Le Café de Capucine

Hogy kerül egy macska a pohárba? Egyrészt, hogy folyékonynak mondják őket a mindent tudó internetes médiumok, a 9gag poharakba és vázákba belemászó cirmosoktól hemzseg, ezért a hirtelen halmazállapot változás. Másrészt úgy, van egy mese, amit mindig elmondanak a mi étkezőasztalunknál. Így szól:

Egyszer egy lakodalom alkalmával volt egy ember, aki nagyon készült a vendéglátásra (Nem, ez nem a “Tragédia” Móricz Zsigmondtól, nem halálra eszi magát) odament hozzá egy kisfiú és ezt mondta neki:
-Kend, ha tudná mi van a kemencében!
Az éhes ember tartogatta a gyomrát a húsleves alatt, a hagymás oldalas alatt, de még bele sem nyalt a töltött káposztás halomba, mert annyira várta, mit kap a kemencéből.
A kisgyermek meg csak hajtogatta: – Jaj, ha tudná mi van a kemencében!
Elfogytak az ételhalmok, a jónép fészkelődött, az asztalokat elkezdték leszedni.
Ekkor nem bírta tovább az ember, megkérdezte: – Ugyan, fiam mondd már meg, mi van a kemencében?
A kisfiú elmosolyodott: -Belefialt a macska!

Így esett, hogy a családi körben kismacskaként illetik azokat a titokban készített desszerteket, aminek érdemes helyet hagyni.
A pénteki indulás előtt kicsit hamarabb szabadultam haza, végre volt időm főzni! Ezt a desszertet csináltam, hogy megörvendeztessem az embert, az első időkre emlékezve, mikor minden nap kapott valami desszertet munka után.
Diplomatikus és méltó befejezés a kis adag, utolsó gyümölcsök és kimaradt tejtermékek elpucolására a hűtőből, helyzetből adódóan variálható.

Hozzávalók: 2 főre
Kis doboz tejföl
Kis doboz kefír
1,5 evk cukor
1 citrom sárga héja

6 szem sárgabarack
1 db őszibarack
1 evk cukor
 Díszítés: néhány darab mézes keksz
Elkészítés: A gyümölcsöket magozzuk ki, az őszit hámozzuk meg. Vágjuk nagyobb darabokra. Egy serpenyőben, cukorral hevítsük, amíg össze nem áll egy dzsemszerű keverékké. Tegyük hűvös helyre.
A tejtermékeket keverjük össze, reszeljük bele a citromot és a cukrot adjuk hozzá.
Vegyünk elő 2 szép talpas poharat és kezdjük el rétegezni a gyümölcsöt és a krémet. Látványos, ha a gyümölccsel kezdjük és azzal is fejezzük be. A tetejére törjünk néhány szem kekszet és tegyünk egy levél mentát rá.
Tálalásig hűtőben tároljuk.   

Azt mondják, hogy a jóból kevés is elég, ezt a mottót írhatnám fel az előző hétvégére a naptáramban. Péntek délután indultunk, úgy hogy alig gondoltuk végig, hogy mit is kellene vinni. Persze utólag beláttuk sok esetben, hogy egy ilyen kacatot jó lett volna még bezsúfolni a  csomagtartóba, de ugyebár, az ellentmondana a mindenkori gyakorlattal.
Most is átfutott a gondolat az agyamon: 2 féle ember van, az egyik rendszerezett táskával járkál, amibe csak belenyúl és előkapja a neki szükséges elemét a nyaralásnak, a MÁSIK olyan mint mi (helyesbítek, én, mert az én reszortom volt a pakolás): szinte mindig elfelejt valamilyen bagatel, mindig kellő dolgot. Vagy túl sokat, vagy keveset pakol, ha az első helyzet az adott, csupa olyan ruhával tölti meg becses és méretes pakkját, ami A: nem az adott időhöz, B: nem a környezethez való. Úgy mint, kispulcsi, ha véletlen fázna, elegáns cipő a vízpartra.  Mindig utólag látom, mennyire non-sence, pedig 4 év koli és kb. 7-8 év szegedi hurcolkodás van mögöttem.
Ellenben, ami tényleg kellene neki, vagy elfelejtődik, vagy olyan állapotban van, hogy már csak az imádság és az illető jószerencséje tartja össze. Ilyen egybeesés volt az helyzetemmel az a kis szanda, ami az indulás napján mondta, hogy inkább 2 darabban folytatná a kárrierjét. Így hát kényszerűségből cipőboltok felkeresésével töltöttem a hőségriadó legfülledtebb óráit, ahol nem találtam semmit. Lehet, hogy ez az időszak lett volna az IDŐ, hogy értelmesen, végiggondolva bepakoljak.   
De neeem, mi a második csoportot gazdagítjuk, akik olyanok mint a “Reszkessetek betörők”-ben lévő, reptéren végigszaladó, utolsóként felszálló család. Az okos ember a mások hibájából tanul, a hülye a sajátjából….nos én a 3. kategória vagyok, visszaeső. 
Ennek ellenére, a párdarabom érdeme, hogy gyönyörűen felértünk előbb Budapestre, majd a Balatonhoz és éppségben, hazaértünk, pedig volt a hétvégén Hungaroring, 40 fok árnyékban, balesetek, öngyilkos miatt feltorlódó autópályák, senki sem hibáztatná, ha még mindig ott ülnénk.
A vízpartokon különös érzése támad az embernek: azonnal érezni akarja a hűvöset, ő is annak a kékségnek akar a része lenni, amibe olyan hamar belegyönyörödik, ahogy egyre közelebb ér hozzá, megbabonázza.
Ezért volt az, hogy amint megérkeztünk, nem telt el a pancsolásig 15 perc.
Megebédeltünk egy olyan helyen, ahol csak azután láttuk meg a gigantikus halmot formázó bolognai spaghettit, miután kikértük a sajátunkat. Egy igazi torpedóromboló volt, amit nemhogy 2 embernek, 4-nek ajánlanék, mégis a szomszéd asztalnál ülő nő egymagában tüntette el! A fiúk hasonlóan reagáltak mint Obama:

Ebéd után megnéztük a szántódi révet, hogy futnak ki a kompok és hogy úsznak előlünk el a kacsák, amint meglátták, hogy tőlünk nem kapnak kaját.
P. belemerészkedett a vízbe, a parton maradtam a papucsával, majd miután hallótávolságba kerültek az utastársaink, odaszóltunk nekik, hogy a visszafele utat inkább úszva tennénk meg, mind a 200 métert. Így rájuk bíztuk az ingóságainkat és miután a köveken megcsúszva úgy belezúgtam a vízbe mint egy ólajtó, gyorsabban leértem, nem kellett a fokozatos szoktatással bajlódnom, elindulhattunk.
Végig 120 cm volt a víz, nagy kékség, aminek a széleit még sejteni sem sejted. Egy nádassal körülvett stégre egy német apuka lopózott ki, hogy titokban rágyújtson és a következő pillanatban becsobbant a vízbe egy doboz sörrel. Szuper!      
Délután négykor már hallottam egy kedves kis hangocskát: Lassan kezdek éhes lenni, elkezdhetnénk a vacsorát!   
Olyan kis naívak voltunk, megszoktuk a jót, az állandó 25 fokot a vízben. Viszont nem mérlegeltünk, hogy ha eltávolodunk ettől a közegtől, 10 percen belül úgy érezzük, mintha a Marson sétálnánk, vörös délibábok között, a bolt 1 km távolságban. Így lusta malacok voltunk, autóval tettük meg az utat, a bolt olyan képet festett, mintha egy katasztrófafilmben néznék a pánikbevásárlást. A vacsora: lecsó. Gyerekkoromban és fiatallyánykoromban nem szerettem, de rájöttem azért nem, mert az elkészítése nem tetszett (ne haragudj anyukám), teljesen a rabja lettem, a nyári ételek netovábbja. Felszerelt konyha volt a szálláson, a kiskanálon át az espresszofőzőn (nem vittünk cafét, kicsit koffeinhiányos voltam már a 3. napon) keresztül minden volt.  
Egy babaház felnőtteknek.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy nyugdíjas Humor Herold mondogatja mindenkinek: nézzétek ott a hálóterem. Utólag rájöttem, hogy a mi hálófülkénkre gondolt, ami a környező sátrazóknak épp szemmagasságba került. Mikor felültem egy reggeli szúrós pillantásommal tudattam, hogy nem kívánunk barátkozni vele, főleg, mert felkeltett. Utána már nem szólt semmit, hagyta P.-t aludni. Kivonultam olvasni. ÁÁÁÁM az ember természetközelben felveszi napszakok ritmusát, reggel 7 után mindenki felkelt. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy tollasoztak, bicikliztek, görkoriztak, vagy csak szimplán sivítoztak a gyerekek, a férfiak valamely új kocsit körbeállva beszélgettek és vitatkoztak a fordulatszámról, a nyugdíjas mamák az otthoni pad helyett most a közös zuhanyzó előtt vitatták meg a csípőműtétjüket. Ez az egész olyan lüktetővé és hangossá tette ezt a kis csendes balatoni reggelt, hogy nem volt nyugalmas olvasás. Idővel kiszállingóztak a többiek is, 10-re puccba vágtuk a szállást és elindultunk a komphoz.
Tihany:
levendula illata száll a levegőben…kicsit elfogult vagyok Tihannyal kapcsolatban, mert minden olyan szépség megtalálható itt, ami nem tesz képessé a reális megítéléshez. A balatoni népi építészet a szívem csücske, itt gyönyörűen karban tartott házak vannak, szabad kéménnyel, amin keresztül látod a felvillanó kék eget. A köztereken, virág illatban hallgatod a közelben játszott hegedűszólót, kis méhecskék röpködnek a lábaidnál és a messziben látod a gyönyörű kék öböl vizét. Ez már olyan szép, hogy giccses!
2 órára álltunk meg, végigjártam és mutogattam az általam szeretett helyeket, hátha nekik is tetszik, de van egyáltalán olyan, akit ez hidegen hagy?
Eljövetben még fürödtünk egyet, hogy bebiztosítsuk a következő 2 óra sikerét, hideg fejjel menjünk az aszfaltra, így is meg kellett állni, hogy kihámozzuk magunkat az ülésből.
Utólag hallottuk, hogy a Dunántúl  teljesen beállt, HA-TAL-MAS mázlisták voltunk. Budapestről lefele a versenyautókat nézegetők jártak rosszul, a szemben lévő sáv állt és állt, amíg a bokron túl elsuhantunk mellettük. Az utak között felállított hőmérő 41 fokon állt, 18:30-kor
A sötétedéssel együtt, mi is hazaértünk.

Tényleges zen-hangulat, hegedűszóval

Ő is morci volt, mert a balatonfelvidéki bornagyhatalom szívében egy sörfesztiválon ül

Levendulából mindenhova jut, milyen jól teszik!

“Levendelárium”: szagos lakberendezés

Mit ád ég, tegnap hallottam egy kedves kis hangot: “Éhes vagyok!….HÚSRA!!!”
Okkké akkor valami lehetőleg olyan húsétel elkészítésébe fogok bele, ami újdonság, de azért nem bizarro extravagganza, olyanba, aminek minden hozzávalója ismerős, de valami más.
Sohasem tudom mi lesz a végeredmény, amikor előveszem a húst, csak hozza magát egyik gondolat a másik után.
A kicsit távoli jövőbeni angliai utunk körül jár az agyam. Hangolódom és gondolkodom róla, ez azt jelenti, hogy olyan főzőműsorokat is (sokadjára) megnézek, ami körüljárja ezt a témát. Az agyam így lyukadt ki az angol korona egykori legcsillogóbb ékkövénél, Indiánál. Hmmm mit kaptunk mi a rómaiaktól? A Brian életéből kiszakadva és megfordítva a gondolatmenetet, mit adott az indiai konyha fehér megszállóinak?
Sorolhatnánk: többek között a Curry (amit Anglia egyik “nemzeti” ételének választottak a lakói), Tikka masala és a mai írásom főszereplője, a chutney.
Ha körbe kellene írnom azt mondanám leegyszerűsítve és prózaian: olyan lekvár, amiben hagyma és só is van a gazdag, melengető fűszerek és a cukor mellett. Nos, ezzel töltöttem meg a csirkecombokat, kihagytam belőle a fűszereket, csak a zöldség és gyümölcs íze, az édes, a pikáns, a sós maradt.
A végeredmény olyan mint Oroszország: nem érteni kell, hanem hinni benne, ugyanis az íze különleges, dekadens, csak kicsit húzódozol előle, amíg meg nem kóstolod, de azután jót eszel belőle. Ne feledd a gát csak az agyadban van, hogy a hagyma és az édes kedves mirabella nincsenek barátságban.

Hozzávalók:
4 alsó és 4 felső csirkecomb
3 tk só
1 evk cukor
1 fej hagyma
15 szem egész koriander (frissen megtörve)
15 szem vörös mirabella
1 dl pezsgő

Elkészítés:
Először a keveréket állítsuk össze: a hagymát apró kockákra vágjuk fel, adjunk hozzá 2 tk sót és a cukrot, a durvára összetört koriandert, végül a megfelezett, kimagozott gyümölcsöt. Keverjük át, addig, hogy a cukor teljesen elolvadjon benne.
A csirkecombokat, ha kell vágjuk ketté, csináljunk egy zsebet a bőr alá, majd egy evőkanálnyi tölteléket töltsünk bele. Összenyomogathatjuk, hogy a végén ne maradjon ki belőle, a gyümölcs úgyis összeesik. Töltsük meg mindegyik húst, majd tegyük tűálló tálba. Az utolsó teáskanál sót a tetején osszuk el, szórjunk keveset mindenhova. Öntsük fel 1 dl pezsgővel (fehérbor is megteszi), takarjuk le légmentesen, majd tegyük a sütőbe az elején alacsony, majd később közepes lángon. Nagyjából másfél óra alatt készre sül. Ellenőrizzük, ha úgy látjuk, hogy megfőtt, vegyük le az alufóliát és pirítsuk, amíg piros nem lesz.
Tálaláskor készíthetünk hozzá rizst, esetleg sütőben sült burgonyát. 

 

Annyira szeretem az élet pici örömeit, főleg akkor, amikor olyan egyszerű dolgoknak tudsz örülni, amit boldogult lyánykorodban természetesnek vettél. Ilyen volt a hazaèrkezésünkkor sütőből kivett reggeli édesanyám keze alól. Pizzaa! Nem is akármilyen, házi tésztával sült, ropogós, tele tengeri állatokkal, még ha némelyiknél nem tudtam, hogy a fülét vagy a bokáját eszem.

Csitulj, a receptet megkérdeztem!

Mikor már hetek óta, csak órákra szabadultunk haza, mindennél erősebb a várakozás, ahogy közeledik a hétvége, hogy szétnézz a megszokott dolgok között, hogy végigjárd a kiskertet, hogy a megszokott székedről lásd a többieket, vagy hogy épp annyira zaklasson a hiperaktív kutyád amennyire megszokhattad tőle. Nem nagy dolgok ezek, de helyrebillentik a kis lelkemet.
Amíg Szegeden laktam, sohasem éreztem magam itthon, ragaszkodássá akkor változott, amikor kényszerűségből otthon laktam egy évet, nélkülözve minden családon kívüli szociális interakciót. Akkor dohogtam ellene, de eltelt egy hónap, fél év és a haragom elcsitult. Kialakult a rutinom, megtaláltam az örömöt az egyedüllétben, a csendes munkában, az egyszerűség gyönyörűségét. Utólag úgy gondolok erre az egy évre, mint ahogy egy novícia gondolhatott az “ora et labora” elvre, kapálgatva a  zárda herbáriumát.
Bár továbbléptem, mert változni és változtatni akartam, hiszem, hogy a nagy tervben ez így volt kiszámolva. Megtanultam értékelni amim van.
Másik nagy dolog, hónapok óta először leültem festeni. Már poénkodtunk vele, hogy addig húzom halasztom az elrontott és lefestett képem kijavítását, hogy a végére megszeretjük azt az amorf pacát és P. Kiáll a “műemlékvédelem” mellett.
Most nem érdekelt sem a festészeti kánon betartása, sem a tanszékvezető, festőtanár arcrándulása, ami jelezte, hogy nagyon elbaltáztam valamit. Nem lett mestermű, de friss, olyan elvek szerint, amiért elkezdtem ezt az egészet. Drukkoljatok, hogy sohase dőljek önelégülten hátra, hogy kész, mert ott húny ki az érdemi alkotó munka.
Post Scriptum.: Tegnap délután egy nagyon érdekes gyűjteményre találtam. Lomtalanítás volt és először csak egy nagy stóc neylonnal egyenként bevont kupacot láttam. Belenézem. Drága Jó Istenem, egy ember az egész életében elszívott pipadohányainak papírjait megtartotta és gyűjtögette! Annyiféle volt benne, mindenféle nemzet, mármint amennyihez itthon hozzájuthatott, igazi kis körkép. Gratisnak, taltam egy gyönyörűen kisimítgatott csokipapírt, arról a csokiról, ami a kedvencem volt gyerekkoromban és nem emlékeztem a nevére, csak a szerecsenre és a pálmafára a papírjáról. Ez volt a kókuszdarabokkal dúsított táblás csoki. Ki szeretném állítani, hogy mindig gyönyörködjem benne, igazi mementó és alkalmazott grafikai alkotás.     

Fruit de Mer pizza
Hozzávalók:
Tészta:
30 dkg finomliszt
20 g élesztő
2 evk olaj
1 kk só
1,25 dl kéz meleg víz

Feltét:
1 csomag fagyasztott tenger gyümölcsei mix (kb fél kg)
1 marék fekete olajbogyó
1 csomag mozzarella
trappista sajt ízlés szerint
1 kis dobozos tejföl
1 fej lilahagyma

Elkészítés:
A liszt közepébe ássunk mélyedést, abba morzsoljuk az élesztőt, fokozatosan felöntve a vízzel. A többi hozzávalót is dolgozzuk össze, gyúrjuk át alaposan, majd amikor rugalmas, és elválik a kezünktől kész. Egy sütőpapírral bélelt tepsiben húzogassuk, lapítsuk szét, amíg ki nem tölti az egész felületet.
A szélétől egy-két centivel beljebb kezdjük a tejfölt szétteríteni, vágjuk a hagymást vékony szeletekre morzsoljuk rá. A kis állatkákat fagyasztva is rátehetjük, egyenletesen elosztva. Közé szórjunk néhány szem olajbogyót. A mozzarellát felvágjuk szeletekre, oszlassuk el, majd kevés trappista sajttal fejezzük be.
Előmelegített 200 fokos sütőben süssük 25 percig. 

Ez a vidám, kedves kis semmiség született egy furcsa, értékelve szomorú találkozásból. Tudjátok,  a sok sok kis hibám olyan jól szervezett egységet alkotnak, hogy van a világon egy férfi, akinek ez gyönyörűségesnek találja. Szerencsés flótás vagyok, nem kétség. Nem kellett fogyókúráznom, megtanulni magam ribancosra kimaszkírozni, vagy olyan ruhákba bújni, amikben nem éreztem jól magam.
Kedves, köszönöm, hogy ha csatákkal is, de olyan maradhattam, sőt jobbá tettél amilyen voltam. Hálásan köszönöm, hogy annyiszor elmondod, hogy a világért se fogyókúrázzak, mert ez a zsír a legszebb rajtam. (Azért még a műtárgyak birtoklásának kérdését meg kell beszélni!)
Summa summarum, nem azért vagy PÁRkapcsolatban, mert teljesítesz, hogy bent maradj, hanem mert kölcsönösen kiteljesítitek egymást. Akár olyan giccsesen édessé és boldoggá, mint ez a szemrevaló debreceni mézeskalács.
A héten viszont egy régi ismerősömet nem ismertem meg, amikor elment mellettem az utcán. Csak egy “kiegészítő” maradt ugyanaz, a párkapcsolat, róla azonosítottam be a hölgyeményt. Utólag, hogy emésztgettem a dolgot, nem ítélhetem el sem őt, sem azokat a szegény, önbizalom hiányos párdarabokat, akik csak szeretni és megfelelni akarnak. Felfoghatom úgy is, hogy minden kapcsolatban vannak megoldandó konfliktusok, mint a szoba közepén, pőrén otthagyott zokni, vagy a lustaságból elfelejetett szemetes levitele. Vajon a másik külseje is megoldandó? Számomra egyértelmű nem.
Elszomorodtam a helyzeten, mert az az ember akiről éveken keresztül azt gondoltam, hogy egy értékes ember, egy egyéniség, már semmi nem maradt. Csakis példaképek, másolandó klisék halmaza, egy megszerkesztett valóság, ami kétségtelenül dekoratív, öööö ennyi.
Ég veled T.!      

Zseniális, helytakarékos, biztonságos. Ezek az emberek biztos jó szívvel hagyják egész napra a biciklit itt, nem kell amiatt aggódniuk, hogy vajon meg lesz e mire visszajönnek. Nincs lakat, levágott lánc, kiszerelt kerekek miatt összeolajozott öltöny.