIV. Lajos arany tetőpiszkálóval vakarta viszkető, mosdatlan fejét.
Nem, engem Zola Párizsának gyomra, Flaubert Normandiája piszkál. Mit ettek azok az emberek, hogy ettek, jót ettek e?
Lehet hogy itt is voltak problémák a higiéniával, viszont nem takarózott senki a jólöltözöttséggel és “papmuccal”.
Ezek az emberek, zöldségesek, kocsisok, prostituáltak igazán éltek, sokszor rosszul, de nagyon találékonyan.
Így alakult ki a bisztrokonyha. Ami olcsó, egyszerű, szaftos, zsíros, tápláló, legfőképp ÉLTETŐ.
Nem beszélhetek szuperlativuszokban erről, mert nekem is csak néhány esetben adatott meg az itt étkezés élménye.
A lyoni bistrot neve bouchon, amelyikben én ettem, ott a hatalmas hasú főnök összekulcsolta karját kis hordója felett és cápaként körözött az asztalunk körül, hogy minden fogás tökéletes e, katarzis e?
Nem szólt oda, de láttuk rajta, hogy ez az ember ténylegesen izgul, hogy jól végzi e a munkáját. Hol látunk ilyet itthon? Akkor döntöttem, szakács leszek, papírral, papír nélkül és mindig tanulva.
Tisztelettel kell főzni, elmélyülten kavargatni a vinaigrette öntetet, akkurátusan megforgatni a húst, tépkedni a salátát, szagolgatni a bort.
Máshogy nem érdemes.

A salátánkat mossuk meg, szárítsuk meg és tegyük félre. Az
öntet hozzávalóit egy kis tálban keverjük össze és adjuk fel a saláta mellé,
csak étkezéskor locsoljuk meg vele.  

Utóélet: Annyira fellelkesültem, hogy az elmúlt egy hétben, hogy rászántam magam egy könyv megvásárlására. Évek óta nézegettem és szívfájósan visszaraktam a polcra. Egy profi amerikai szakács éttermének bistrot fogásait írja le. Anthony Bourdain: Francia bisztrókonyha című könyve.
Nagyon jól ír, kicsit nyers a modora, de zseniális szakember. A fenti receptet fejből csináltam, mai reggel megtaláltam a könyvbeli nagyon hasonló testvérét.

A közös programok teszik a hétköznapokat elviselhető
helyett, ünneppé. Már nem vagyok elég fiatal, hogy mindent tudjak, de úgy
tapasztaltam, hogy kevésbé megterhelő kicsiket ünnepelni, mint egy nehéz járom
alatt várni a hétvégéket.  

Kép forrása: tumblr.com

A napokban jelenésünk van és mivel mással lehet emberek között kialakítani a közvetlenséget? Úgy bizony egy mosollyal!
Viszont, hogy a mosolyunk tartósnak ígérkezzen, rá kell segíteni valami olyan kis kedvességgel, amiről beazonosíthatják a személyt.
Ez a dolog, olyan ami ellenállhatatlan, egy harapás, ami mindenki szívét megdobogtatja és kinyújtja a kezét egy újabb falatért.
Az eddig ismert sütemények között egyre ráillett ez a leírás. Nem pogácsa, de sós, sajtos és nem rászórt, apróka, de nem semmi.
Ezt a sós kekszet most húsvétkor készítette el anyukám és annak ellenére, hogy az eredeti recept nem ismeri a szívinfarktus kockázatát (2 egész margarint írt, ember az FÉL KILA) abszolút siker volt, a zsírossága ellenére.
Már akkor elhatároztam, hogy valamit kezdünk ezzel a recepttel.
Nagynéném megjegyezte, hogy ezt a receptet és az akkor készült fotókat nem láthatja e viszont a blogon, de más tollával és munkájával nem ékeskedem.   
Néhány dolgot megváltoztattam rajta, így lett az amit már nem röstellek saját változatomként a köz javára bocsátani.
Receptjeimből kitűnik, hogy margarint csakis végső esetben használok, mikor nem oldható meg az étel ízvilága miatt a zsír használata. De most megtűrjük benne azt a keveset.
Báááár ettetek már sós karamellát? Ott is olyan élesen ütköztették a huncut franciák a sós vaj és az égetett cukor ízvilágát, hogy egy tökéletes egyensúly lett a végeredmény.
A margarin válság szülte szükségélelem, ami csak vaj szeretne lenni….mint a tejpor: az is csak füllenti, hogy ő bizony tej, vagy a citrompótló. Hagyjuk ezeket a hazug élelmiszereket, a recept érdekesebb. 

Sajtos csiga:
Tészta:
 30 dkg liszt
2 dl tejföl
2 kk só
fél csomag sütőpor
10 dkg margarin
2 evk kacsazsír
kevés bors

Töltelék:
15 dkg sima sajt
5 dkg füstölt sajt
1 kk só
10 dkg vaj
kevés őrölt szerecsendió

Elkészítése:
A tésztánkat gyúrjuk össze, egy ruganyos kenyértésztaszerű dolgot kell kapnunk. Addig dolgozzuk ki, amíg cipóvá nem gyúrható és elválik az edény falától. Utána osszuk 4 részre és tegyük kicsit a hűtőbe.
A töltelék alapja a reszelt sajt amit az olvadó vajjal összekeverünk, sózunk és szerecsendióval ízesítünk. Utóbbiból kevés kell, mert nagyon aromás, kóstolgassuk.
Hagyjuk kint, hogy összeálljon. Közben vegyünk elő egy nyújtódeszkát és a 4 cipókából az elsőt liszttel nyújtsuk ki kicsivel nagyobbra mint egy A/4-es lap.
A töltelék negyedét kenjük szét rajta és a 2 kis kezünkkel tekerjük fel. Sütőpapírba hengergessük bele. Mikor mind a 4 kész tegyük egy éjszakára a hűtőbe. Másnap szeleteljük fel ujjnyi vastag szeletekre (nyomorodásra hajlamos, vigyázva) és sütőpapíron süssük 180 fokos sütőben kb. 20 percig.     
Et Voilá!

Újonnan visszakerültem a dolgozók világába. Eddig is tettem a dolgom, minden háttérmunka az enyém, amivel előmozdíthatom a gyors és meg merem kockáztatni hozzáértő ügyintézést. Viszont továbbléptünk ezen.
Imádom a munka bejáratott ritmusát, amikor rutinod van. Egy hamisítatlan buzgómócsing vagyok, így boldogan rendezgetem az asztalom, csilingelő hanggal válaszolok a telefonokra, mosolyogva írom fel a naptári hatàridőket.
Egy a baj. Nincs ingerem és erőm este írni, főzni és álmodozni. Welcome kedves naíva a való világban! De idővel olyan acélos leszek, hogy végigsütöm az estét, mégis friss leszek és nem ájulok bele a kávémba. Addig türelem…

Azok a gyerekek, akik fogékonyak arra, hogy a földet túrják, szeretik az állatokat, szinte biztos vagyok, hogy 93′-ban régészek szerettek volna lenni. Nálam ez a huncutság egészen sokáig tartott, sőt ha belegondolok, még most is benne ülök, régi épületekkel foglalkozom, helytörténészek beszámolóit hallgatom szájtátva, vagy spontán kincskereső túrára indulok a falunk határába.
Szóval azok, akik kinőttek belőle, már csak nosztalgiával gondolnak erre a filmre, minden filmes illuzió legnagyobb kezdetére. Itt nem miniatűr godzilla mozog a játékvárosban…nem, nem.
A monumentalitásában volt lenyűgöző, mert akkor még azokat az állatokat meg kellett mintázni, mozgatni, 91-92-es computer technikát hívhattak segítségül…elképesztő volt látni ezt gyerekfejjel.
Ezért mentünk el tegnap megnézni a moziban. Nem is gondoltam, de Debrecen művészfilmeket játszó mozijában az Apollóban talált az én kedvesem helyet és milyen jól keresett! Valentin nap óta mondom neki, mert akkor láttuk a bemutatóját.

Nekem nem a csomós rántás, hanem ez a KONYHAI rémálmom

 Nézegettük a cinema cityben a foglalást, de tömve volt. Nem szívesen megyek oda, mindig kicsit kiábrándulok az emberekből, mikor egy csordaként ott hagyják a szemetüket a nézőtéren, mert egy másik hülye is azt csinálta. Nem szeretem a telefonokat, amelyeket a film közben vesznek fel, a pattogatott kukoricát abrakoló, kólát szívó, egyen-csámcsogást, amitől olyan érzése lesz az embernek, hogy lesötétített karámba zárták egy éhes kondával.
De a mi kis mozink -merem így nevezni, mert 3. alkalommal ketten néztük a kiválasztott filmet- tökéletes filmélményt adott.
Annyira jó, mert az, hogy ketten vagytok a moziban, hangosan megbeszélhetitek a filmet, majdhogynem leállítja a kedves bácsi a gépházban, ha pisiszünetet tartasz…ez erősíti bennem a vágyat, hogy majdani otthonunkba nem kell TV, csak egy mozivászon.

Kedvencem volt a triceratops, Sam Neill ráfeküdt a hasára, hogy együtt lélegezzenek

Mikor 7 évesek voltunk, nem nézhettük volna meg moziban, mert túlságosan tiszták és (én) félős voltunk egy raptortámadáshoz. A színes szélesvásznú élvezet 20 évet váratott magára.  Sokszorosan megéri azt a mozijegy árát, hogy az egyik örök klasszikusunk moziban megnézése adott.
Itt hangosan drukkolhatsz a szereplőknek, figyelmeztetheted hogy hátra ne nézz, szaladj gyorsabban…majdnem olyan kecsesen és nőiesen mint Audrey Hepburn a My Fair ladyben a lóversenyen.

Mooove your Bloomin’…

Mikor megjegyeztem P.-nek, hogy milyen jó, hogy ezt csak ő hallja, felvilágosított róla hogy a mozigépész bácsi egy méterre ül a hátunk mögött. Akkor nem csak hallotta, hanem látta is, ahogy küzdelmet folytattam az összes húsevő ellen és példásan menekültem, ijedtem és rettegtem, nehogy megtaláljanak.  Lehet, hogy ezért somolygott a bajsza alatt, amikor kijöttünk.
Summa summarum, ha választani lehet, menjetek kis mozikba, ne tűnjön el, ne álljon kihasználatlanul, 2 embert szórakoztatva. Ott is van minden ami kell, pattogatott kukorica, zizi, bambi, vattacukor. Olcsóbbak a jegyárak, családias a hangulat és kényelmesebbek a székek és nem ragadsz bele más kiöntött kólájába, ahogy kimész. 
 

Az alábbi életigazságot a Micimackó írója A.A. Milne mondta. Rögtön megtetszett ez a kis semmiség, mert eszembe jutott egy régi régi történet. Elfelejtődött, de ez az idézet felhozta az emléket.
Úgy történt, hogy egy napon, amikor a kicsi énem elindult az iskolába, nagyjából 93′ tavaszán, boldogan, szökdécselve, mert ez a nap nem olyan volt mint a többi.
A kezemben volt egy szépséges léggömb, amit apukámtól kaptam.
Jó gyerek módjára, fel akartam vinni az iskolába, hogy eldicsekedjem vele. Józan eszem nem tudja ma már megmondani hogy az első 2 perc után mit csináltam volna vele, mikor odaérek, valószínűleg nem érte volna meg a nap végét. De az életem sohasem az ésszerűség szerint működött, 6 évesen főleg.
Nem lett happy-end a vége, az első utca végén kidurrant. Ennyi év után
nem tudom, hogy görbült e a szám, hogy megsirassam, de ismerve magam
biztosan.
Lassan de biztosan harminchoz közeledem, de még mindig emlékszem a színére és arra a boldogságra, hogy szökdécselve mentem iskolába.  Mikor voltam olyan boldog, hogy járás helyett szökdécselni tetszett jobban? Épp tegnap, de ez most költői kérdés. Mit tesz velünk az elvárás, hogy felnőttek vagyunk?

Nobody can be uncheered with a balloon.