Le Café de Capucine

Az oka, amiért ennyire lelkesedem a kollektív kertészkedésért, az önös érdekeken felülemelkedő, másokat is szolgáló munkáért, annak gyökere valahol itt van. Nem tudom felidézni mikor hallottam erről a dologról először…lehet hogy a tizenéves fejjel, végtelenített allposters.com kultúrális és művészettörténeti barangolásom közepette került az utamba az egyik szlogen és utána néztem. Mindegy is, a lényeg az, hogy van hatása a mostani szemléletmódomra.   
A II. világháborúban leginkább az ilyen közösségi összefogás, a közvetett erő módszerei
fogtak meg, ezek egyszerűsége, “bája” és a mód, ahogy mindenhol tudták
propagálni és sikeresen alkalmazni, egyedülálló. Az angolok ebben a
témában profik, ők tényleg vallják azt a közmondást, hogy: “Ha van egy
barátod akkor adj neki halat, de ha igazán jó barátod tanítsd meg
halászni.”
Mert a tudás tényleg hatalom. Számtalan kópiával, plakáttal
népszerűsítették a kertészkedést, az állattartás fontosságát és
mikéntjét a városokból vidékre kiszabadult embereknek, vagy a londoni
bombázás miatt földönfutó lakosság önfenntartóvá tétele végett. Nem azt
mondták, hogy bújj el asszony, majd megyünk és etetünk (nem tudták
volna), inkább, amíg nem jönnek a németek az óvóhely tetején lévő 5m2-rt
műveld, mert nem satnyulsz el, megkapjátok a szükséges vitaminokat és
kevesebbe kerül az államnak. Ugyanis nem állunk le, nem esünk le a lábunkról, ahogy egy nagy ember énekelte zsinórozott mentében, a 80-as években: “Show must go on.”

A brit munkavégzés: a kislányokat böködik a gentlemanek, a tanár bácsi instruál

Közösségi kert Berlinben

A gondolatmenet összefogó neve: Dig for Victory, magyarul: Áss a győzelemért.
Így hát a hirtelen pallérozott lakosság nekiállt és ásott, gyomlált és idővel megfőzte és egy részét a Ministry of Foodnak adományozta. A disznóvágásnak bejelentési kötelezettsége volt, olyan értéket képviselt.
Megalakultak az ún. Pig clubbok, amelyek azt a kevés háztartási maradékot mozgósították és egy kismalac szájába juttatták. A klub tagjai etettek, végül bejelenettek, engedélyt kaptak, szúrtak és a leadás után osztozkodtak. Eszembe jutott nekem is, hogy mennyivel szívesebben ennék olyan húst, amibe én is beleadtam, főleg olyan részét a háztartásunknak, aminek a kultúrált gyűjtése és elszállítása még a mai napig nem létezik.
Csak egy kicsi művtörit tolnék ide, mert annyira jó plakátokat készítettek a témához. Szívesen dekorálnám vele a konyhánkat. 

Akármennyire is vágyom az “erkély kert” megoldásra, be kell látnom, hogy nem születtem “zöld ujjakkal” ahogy a britek hívják a kertészkedéshez értő egyéneket. Bizonyára belejátszik a kialakult helyzetbe az is, hogy a növekedő palántákat, egyszer-egyszer elfelejtem meglocsolni, mondjuk mert elutazunk, vagy mert esik az eső. Olyan erkélyt még nem láttál, mert hiába rakom ki a szélére a delikvenst, olyan szögben építették, hogy oda bizony csak nagy szerencsével esik be akármi. A másik ilyen visszatartó dolog azoknak a szárnyas patkányoknak aka galamboknak a jelenléte, akik menetrend szerűen várják azt, hogy kilépjek reggel a lakásból, egyből furakodnak be minden szabad/ drótozatlan négyzetcentiméteren. Eddig még még élne bennem Ace Ventura tézise, hogy minden állatnak meg kell hagyni az élethez való jogát, VISZONT ha azok a dögök a kaspóimat fészekalapnak használják és beleülnek a paradicsompalántám tetejére (szent növény, külön haragszom érte) és a teához száradó bodzavirágomat használják fel építőanyagnak…onnantól kezdve el kezdem járatni az agyam, hogy sütöm és főzöm meg őket, különös kínok között. Aztán elvetem az ötletet, mert nem lenne gusztusom megenni azt a ki-tudja-mivel szennyezett húst. 
Akinek ilyen urbán faunával kell birkóznia a szerencsétlen palántája érdekében és nem akar pofátlanul sokat fizetni a piacon, vagy a multikban, tudok ajánlani egy alternatív megoldást. Párom édesanyja küldött egy cikket róluk, hogy én biztos értékelem az ilyen kezdeményezéseket, hááát igaza lett.
Ez legyen a reklám helye, mert megérdemlik, hogy minél többen tudjanak róluk, hogy fenntarthassák a kis birtokukat. Szabó-kertészet Debrecen-Dombos
Az alapfelállás, hogy van egy kisgyerekes család, akik mezőgazdasági, kertészeti szakemberek, mellesleg a fenntarthatóság és természetes termelés hívei. Földet vettek Debrecen környékén és termelnek rajta. Egyszerűen működnek, csak azt tudják eladni, ami a kezük alól került ki. Ha  kimész és magad szeded fel 1. ár, ha kimész és velük készítteted össze a kis pakkodat, 2. ár, ha behozzák elosztópontra a városba 3. ár.
A piaci árak töredékéért lehet bevásárolni, úgy, hogy mozogsz és beszélgetsz, süt a nap, jól érzed magad.
A másik ilyen dolog, hogy ha úgy gondolod, hogy szeretnél friss levegőre a madárcsicsergésbe kijárni, hiányzik az otthoni kerti teszem-veszem meló (mint nekem például), akkor kapsz tőlük földet és szaktanácsadást, ja még a termelő eszközöket.
Akárhány embernek lelkendeztem el ezt a jófejséget, ennyit kérdeztek vissza: “Mennyiért?”
INGYEN érted, mert tenni akarnak valamit, hogy jobb legyen a világ, hogy aki sohasem tudott ilyen lehetőséghez jutni, az is csinálhassa!
Mert ennyin múlik, hogy az ember felemeli a seggét és kikerekezik egyszer-kétszer egy héten, hogy kigazoljon, locsoljon, vagy veszi a spanyol paradicsomot 400 ft-ért.
Itt a blog címük, minden információt tartalmaz, ha érdekel. 

Ott dübörög a fejemben Fatboy Slim evolúciós videó klipje mikor látom ezt a gyümölcsöt

Ahogy látom feljönni a felhőket, úgy lüktet a fejem és mosolyogva szagolgatom kávéfőző híján az itt maradt kávés zacskót. 
A tortával kapcsolatban, ahogy vártam, P. csak szerényen megjegyezte a kanalazgatása közben: finom, finom, de tudod, hogy a világos sütiket jobban szeretem.
Tegnap voltak nálunk a szüleim, kölcsönösen megebédeltettük egymást. Olyan húslevest esetleg 10 év gyakorlás után tudok majd rittyenteni mint anyukám. Ez az alkalom sem lépett be a strigulázott próbák sorába, amúgy is, valami hazait egy hét után olyan jól esik enni.
Eldurrantottam megint a lyoni sertéssültet és megjegyeztem magamban (P. nem magában, hanem nekem mondta), hogy egy időre leszállok a témáról, de szerencsére, aki először kóstolta annak nagyon ízlett.
Tudom, hogy csúnya dolog a nyár közepén, a gyümölcsök fő szezonjában egy csokoládés akármivel kiszúrni a szemét a vendégeimnek, de mivel nem állt ott velem senki, hogy szónokoljon a szezonalitás mellett, önkényesen dönthettem a saját javamra.
Recept:
Alap:
80 g háztatási kekszmorzsa
1 evk kakaó
20 g apróra tört mogyoró, dió 
5 dkg vaj olvasztva

Massza:
200 g krémsajt
375 ml tejföl
3 evk nutella
2 evk cukor
2 tojás
Tetejére kevés darabos csokoládé, ahogy Nigella Lawson mondaná: “csoki pasztilla”. 
Az elkészítése ugyanaz mint a világos, gyümölcsös testvér esetében.  
Még egy klisét eldurrogtatok, amit minden 10. kiállításmegnyitón hallani: Szerintem a képek magukért beszélnek!

Hiába bizonyította be a 96-os Büszkeség és balítélet megfilmesítése, hogy lehet elvétel nélkül egy hiteles végeredményt létrehozni. Az egyetlen beleollózott rész ami minden nőnemű kedvenc epizódja a műben: Mr. Darcy elmegy fürdeni, fölöttébb alulöltözve, ingben s gatyában. Emiatt vallja Colin Firth, hogy lehetne űrhajós is, mindegy, az újságok csak így adnának hírt a holdra szállásáról: Mr. Darcy a holdra lépett!
Visszaloccsanva a szomorú igazsághoz, nem sok jó regényadaptációhoz volt még szerencsém. Főleg az tud igazán kihozni a sodromból és sznobizáló, finnyás perszónává változtatni, ha a kapcsolódás csak a könyv címében érhető tetten. Ilyen élmény volt a Napsütötte Toszkána, amely az egyik top 5. könyv az életemben, amely semmilyen hasonlóságot nem mutat a filmmel, pedig ha nem is olyan ‘szerelmeses’, de legalább olyan értékes, érdekes, egy szimfónia a Dolce vita-ról, még ha szolid is. Tisztelem, egyben megvetem a könyv szerzőjét, hogy képes volt ezt a kincset apróra váltani, csak hogy megfilmesítsék. Mióta olvastam, nem birom megnézni a filmet, kiábrándít. Hiába kedves, napsárga és napraforgós, inkább felcsapom a könyvet.
Ugyanebben a betegségben szenved a World war z írója is. Miután megnéztük és megírtam a filmről a véleményem, ami nem változott második megtekintés után sem, summa summarum- jó film. Viszont buzerálta a fantáziám, hogy milyen érdekes lehet a menekülés, a kalandok leírása könyvben. Letöltöttem, 3 nap alatt kivégeztem. Egy egész univerzumot mutat, ahol tengernyi történet van, csak egyről nincs utalás: Gerard Lane-éről, aki köré a filmet írták.
Mit tagadjam, örültem neki, mert az individum szemén keresztüli bemutatás szembe megy a megélt helyzet természetével. Itt nem egy hős, hanem hősök ezrei vannak, akik minimum annyit megérdemelnek, hogy elmondhassák mi történt velük. Ez volt a könyv legnagyobb erénye számomra, sok parányi és gondolkodásmódban, társadalmi és kulturális háttérben egyedi megoldás és tragédia. A riporter karaktere fűzte össze, akiről szinte semmit nem tudtunk meg, ő csak szócső, akinek Bloodywood adott arcot, létjogosultságot és családot.
Nem akarok senkit sem összehasonlító ping-pongba invitálni, fölösleges. Sajnos igaz az a vicceskedő diagram amit, a 9gagen lehet látni, mikor a közös halmazba, csak a film címe kerül bele. Teljesen helytálló, de Hálistennek mindkettő megállja a helyét, egymástól jóó messzire. Próbáljátok külön kezelni.
Tervezünk egy 3. megtekintést, a moziélményt nem múlja fölül semmi. Az Apolló a mi mozink, hangulatos, nincs macsó/barbie-massza, teljesen felújított és az árai közel 1000Ft-al barátságosabbak. Ha van kedvetek csatlakozni, szóljatok nyugodtan.

Kedves gyanútlan, kávéra vágyó barátom!
Ahogy Karinthy főviccmester úr mondta a századelőn: “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek”. Ki kell írnom magamból ezt a tortúrát, amiben napok óta vagyunk, pedig Isten látja lelkem, én csak kávézni akartam ÉS még nincs vége kérem szépen.
Kezdődött ugyanis, hogy kiskeziccsókolom kinézett egy bájos és mégis munkahelyen használható, kompakt kávéfőzőt, amivel elérhetővé válik a kávéba tunkolt croissant az esős nyári délutánokon, anélkül, hogy 3 méterrel távolabb kellene mennie kedves kis asztalától, a kereskedelmi árrésről nem szólva.
Megvettük a csodát, úgy hoztam haza, hogy a kocsiban is fogtam a kezemben, csak az első kóstolásnál ért arculcsapásként az íze. Olyan, hogy képes a jó minőségű kávéból egy utolsó, ihatatlan, szívdobogtató löttyöt készíteni. Ha kedves neked a szenvedélyed, ami ehhez az italhoz köt, könyörögve kérlek, ne vegyél elekromos kotyogót! Cukinak, kicsinek, kompaktnak tűnik, de ne csapd be magad.
Pár nap próbálkozás után úgy döntöttem, bevallom magamnak is, megbukott. Visszavittük, természetesen a kiírt három napon kívül, addig élt a remény, hogy esetleg valamit nem jól csinálok, próbálkoztam. De mondották, semmi baj, a szervízükben, mondjuk meg, hogy nem működik, kapunk egy csereutalványt, amit levásárolhatunk. Itt már volt szemforgatás, mert egy olyan terméket küldtek tovább megjavítani, ami nem használatából, gyártáshibájából nem tölti be a funkcióját, hanem a tervezés miatt.
Napok múlva elmentünk a “szervízbe”, akikkel előző nap, telefonon közöltem, hogy ők a hivatalos, kirendelt szervezet, akik  a garancialevélben szerepelnek. Először óczkodtak a titulustól, de kimatekoztam velük, hogy mivel a Kígyó utcán nem dobott ki a nagy testvér mást, rájuk gondoltam. Ez hatott.
Az egymás felelősségére mutogatás nagyon szervezett, gondolom, ahogy minden szolgáltatónál vannak begyakorolt és szemforgatással, hüledezve előadott monológok, itt az: Ez nem a mi hatáskörünk, a cég nem hiába találta ki a szabályzatát, mivel, ez a Metro felelőssége, már hóóóónapok óta vannak ilyen problémák velük. Még szerencse, hogy tegnap azt sem tudták, hogy hozzájuk tartozik.
Ok. Be a kocsiba, kibumliztunk a város szélére. Ahol várunk és várunk. Megérkezik egy úriember, aki közli velünk felhőtlen és könnyed hangnemben, hogy a kis hölgy a szervízben “benézte” (milyen szó ez?) tényleg neki kellett volna átvenni de semmi baj, mert érte jön egy ember és elviszi. Bizony most ezt a kis drágát felküldik a nagy Budapestbe, hogy kivizsgálják a panaszomat és ha úgy találják hogy kifogásom helytálló, “megjavítják” vagy kicserélhetjük egy másik ugyanilyenre.
Lejátszódott egy jelenet a szemem előtt, mikor kezeslábasos szakik kóstolgatják és elemzik a kávét, mintha borszakértők lennének és mondogatják: “mmmm Fecókám, sokat javult a bouqet-ja az elmúlt 20 alkalomhoz képest, fölöttébb jó úton haladunk!” és kisújját eltartva megpödri bajuszát.
A párom tett egy nagyon jó ötletet, hogy az agydurrantó helyekhez csatoljak egy diszkrét koordináta linket, hogy a világ másik feléről is TUDJÁK melyik az. De mivel a városban az áruházból egy van, ahogy a debreceni Kígyó utcából is, szükségtelen.
Nem tudjuk még hol ennek a vége, viszont egy biztos, hogy ha legközelebb kafféra vágyom, bizony sétálok érte.

Elcsodálkozom az emberi test komplex, terhelhető, kihasználható és mégis olyan sérülékeny mivoltán. Elég egyetlen kis legó a nagy egészben, hogy távolinak tűnjön az a gondtalanság, ami egoista fejünkben nem az egészséget, hanem napi hülyeségeinket helyezte a középpontba.
Sajnos tegnap megtapasztaltam, hogy mikor édesapám lumbágója teljesen eltorzította az arcát fájdalmában egyetlen felüléskor vagy forduláskor, az nem a férfi beteg “focista sérülést” immitáló, túlreagáló manírja.
A tegnap estét egy provancei borokról szóló könyv és stílszerűen “passzoló” 1664 sör (Nr1 bierre de France!!!) tette elviselhetővé. Az volt a zavaró, hogy az agyam és testem is friss volt, tettre kész, viszont a hátam nem engedett. Szerettem volna főzni, takarítani, vagy csak betenni egy mosást, akármit, hogy előrébb legyünk, de még felülni sem tudtam. Ilyenkor köszönöd meg, a Jóstennek, az univerzumnak, a szerencsédnek akárminek, hogy ez annyira nem a hétköznapjaid része, hogy leírandó dolognak, kuriózumnak számít.
A kellemes dolgokra rátérve, ma már be tudtam jönni és elvégzem a munkám és nem félek, hogy ültő helyemben a női vécében maradok, telefon nélkül, csak visszhangozva szólítgatnék: Halló, ló, ló, ló!
Elvágytam megint, most Aix-be, böcsületes nevén Aix en Provance-ba.

Még csak a vasútállomásán jártam, ugyanis ott vártuk be a csatlakozást Lyonba, de móhón próbáltam messzebb látni, mint amennyit a szemem látott. Kevés volt az idő, hogy elcsatangoljunk, sok volt a pakk, de legalább elmondhatom magamról, hogy éreztem a levendula illatát, hallottam a cigale-ok vagy kabócák hangját, éreztem a narancsszínű, érett nap melegét az arcomon, amikor a peronon állva a szél fújta a forró, fűszeres illatokat.
Az egész világ levendula mániája innen indult ki, ott vagyok, akkor az a minimum, hogy arra a 10 percre minden ingert raktározok, címkézek és megfogadom, hogy legközelebb tovább maradok.
Jelentem, egy ponyvát olvastam, ami szokatlanul nagy port vert: Bor, mámor, Provence. Film is készült belőle, csak épp a lányegét felejtették ki az elkészítésnél. A történetet és a szerethető karaktereket.
Írója az angol Peter Mayle, aki összehozott egy férfiak számára is íródott ponyvát, ami nem szól másról, csak a hangulatról, a nyugalomról és a fent felsorolt hangulati elemek permutációjáról, teletűzdelve sok kedves emberrel, francia kifejezéssel, amiért örökké hálás leszek neki, ugyanis érdekesen hangzik egy olyan magyar lány francia nazális szópróbálgatása, akinek kiejtését a saját 10 éves madmoiselle unokahúga egy guruló kacajjal tudott méltatni, nem, nem az elragadtatástól.
DE most senki sem volt, aki megtanított volna a helyes módra, így, mint Elisa Dolittle (My fair lady-Aldrey Heburn–kötelező filmes élmény) olyan tré és “bájos” módon recsegtettem a könyvben előforduló szavakat. 
Ahogy már írtam, just do it, nem számít, hogy a nyelvet kicsit is beszélő embert táblát karcoló körömként hat. Nem bírja, úgyis kijavít.