Le Café de Capucine

A héten egyismerős megjegyezte, hogy a felesége olyan eltökélt, elszánt háziasszony, hogy esti hazaérkezése után, fáradtan is nekiáll főzni. Minden nap. Amikor ezt hallottam, már második napja éltünk szendvicsen és pizzán. Nem a lustaság teszi, egyszerűen a munka utáni, lefekvést megelőző 4 órát, valahogy nincs kedvem főzéssel tölteni, persze így is előfordul.
De most szombat van, megengedhetünk magunknak egy lassan készült, szaftos sültet. Jelen esetben malacoldalast. Kibontásnál lepődtem meg, nem gondoltam, hogy ezt külön kell kihangsúlyozni, de vessek magamra, miért sietek bevásárláskor. A kedves hentesfiú elfelejtette közölni, hogy a bordák hosszában, nem keresztben futnak végig a húsban, felvágása machétával, vagy hentes bárddal….punktum, egyben sült. 

Ennek ellenére nagyon finom lett a végeredmény, még sütöttem, pörzsöltem volna lassú tűzön, de mindketten az órák óta a felszálló illatokban tettük a dolgunkat, persze, hogy alig vártuk. Nem árulok zsákbamacskát, nehéz étel. Ahogy apukám jellemezte a múltkori slambucot: olyan tömény, hogy pár óra múlva egymás fejét fogjuk eltolni a csaptól.

Hozzávalók:
1 kg oldalas
1 tk só
kevés őrölt bors
0,5 dl balzsamecet
3 evk mustár
1 evk méz
1 dl víz
Elkészítés:
A húst alaposan mossuk át, a bőrt irdaljuk be, majd tegyük a sütőtálba. A többi hozzávalót keverjük össze, öntsük rá a húsra, forgassuk át benne, hogy mindenhol érje. A bőrbe szúrjunk 2 szegfűszeget, ez az íz belefő a főző lébe, megízesíti, de csak kicsit.
Fedjük le alufóliával és kezdjük el sütni, alacsony lángon.
Eltelik 25 perc, fordítsuk meg, fedjük le, tegyük vissza a sütőbe. ezt addig ismételjük, amíg azt nem látjuk a kedves kis malacon, hogy a belseje is átsült, nem nyers. Honnan tudjuk? Onnan, hogy a külseje elkezd színesedni, felvenni egy gyönyörű mogyorószín árnyalatot. Ilyenkor mondjuk azt, hogy kitakarjuk és elkezdjük szabadon sütni. Innen számítva 45 perc, hogy kész legyen. Közben gyakran forgassuk, nagyjából 10 percenként. Mielőtt kivesszük és tálaljuk, az utolsó 10 percet nagyobb lángon süssük, ez legyen a bőre, ami az irdalások mentén felpöndörödik és ropog. Fontos a marketing, még egy egyszerű ebédnél is. Pontosan ezt  a pöndörödést nem vártuk meg, de így is szép volt. A párom háromszor szedett.

Szilva kompót:
Hozzávalók, 2 főre:
8 db szilva
1 kk fahéj
4 db szegfűszeg
4 dl víz
1 csipet só
1 evk méz

 Magozzuk ki a szilvát, a fűszerekkel tegyük a főzőedénybe. Forrás után, főzzük kb. 5 percig lefedve, majd kapcsoljuk le a tűzet és tálalásig rá se nézzünk. 

Az utóbbi időben valahogy olyan tapasztalatokat kell szereznem, ami sajnos arra enged következtetni, hogy rossz fele haladunk. Nem Te, nem Mi, hanem mindenki. Gyönyörűen megtanultuk becsukni a szemünket, mert lerombolnak egy városrészt, hogy egy pöfögő, egészségtelen, élhetetlen utat húzzanak rajta végig és az ott élő ügyfelek csakis arra tudnak panaszkodni, hogy így kevesebbet fog érni a lakásuk. Nem számít, hogy a gyereküket teherautók mellett kénytelenek tolni vagy sétáltatni, vagy, hogy valószínűleg a város történetében újra meg nem ismételhető értéket veszítünk. Igen, Mi mindannyian.
Vannak kisebb tragikomikus balesetek. Miért emlegetem a kultúra bukását komikusnak? Mert, már kínodban nevetsz rajta, a hülyeségen, a bárdolatlanságon, hogy felnőtt emberek képesek ilyen primitívek lenni.

ez az egy ház maradt “útban”, előtte utána már előre mozdították az ott élők lakhatását

Adott egy ház, csodálatosan szép, ívelt ablakokkal, borospincével, sűtő-betétes cserépkályhával. Építésének éve, 1940. Adott a fiatal tulajdonos, aki annak ellenére, hogy jó szándékú, nincs tisztában azzal, hogy milyen ritka kincs birtokosa. Lássuk be, a világháború alatt nem akármilyen anyagi háttér kellett ahhoz, hogy az ember belekezdjen egy 100 m2-es ház megépítéséhez.
Mindegy, felmérés alatt a kis művészethez hozzászoktatott szemem megcsodálja a régi házak patináját, a gerendákat, az egyedi ablakokat, a harmónika-szerűen összehajtott zsalugátereket, a réz kilincseket (az a cukorka a szememnek, a kedvenc). Az az ünnep, ha régi bútorokat is láthatok.    
Észrevettem egy öltözködő szekrényt, fából, ovális tükörrel, faragott fa virágdíszekkel. Annyira tetszett, hogy le is fotózkodtam vele, mint ahogy Mickey egérrel szokás. Nekem ilyenek a sztárok.
Szégyenkeztem felajánlani ott és akkor a tulajnak, hogy megadom egy műkereskedő számát, mert nem tudtam, hogy mihez kötődik, meg akarja e tartani. De utólag mondom, hallgass a megérzéseidre és cselekedj akkor amikor a helyzet fennáll.
Eltelt, egy, kettő, három nap és végre rákérdezhettem:
-Tudja, mennyit érnek a bútorai, ugye sikerült jó helyre szállítani, esetleg eladni őket?
-Persze, a hétvégén eltüzeltem az egészet, nem kínáltak érte eleget.
– (ilyenkor szeretnék átnyúlni az asztalon, hogy fojtogassam, nyelek egyet) A fehér szekrényt is?
– Ohhó az égett a legszebben, tudja, tiszta fa.
Azóta valószínűleg felvágták az íves, kazettás, egyedi ablakokat, ami a dísze volt a háznak, hogy műanyagot tegyenek a helyére.
Minden ilyen esetben kicsit elveszítem a reményemet az oktatási rendszerünkben, hogy focistadionra van pénz, legyenek a gyerekek izomagyú, szolizott hülyék, akikből lesznek felnőtt korukra az “audisták”* akiknek nem számít semmi, csak a pénz. Viszont rajzóra, később a művészettörténet kap heti 1 órát és persze, hogy az már annyit számít a fejlődésben, mint halottnak a csók.
Mit akarunk így felépíteni kedveseim? Mert élhető várost biztos nem. Ja ne haragudj, erre való a lakópark, amit sorompóval zárnak el az úton túlról érkezők elől.         

*audista: először Kovács András Péter, használta ezt a kifejezést, jelentése: a kigyúrt, fukszos “értelmiségi” sztereotípiája

Éhes disznó, makkal álmodik…most én is arról ábrándozom, hogy reggelizhessek.
Nem is akármilyen finomat hozott az én drágám reggel a pékségből, amíg én a gyűrött fejemmel forraltam a kakaóhoz való tejet, nem, instant szóba sem jöhet.
Innen éreztem meg, hogy mennyire szükségünk lenne erre többször, régen másképp volt, akkor jutott idő lekváros-krémsajtos palacsintára, muffinra.
Mikor fiatalabb és sokkal butácskább voltam, nagy okosan azt tanácsoltam egy időhiányra panaszkodó rokonomnak, hogy mi sem egyszerűbb megoldás, keljen korábban. Azóta jóval bonyolódott a hétköznapi életem, nem csak vizsgaidőszak, szorgalmi idő és nyári szünet van benne.
Nincs új a nap alatt, most mi nem érjük utol magunkat, annyira, hogy már egy közösen elköltött reggeliről álmodozom.
Képzeletemben csavarodik a croissant, pöndörödik a szalonna taréj, gőzölög a kakaó, és folyik a tükörtojás. Talán holnap reggel…

Rántotta rukkolával, sonkával

Az egészség bajnokainak, mi csak nassoljuk…

A francia reggeli

Sonka kosárkák, tükör tojással

“Heart-attack on a plate” A legszebb a véreshurka a közepén.

Alaszkában is tudják, hogy hogy kell élni.

Adott a kekec, sokszor rosszindulatú, száraz humoráról ismert
műsorvezető, aki mindig az ördög ügyvédjét játsza. Ez a kezdeményezés
még belőle is kihozta a szentimentális, picsogó álmodozót. Pedig, bizony
ott szipolyozta a házat készülésekor, ahol nem szégyellte, rendes
művészettörténészhez illően.

Még egy nagy pirospont a műsor
mellett: olyan ember vezeti, aki ténylegesen tisztában van azzal, milyen
szerkezetekről, történelmi korról beszél, nem előtte negyed órával
hallott róla. A kibírhatatlan szakemberek tudása valós, alázatos, épp ezért nem elég nekik a fél munka.      Ha csak angol gyakorlásnak is, érdemes megnézni. Ez a sorozat amellett, hogy betekintést nyújt az új, sokszor alternatív építkezési anyagok listájába, arra is rávezet, hogy hogyan lehet tiszteletben tartani a már meglévő, szerkezetet.
Az angolokat, sok dolog között azért tisztelem, mert úgy hallottam, gyűjtögető népség…nem céltalanul, hanem praktikumból hörcsögölnek, a DIY és az újrafelhasználás zászlóshajója. 

Ez az épület új építés, a földházak szélsőségesebb válfaját képviseli, az épület olyan anyagokból épült, amit már a fogyasztói társadalmunk a szőnyeg alá söpört. Gumiabroncsokból építették, bevilágítói üvegpalackokból, elkorhadt, kidőlt fából készül a konyhapult.  A végeredmény igényes és egyáltalán nem szemét.

P. erre azt mondaná, miccsoda hőhíd van ott, Édes Drága Jó Istenem, ilyen projectet is csak a sivatagban lehet kivitelezni!
Ez a házaspár megcsinálta a fából a vaskarikát Észak Franciaországban és a szemét-ház nem romlik, omlik, hanem csak beépül a környezetbe, helyet talál az erdő közepén. Sajnos az emberi szemétnek nagyobb az élettartama, mint magának az emberi életnek, így borítékolható, hogy kiszolgálja a szülőket, gyermekeiket, sőt, unokáikat is.  

Kapcsolatom a fenti kiállítással, egészen 2008 nyaráig nyúlik vissza, mikor is először hallgathattam a Kossuth rádióban egy egy órás összefoglalót a magyar kávékultúra hanganyagából. Ezt a kiállítást népszerűsítették. Valahol ez az oldal, Capucine kávéháza is annak az egy órának köszönhető, amikor rájöttem arra, milyen gazdag, kozmopolita, csodálatos, szövevényes ez a mi kis magyar kávétörténetünk. Büszkeség töltött el, elkezdtem érdeklődni.
Következő félévben, a szegedi egyetem által adományozott tankönyv kiegészítő utalványt elköltöttem Saly Noémi könyvére, ami egy részletes tanulmánykötet volt a budapesti kávéházak történetéről, azóta is keresem az irodalmat a témához.
De annyi eltelt év után most tudtuk megtekinteni az ősforrásként megjelölt kiállítást.
Akkora élmény volt, amíg Debrecenben táborozik, biztosan elmegyek annyiszor, hogy a teremőrök úgy ismerjenek mint a rosszpénzt.
Nem mondom el ugyanazt, amit el is lehet róla olvasni, összességében egy annyira szépen megszerkesztett kiállítást láthattunk, ami kijár ennek a szenvedélynek. Nem, egyáltalán nem a napi rutin része, hanem olyan szép 10 perc, amivel motiválhatod magad arra, hogy elmosogass, felporszívózz…nekem legalábbis. Viszont olyan feliratot is láttam már, hogy: “Kávé, idd, ez az utolsó olcsó drog.”

Látjátok, Ő is tiszteli azt a kis időt a reggelben.

Imádott Molnár Ferenc emlékezett meg egy rövid bohózattal arról, hogy milyen lehetett az első tejeskávé prózai és igaz elmondása, érdemes meghallgatni.: itt.
Számomra amellett, hogy igazán szép állapotban lévő több száz éves szerkezeteket láthattunk, én inkább a design oldaláról néztem a kávéfőzőket. Úgy tekintek sikerültebb, vagy épp otromba darabjaikat mint kicsi, tömeggyárásra készült szobrokat, amik képesek minőségibb, gyönyörködőbb hétköznapokat biztosítani. A 20 század a kedvencem, a tömeg igényeit végiggondoló koncepció szerint való tervezés.
Egy aranyozott, diadalmas art-deco espresso gép a műremek állandó simogatásra késztetne, feltéve ha hozzányúlhatnánk egy kiállított tárgyhoz. Másnál azt mondod mint egy kisállatos képre: Aaaww, de kedves! Például egy szocialista érából származó tábori kávégép, kis ibrikekkel és pirulának beillő cukoradagolóval, mindez egy csinos kis dobozban.
Néhány kép:

Kotyogó történelem

Igazi, diadalmas, harsogó szörnyeteg a XX. század elejéről

Az első krémkávé masina és kezelője

Közérthetően: Körtés felfordított torta, sós karamellel
Nem voltam sohasem az a nagy gyümölcs tortás. Meghiúsul és elveszik a többi alapanyag között a lényeg, éppen azért eszek gyümölcsöt, mert az igazi ízére vágyom. De az ősszel érő dolgoknál, mintha maguk is kívánkoznának arra, hogy feldolgozva fogyasszuk. Ilyen az alma, a szilva és a körte. Nyersen, finom, finom, de annyira nem jönnek ki a gyümölcs ízei. Tortában megsütve, kompótként, lekvárban, húsba töltve, feldolgozva viszont eltűnik a lisztessége a megnevezhetetlen darabossága, csak az íze marad.
Múlt héten kaptunk néhány körtét, másnap mikor kerestem volna valami receptet hozzá, egy tematikus műsorba botlottam. Egy férfi, arra kereste a választ, hogy a helyi (brit) körtefajtákból milyen ételeket lehetne készíteni, hogy ne rohadjanak meg felhasználás nélkül.
Annyira jó dolgok voltak benne! Körtés, hagymás szaftban megpárolódott beuf bourginone, étcsokoládéval…gyönyörűen festett. A desszert körtés soufflet volt, ami ugyan nem tarte Tatin, de az elkészítésből beugrott. Így, ha nem is almával, körtével készítem, nem is akárhogy, sós karamellel!
Tudom, magyar embernek fura, úri huncutság, a sós karamella, de ha kedves nektek az étel és a Carpe Diem az étkezésben, akkor érdemes kipróbálni. A receptben sem sózott vajat írok, inkább külön adom hozzá, mert itthon ez kevéssé van a köztudatban. 
Rokonom, aki a francia éra kultúrnagykövete számomra, Ő ajánlotta, a sós karamellt. Ha békacombot ajánl, akkor olyan fagyit is kikértem volna, mert tudom, hogy az tényleg jellemző a környékre.
Következetesen tartom azt a szabályt az utazásaim során, hogy ha ott vagy valahol, akkor élj, étkezz, beszélj úgy mint a helyiek. Nem baj ha döcög is, legalább próbálkozol.
 A végeredmény isteni lett, annak dacára, hogy egy egy esti “Jó éjszakát süti” után úgy raktam vissza a sütőbe pihenni, hogy elfelejtettem azt kikapcsolni. Telik, múlik az este….mmmh, mi ez az illat? Úgy felejtettem a sütőt! De hálistennek csak a teteje pirult, nem égett le.
Ez a mozzanat opcionális. 

Recept:
Körte rész:
4 körte kimagozva, nagyobb darabokra vágva
5 dkg vaj
1 mokkáskanál só
1 evk cukor

Tészta:
4 evk liszt
1 evk búzadara
2 evk cukor
1 tk sütőpor
1 tojás
1/2 dl olaj
1 dl tejföl 
kevés fahéj és vaniliáscukor

Elkészítés:
A vajat hevítsük egy serpenyőben, amihez adjuk hozzá a cukrot és a sót. Lassan kevergessük amíg el nem kezd barnulni, a végén adjuk hozzá az előkészített körtét, amit beleforgatunk és lefedünk. Félretesszük a tűzről.
A tészta egyszerű kevert tészta. Egy tálban adogassuk hozzá a hozzávalókat, amíg egyneművé nem válik.
Készítsük elő a tortaformát: kapcsos tortaformába fogassunk 2 réteg sütőpapírt, arra öntsük a gyümölcsöt, majd a tésztát. Közepes hőfokú sütőben süssük cirka 45 percig. Tűpróbával ellenőrizzük a tésztát.
A tálaláskor szépen mutat rajta egy kis porcukor, de ízre nem kívánjuk. Inkább tegyünk rá egy pötty tejszínhabot, vagy tejfölt. Magában tökéletes.

A múlt héten volt egy olyan eső, ami elegendő kárt és beszédtémát szolgáltatott a rutinszerű: “De meleg van!” felkiáltás után az egész falunak ahol anyukámék laknak.
Elmentünk a négy napos hétvégén, hogy kicsit megint gyerekek lehessünk, ágyba hozott habos kávéval, együnk még egy sütit attitűddel.
Itt találkoztam azzal a szomorú felkiáltással, hogy jáááj elverte a jég az összes paradicsomot, pedig mostanra ért volna meg az egész.
Gondoltam magamban, lehet, hogy nem olyan borzasztó a helyzet, lementem egy vájlinggal a kiskertbe. Megrakodva jöttem vissza, mert úgy járt anyukám a viharkárral, mint Magyarország a hőségriadóval: addig mondogatja a tévé, hogy belehalunk a melegbe és elevenen fővünk meg a saját levünkben, hogy mindenki elkezdett forrni, csak mert jó állampolgárok vagyunk.
Summa summarum, összeszedtem cirka 12 kg friss, gyönyörűséges paradicsomot, amivel valamit kellett kezdeni. Vissza nem hozhattam a kis lakásunkba, mert fölösleges, körülményes és nehéz lett volna feltuszkolni ennyi nyersanyagot a 4.-re a marhapörkölt és a süti társaságában.
A másik FONTOS momentum a projectben, hogy biza semmilyen ügyeskedéssel nem elérhető az az íz, ami  a bográcsos ételek sajátja. Benne van a napfény, a fa, a tűz aromája. Így nem csak hasznos, kellemes is a végeredmény.
Neki kezdtem, semmiképp sem végiggondolva, hogy a folyamat végére legszívesebben kiborítanám vagy csak szívtelenül otthagynám a tűzön. Ja, ezt meg is tettem, nem rontotta el.
Nem vagyok olyan acélos és türelmes mint a háziasszonyok akik képesek a szilvalekvár mellett 8-12 órákat tölteni, csak az a baj, hogy ezt mindig elfelejtem, amikor a kezembe kerül valami szép alapanyag, belekalkulálom az unalmas/favágó/utálom részt. Húzd alá a megfelelő jelzőt.
Még nem ettünk a késztermékből, de kóstolgatva nem volt rossz.        
Közben a nap a legmagasabban járt, be is húzódtam egy napernyő és egy gigantikus, rózsás kalap árnyékába.
De rájöttem valamire: a kicsi kutyánk, Sztyepánka egy partycica. Ő megkockáztatta, hogy napszúrást kap a bekecsében, csak hogy élvezze a napot, miközben hallgatta George Michael “Smooth operator” című számát, egy coctailt és egy Cosmopolitant hiányoltam a látképből.
Amikor kicsike volt, úgy szeretett napozni, hogy az akkor még pucér kis hasa leégett és csak a hurkácskák között maradt fehér.
De Sztyepánról ennyit, inkább leírom, hogy mit tettem a szószba.

Egyszerű tésztaszósz
12 kg paradicsom
1 kg vöröshagyma
2 evk só
1 evk szárított bazsalikom
5 gerezd fokhagyma
1,5 dl kacsazsír
bors

A hagymákat vágjuk kockára. Jómagam voltam olyan kísérletező kedvemben, hogy lereszeltem az első kettőt, hogy szebben szétfőjön.
Konkluzió: Hülyeség. De azzal nyugtatom magam, hogy a társadalomban mindig lesznek olyan egyedek, akiknek ki kell próbálniuk a hülyeségeket, hogy néha rájöjjenek olyan dolgokra, amik zseniálisak, egy lépést tegyenek a tökéletes felé. 
DE a fokhagymát később már érdemes.
A hagymát azon a kacsazsíron dinszteljük, amit a bográcsba tettünk és hevítettünk keveset. Szép lassú tűzzel főhet a hagyma, amikor rátesszük a durvára darabolt paradicsomot. Folyamatosan önthetjük hozzá, hogy a nagy vörös lé hízzon, fogadja magába. Azután a fűszereket adjuk hozzá, sajnos anyukám nem volt felkészülve a kérésemre, mazsolát kértem, hogy azzal édesítsem. Nem került bele, épp nem volt otthon, de biztosan jól kiegészíti a paradicsom savasságát, 20 dkg-ot felhasználnék ennyihez.
Innen kezdődik a türelemjáték, mert megkavargatod, teszel alá kevés fát, otthagyod, 10 perc múlva ránézel, visszajössz, teszel alá. Nekem 4. óránál mondta P. hogy lassan indulna, így annyi sűrűsödésnél megállítottam a folyamatot, de láttam a kis bestián, hogy legalább ugyanennyit elbírna.  
Kifőzött üvegebe töltöttem, kevés szalicilt tettem a tetejére, mielőtt lezártam volna a kifőzött kupakokkal. Fejjel lefele fordítottam, mert így tanultam. Reménykedem, hogy finom lesz, egy jó, koncentrált alap egy kis bolognaihoz.     

Három órával és egy ebéddel később

13 kisebb üveggel lett, szerintem büszkén mondhatom, hogy ledunsztoltunk egy kis vörös napfényt.

Tegnap olyan tevékeny sztahanovisták voltunk, bejártuk a megye észak-nyugati vonalát, Hajdúnánástól Tiszacsegéig. Csak estére szálltunk ki a kocsiból, viszont az ebédidőt fenntartottuk magunknak, így a ebédet a csegesi halászcsárdában költöttük el. 

Is, mondhatnám. Hosszú, dörgedelmes beszédben húzhatnám le azt a máig ívelő hatást, amit a felfújt, befésült, tökéletes hajú mesehősnők tettek az azóta felnőtt 2-3 nemzedékkel. Nádszál derekuk a csillogó ruhában várja a herceget és bizony nagyon zabos, ha szegény hús-vér férfi nem tölti ki eléjük udvariasságból az itókát.
A Disney az a Barbi álom, ami minden tévével rendelkező háztartásba eljutott, ahol gyermek volt.
Nem tudom emlékeztek e? Vasárnap 16:00 óra mond valamit a mostani huszonéveseknek? Bezony, mesedélután, amit még megtoldottunk néhány műsoros kazettával, amin ilyen házakat lehetett látni.
A rajzolók kivettek minden szép elemet az európai építészet történtéből, kicsit tupíroztak rajta, élénkebb színekre festették, ceruzájukat nem emelték el a papírtól, hanem végigkanyarintották az ívet. Gyermekként végigszaladtál volna kék kis madaraktól és nyusziktól követve a köralakú lépkedőkön, hogy beléphess ezekbe a házakba.
       

De amikor ezeket a formákat meglátod olyan megvalósult projecteknél, amiben más családok élik a “hétköznapi” (japán turisták V-t mutató hordái és óvodáscsoportok házat nyalogató reakciója a mézeskalács házra) életüket, nem tudsz másra gondolni, csak az ott lakó, felnőtt korukra borítékolhatóan a minimál elkötelezett híveivé váló gyermekekre és álmaikat élő gyerek-szüleikre.
Suttogod magadban, mint a horror filmek félős, elsőnek meghaló áldozatai: “Gravitáció, te vagy az?” Pedig tudhatod, hogy az élénk színek alatt komoly munkával és csúnya szerkezettel érik el a nagyvonalú kihajlásokat. Pont annyira igaz mint Ariel vagy Jázmin hercegnő haja.

Kakukktojás, szerintem ez inkább Adams family

Na jóóó, be kell vallanom, ez még engem is megenyhített