Egy fejezet vége

Tegnap, a kocsiból kirévedve esett le az a nyilvánvaló tény, amit csoporttársam szemében már Szegeden láttam: véget ért egy korszak.
Nem lesz mostmár olyan, hogy jókat olvasva lebuszozok, vagy az utóbbi egy évben leautózunk, úgy hogy közben nézzük a fokozatosan kiderülő eget dél fele hajtva, konstatálom magamban, hogy a parasztházak 2 megyével arrébb bizony teljesen mások, mint amit  itthon láthatunk.
Mióta elköltöztem onnan az 1. diplomám után, azóta folyamatosan hiányzik.

Kedvenc vasalóházam

A Kálvin téri ún. “kakasos templom”

nap végi idill: Szent István tér, kivirágozva, felújítva

Átláttam, hogy valószínűleg jó idő el fog telni addig, amíg a közben kétlakivá váló, régi jó barátnőmmel a kávénkat kortyolva egymás kedvére beszélhetünk és hallgathatunk, arcunkat a nap felé fordítva.  Eszembe jutott, hogy többet nem fogom hallgatni a “művészúr” saját tökéletességéről és ragyogásáról szóló poénokat miközben festek. 
A változás nem szükségképp rossz, csak néha szomorú.   
A tegnapi nap leraktam a záróvizsgát, már egy boríték választ el attól,hogy a diplomámat kézbe kapjam. Az utolsó évet a hátam közepére kívántam, mert csakis olyan dolgokkal kellett időt töltenem, ami nekem mindig zavaró és fölösleges körülmény maradt.
Nekem a főiskolás éveim azok a végeláthatatlan gyakorlás a műteremben, a művtöri tanulás és a jól végzett munka fáradt elégedettsége marad egy pohár bor mellett.
Nem lettem művész, egyáltalán mi is ez a minősítés egyáltalán? Akkor is azt vallottam, hogy csak egy olyan ember vagyok, aki elképesztő sokat foglalkozik a festészettel, akit mellékesen fel is vettek a felsőoktatásba ezzel. Ettől még senki sem lesz művész. 
Szeretném azt hinni, hogy néha vissza tudok majd látogatni, de naív sem vagyok, tudom, hogy a hétköznapok nem engedik azt, hogy időt és kapacitást 200 km-t felölelő távolságokban mérjük.
Így marad az udvarias  búcsúzás: ha felétek járunk, benézünk!