Le Café de Capucine

Mint ahogy más alkalommal említettem volt, egy gyáva nyúl vagyok. Szeretek minél többet olyan filmekből nézni – lehetőleg nagyokat ugorva és párna, ember karba bújva – ami zombis….hhhrrrr. Bevallhatom, vannak olyan filmélményeim, amiknek néhány részét mai napig nem láttam. Ilyen az a bizonyos Legenda vagyok, amiben Smithi alias Will Smith keresi az emberiséget megmentő gyógymódot a teljesen elnéptelenedett Nyúl York utcáin.
A mindenható fogyasztói társadalmunk  apokalipsziséről szóló filmeknek, főleg a fogcsattogtató, zölddé váló, aszott, bélkilógós, élsportolókat lefutó és ugró lényeknek, bizony aranykora van.
Beugrott a gondolat: a zombi, mint jelenség, nem más mint a fogyasztói kliséket vég és ész nélkül faló egyén. Ez egy filmes fricska nekünk, mi pedig örömest fizetünk is érte.
Tegnap beültünk megnézni, hogy megtiszteljük a látványvilágba fektetett irgalmatlan pénzmennyiséget és hogy meglegyen az a bizonyos komplex moziélmény.

Probléma: a “pórias” csóró, rossz 2 d vagyis a sima mozifelvételt, csakis du. fél kettőtöl játszák! Csakis szinkronizálva. Hadd fizessen a jóember, aki nem tud elszabadulni 3 potom órára a munkaidejéből és netalán érdekelné a valódi hang és beszéd játék. Minek neki olvasni a feliratot, nehogy elfáradjon a pici agya abban, hogy idegen nyelven szólalnak meg a szereplők.
Összességében egy jó film volt, ami abszurditásában egyedivé tette az élményt, hogy képesek voltak olyan kis “poénokat” belecsempészni, amire csak azt mondhatjuk, hogy Murphy prof.a horrorfilmekben is ott van. Ilyen az ijedtségből véletlenül magát pofánlövő virológus, vagy a nagy nagy csendben megcsörrenő telefon hangja. Nem akarok többet kikotyogni, látni kell.
Megmutatja a pánikvásárlást és megdöbbenésünkre 2 olyan morális helyzetet lök oda pár percen belül ami fémjelez 2 embercsoportot pánik idején. Az első az önfeláldozó (a gyógyszerész, aki a munkahelyén marad, hogy segítsen a gyógyszerkiadásban) a második a saját magát illetve családját mentő (pont a rendőr !!!, akit nem érdekel, hogy kirabolnak valakit mellette és lelövik, ő kaját vesz).

Te fogni fogod a fejed, hogy mit csinálj, de Brad Pitt profi, ő csak tűr és megy előre. Jó volt a szerepben, bár génállományából adódóan egész életében túl szép lesz, hogy valódinak hinném. De ő mindent megtett.
Nagyon jó karaktereket válogattak össze (kivéve a főszereplő feleségét), viszont az én abszolút kedvencem egy zombi volt. Nem tudom, mennyit kellett a színésznek gyakorolnia a karaktere nüansznyi mozdulatait, de erre mondják, hogy zseniális játék. Még olyan szemforgatást, fogcsattogtatást, a eszelős türelmetlenséget, azt a kiéhezett, prédára vágyó pillantást még igazi ragadozón sem látni.
Nagyon örülök, hogy megnéztük, mert ez igazán akció-horror-apokalipszis….mindenféle kutyulék volt, de ütős koktél.

Tegnap, a kocsiból kirévedve esett le az a nyilvánvaló tény, amit csoporttársam szemében már Szegeden láttam: véget ért egy korszak.
Nem lesz mostmár olyan, hogy jókat olvasva lebuszozok, vagy az utóbbi egy évben leautózunk, úgy hogy közben nézzük a fokozatosan kiderülő eget dél fele hajtva, konstatálom magamban, hogy a parasztházak 2 megyével arrébb bizony teljesen mások, mint amit  itthon láthatunk.
Mióta elköltöztem onnan az 1. diplomám után, azóta folyamatosan hiányzik.

Kedvenc vasalóházam

A Kálvin téri ún. “kakasos templom”

nap végi idill: Szent István tér, kivirágozva, felújítva

Átláttam, hogy valószínűleg jó idő el fog telni addig, amíg a közben kétlakivá váló, régi jó barátnőmmel a kávénkat kortyolva egymás kedvére beszélhetünk és hallgathatunk, arcunkat a nap felé fordítva.  Eszembe jutott, hogy többet nem fogom hallgatni a “művészúr” saját tökéletességéről és ragyogásáról szóló poénokat miközben festek. 
A változás nem szükségképp rossz, csak néha szomorú.   
A tegnapi nap leraktam a záróvizsgát, már egy boríték választ el attól,hogy a diplomámat kézbe kapjam. Az utolsó évet a hátam közepére kívántam, mert csakis olyan dolgokkal kellett időt töltenem, ami nekem mindig zavaró és fölösleges körülmény maradt.
Nekem a főiskolás éveim azok a végeláthatatlan gyakorlás a műteremben, a művtöri tanulás és a jól végzett munka fáradt elégedettsége marad egy pohár bor mellett.
Nem lettem művész, egyáltalán mi is ez a minősítés egyáltalán? Akkor is azt vallottam, hogy csak egy olyan ember vagyok, aki elképesztő sokat foglalkozik a festészettel, akit mellékesen fel is vettek a felsőoktatásba ezzel. Ettől még senki sem lesz művész. 
Szeretném azt hinni, hogy néha vissza tudok majd látogatni, de naív sem vagyok, tudom, hogy a hétköznapok nem engedik azt, hogy időt és kapacitást 200 km-t felölelő távolságokban mérjük.
Így marad az udvarias  búcsúzás: ha felétek járunk, benézünk!

Próbáltam valami frappáns, állagát kifejezendő jelzőt kitalálni, de ne bonyolítsuk túl a dolgokat, egyszerűen csak finom. Nem kell túl sokat bajolni vele, még be sem kell kapcsolni hozzá semmit. Ne mondd kérlek, hogy van lelki erőd 10 percnél több időt tölteni a konyhában, mert kitüntetlek. Ez az időszak a rapidfogások idénye.

Hozzávalók:
200g háztartási keksz
1 citrom leve és héja
450 ml tejföl
450 ml kefír
2 evk cukor
Kevés málna, vagy idénygyümölcs

Elkészítés:
A kekszet kivéve, keverjünk össze mindent. Reszeljük bele a citrom sárga héjàt. Egy tál aljára szórjuk a keksz negyedét, nagyobb darabokra széttördelve. Arra öntsünk a masszából annyit,hogy elfedje. Megint jön a keksz, megint massza. Keksszel fejezzük be és fedjük be légmentesen, végül rakjuk a hűtőbe. Az az ideális eset, ha másnapot kivárjuk vele, de nem jutunk pokolra érte, ha megdézsmáljuk.
Friss gyümölccsel és tejszínhabbal díszíthetjük, fagyis kanállal porciòzzunk.

Előre bocsátanék egy észrevételt, mielőtt arab országba utazik valaki: írj egy mondatot a tenyeredbe, ami így hangzik: KELL EZ NEKED?
Ugyanis még a magukat tudatos vásárlónak tartó európaiak, aki tisztában vannak a marketing által művelt cselszövésekkel, ép ésszel nem tudja tudja elképzelni azt a csillogást és közvetlen alkudozás és kölcsönös intermezzo (te meglepődsz a magas áron, az árus szeme sarkából figyel téged, te theátrálisan, felemelt kezekkel kivonulsz az üzletből, ő visszahúz, végül reális áron megveszed) élményét amit Tuniszban kaptunk. Tunisz kijelölt óvárosi bazárja szűk, hangos (az idegenvezető azt mondta hogy ha a
másik utcán jövünk ne várjuk, hogy késelés nélkül megússzuk…így nem
gondolkodtunk egyéni utakon),de nagyon tetszett.

Tunisz medinájának (óváros) bejárata

Kis kávézó, ahova nem mehettem volna be, nem is szolgáltak ki, de azért is fényképeztem!

Ezt a szépséget csak a végén láttuk meg, nem tudom hogy magyaráztam volna ki a reptéren.

Az út első állomásán minden aznapra szánt pénzünk valahogy kivándorolt a zsebünkből. Annyira beszippantott bennünket a hangulat, hogy visszafele úton csak hüledezni tudtunk, hogy hogyan lehettünk ilyen pancserek, hogy még arra a nyilvánvaló kiadásra sem számoltunk délelőtt 10-kor, hogy minden mosdó fizetős, illetve 2 dl vizünk maradt: “hazaérkezés az esti órákban”.
Második úticélunk egy olyan városba vezetett, amiről mindig az Alpokon átkelő elefántok és Hannibál (nem, nem Lecter) jut eszembe: Carthago.
 Számomra lehangoló volt az első megálló, ahol ezernyi 6 év alatti fiúgyermeket fojtottak meg és égettek porrá, családja szeme láttára az ország sikeres hadba vonulását biztosítva ezzel. Érdekes volt, mert láttam egy ilyen idős kisfiú magára döbbenését, ahogy összerakta, ha akkor és ott élne, ő lenne az akit feláldoznak.  Lehet, hogy az oltárra nem fogok emlékezni, de erre biztosan.
Elmehettünk Antonius Pius római fürdőjébe, amiből sajnos nem sok maradt fenn, de jó volt odaülni a vízelvezető csatornák bejáratához, ahol kis fügefa hajtott ki a boltív árnyékában.
Ez a therma a 3. legnagyobb az egykori római birodalom területén, mikor benne sétáltunk, még jobban sajnáltam, hogy semmi fogódzó nincs, amiről nyomon követhetnénk, beazonosíthatnánk, hogy hol járunk ebben az elképesztő komplexumban.
Végül elmentünk Sidi Bou Saidba, ami kis város ugyan, de gyönyörű fekvése volt és egységes arculata miatt (a városvezetés elrendelte minden ablak, ajtó kékre festését) kuriózummá vált. Paul Klee lefestette a város mór kávéházát, ahol az emberek egy méter magas emelvényen, mezítláb, ber-ber szőnyegeken kortyolják a török kávét, ami nyugdíjas utazótársaink szerint bűn rossz volt. Mi már akkor csak szagolhattuk az ilyen úri huncutságokat. A meleg ellenére sokat sétáltunk, hangulatos város volt, rákívánkozik a fényképezőgépre. Illetve megszavaztuk az egész világon legszebb kilátással rendelkező temetőt.

Így emlékezem meg a strandszezon kezdetéről, egy internetes klasszikus, egy technika által elkapott, mégis olyan emberi pillanat. Szerintem megunhatatlan.

Ember, a Szaharát látnia kell mindenkinek! Ez volt az utunk fénypontja. Nem is tudom, hol kezdjem annyi mindent láttunk. El Jemben láttuk a római birodalom 4. (szerintük) legnagyobb amfitheatrumát és most sétálhattunk először azokon a folyosókon, ahol a rabszolgák mentek végig, mielőtt az arénába léptek. Mindig tudni szerettem volna milyen. Felmásztunk a lépcsőkön ahol a tömeg ki és betessékelése folyt a római építkezésnek köszönhetően percek alatt kiüríthették.    
Istenem, azok a boltívek már 1700 éve tartják magukat és még lecsupaszítva is olyan erőt sugároznak, hogy csak tátod a szád, ahogy alattuk lépkedsz. Kedves művészettörténet tanárom azt mondta, mikor a római birodalomról tanultunk, hogy a vélekedéssel ellentétben  nem csak a római jog vívmánya “tapadt” a kezükhöz, hanem az összeszedegetett építészeti módokat ők tették igazán monumentálissá és ők foglalták rendszerbe.

Végre láthattunk egy ilyet úgy, hogy tátjuk a szánkat, meresztjük a szemünket, csodáljuk az ég kékjének és a kövek sárgájának összhangját, csúszkálunk a sok év fenekei által kicsiszolt padokon. Milyen érzés, itt már az előtt emberek ültek, mielőtt a mi országunk megalakult volna!

A visa szlogenjével kell hogy éljek: Erre rádöbbenni: Felbecsülhetetlen.   
Közben a táj változott: mikor elindultunk Hammametből olajfa ligetek, kaktuszkerítések mellett vezetett az út, ahogy haladtunk a sivatag felé egyre inkább megjelentek a datolyapálmák kecsesen ringatózó törzse, aminek felnézni a tetejére nyakat próbáló feladat és egy egy levágott levelének hosszúsága, vastagsága olyan, amit kis kezünkkel fel nem becsülhettünk.
Az országjáró túránk egy-egy buszból észrevett, csendes történelmi emléket is láttatni hagyott az út szélén, elhagyott aquaductusok és épületromok képében, amik már nem nyerték el azt a státuszt, hogy a turisták lefényképezkedjenek előtte. De jó érzés volt tudni, hogy úgy utazunk, hogy ilyen kuriózumot is akármikor láthatunk.
      

Már hetek óta az álmaink netovábbja volt, hogy eljöhettünk ide, Tunéziába. Számoltuk a napokat, elképzeltük milyen lesz a környezet,az ételek,az emberek. Megtapasztaljuk a földi paradicsomot, ahol nincs más dolgod, csak fogyasztani, alukálni ebéd után, palacsintázni 2étkezés között, kávézni. Viszont soha életemben nem ültem még le nagyobb lelkifurdalással enni, mint itt.  Ugyanis a szívélyes mosolyoknak éhes és sokszor szomorù arcok a gazdái. Más helyett szégyelljük magunkat amikor, mint a neveletlen gyerek, falatokat evett kiszedett ételéből a válogatós turista. Ahol a szülők megengedik a drága gyermeküknek, hogy egész bagettel kardozzanak az étteremben, holott, az országban lakó emberek nagy része nem engedhet meg magának napi szinten sem húst, sem kenyeret.
Ezek a szegény emberek ilyennek ismerik az európai “kultùrát”: harácsol, szégyentelenül önzö és lekezelően viselkedik velük, csak azért mert fizetett érte.
Vidámpark és felnőtt bölcsi Európa szìne javának, hermetikusan elzárva minden kósza szeméttől és ingertől.
Telnek a napok és egyre többet tapasztalunk a hétköznapokból mert kimegyünk közéjük. alapvetöen minden ugyanaz mint nálunk: élnek, szeretnek, ahogy mi, csak a háttér más.
Az egész országra jellemző, hogy az európai ember 2 lábon járó
pénzeszsáknak van aposztrofálva, aki van olyan egoista, hogy
kiszomjaztatott sivatagi rókával és pihegő solymokkal a vállán akarjon
fényképezkedni. Olyan, akire minden vackot rá lehet sózni, mert minden
csoportban van néhány, aki miatt megy az üzlet. Szóval ezek a szegény
gyerekek megrohantak minket, hátha mi leszünk azok, akik miatt boldogan
mehetnek haza aznap este. Mondjuk az sokkal becsülendőbb viselkedés,
hogy nem csak kéregetnek, hanem valamit akarnak adni cserébe.
Most
hogy már utána vagyunk az egésznek, azt mondom, hogy inkább így akarjon
egy kis pénzhez jutni, de akkor csak az  a csalódottság volt az
emberben, hogy elutazik ide, megtesz több ezer kilométert, hogy ezeket a
helyeket lássa és nem elég az, hogy ahhoz kell igazodnia, hogy
programhoz van kötve, még arra a kevés időre sem hagyják a helyiek, hogy
szétnézzen, mert nekik az az egy esélyük van, sokszor egész
családoknak, hogy megéljenek. Ez nem olyan pozitív és hivogató, ahogy az
utazási irodák előadják? Ebben a kopár és gyönyörű országban, nehéz benne lakni.

Elképesztő jó délelőttünk volt. Bár még nem nagyon tudunk szembesülni azzal a ténnyel, hogy a belátható jövőben egy egészen más kultúrát ismerhetünk meg, ezért döntöttünk úgy, hogy bemelegítjük az agyunkat néhány útikönyv átböngészésével, könyvtáraztunk!
Mindig szerettem könyvtárba járni, új polcokon böngészni, olyan témákról olyan könyveket olvasni, amiről nem is képzeltem volna, hogy érdekel. Türtőztetni kellett magam, hogy ne nyálazzam át az egész emeletet (különös tekintettel a gasztronómiai polcra) és hogy ne úgy induljunk el a kis piacjáró sétánkra úgy, hogy 10 kilónyi plusz súly lóg a nyakunkban.
Passzívházakkal, marketinggel és egy útikönyvvel megpakolva elindultunk korgó gyomorral a szombati nyüzsgésbe.
Irreális volt a boldogság, az egyszerű napsütés élvezete, a tele kosár friss főznivaló öröme a hazatérő emberek arcán. Gondoltam magamban, az én örömömhöz már egy kis talponállóban megevett reggeli lenne a korona. Miután kigyönyörködtük magunkat az akciós paradicsomért atletikus ügyességgel nyúló, elszánt nyugdíjasokban, megláttuk a tér sarkában megbújó talponállót, aminek minden bája megvolt: kávézó öregfiúk, akik egymásnak dicsekednek, miközben a feleség valahol alkudozik, mogorva pénztárosnő és minden olyan ún. “resti” kaja amit csak el tudunk képzelni. Hagymás máj, velő, hurka, kolbász…ilyen sorrendben ettük. Persze nem Krúdy vásárcsarnokbeli ételei már nem jönnek vissza, de egy a gyökere mindkét intézménynek. 

Forrás: http://www.hirado.hu/Hirek/2013/03/24/18/Megmutatjuk_mindent_kenterbe_vert_a_magyar_nevezetesseg.aspx

A piacokon elfogyasztott ételnek olyan hangulata van, hogy a hagymás velő és puha kenyér (gondolatban odakívánt sör) élvezete közben minden hang elcsendesül, csak élvezed az ízeket, a napsütést, a zizegést.
Sajnálod azokat a turistákat, akik úgy utaznak haza, hogy ezeket az ételeket nem kóstolják meg, mert ez lenne Magyarország, nem az étteremben lehúzás, a taxiban átverés, vagy a konzerv Goulash.
Zola Párizsának gyomra világhírű, tekintsünk mi is a miénkre úgy, hogy külön kis univerzum, amiben kávézni, hátradőlni, válogatni, jókat enni, egyszóval élni, sőt lubickolni kell.