Le Café de Capucine

Hozzávalók: (4 főre)
2 egész csirkemell 
10 dkg túró
1 tk só
1 tk kacsazsír
2 gerezd fokhagyma
1,5 dl víz
1 kg akármilyen vegyes zöldség, jelen esetben 3-4 db burgonya, 1 szál sárgarépa és egy kisebb cukkini
só, bors

Elkészítés:
A csirkemelleket felezzük meg, hagyjuk rajta a bőrt és a vastag mellrészbe, az izom közepén vágjuk hosszában egy éles késsel, zsebet készítve. (ez azért szükséges, hogy a hús közepe is ízesítve legyen)
A túrót villával törjük szét egy tálkában, sózzuk 1 tk sóval és reszeljük bele a fokhagyma gerezdeket, végül a kevés zsírt. Keverjük össze. 2 egész csirkemell volt, megfelezve kapunk 4 felet, ez 8 “zsebet” jelent, ezekbe kell szétosztani a túrós tölteléket. 
A zöldségeket tisztítsuk, hámozzuk és a végül vágjuk fel kb. 1 cm-es szeletekre. Enyhén sózzuk borsozzuk és tegyük egy hőálló tál aljába. 
A tetejére rakjuk a megtöltött csirkemelleket, a tetejére szórjunk kevés sót. Öntsük alá a vizet. A tetejét zárjuk be alufóliával és tegyük a közepes lángon égő sütőbe, 40 perc után nézzünk rá, ha fehérlik a hús, akkor átpárolódott, kitakarhatjuk, hogy pirulásig süssük. Még nagyjából 45 perc.   

Hogy érdemes e répatortával próbálkozni vendégváró sütinek? Hogy el fog e fogyni és hogy másnap reggel már készíted a következő adagot? Igen. Mert a répatorta íze semmivel sem összehasonlítható, mégis olyan otthonos, mintha mindig etted volna. Ezért alakulhat ki addikció már első kóstolásra. Miközben írok erről, lopva lecsippentek a párom sovány kis porciójából, amit tegnapról hagytunk, csakis a fotó kedvéért  és aminek nem kíméltem a másik felét. Tegnap próbáltam ki először a család legfiatalabb, 1 éves kis mászóbabájának tiszteletére. Tartottam tőle, hogy a zöldséges torta viszolygást ébreszt, de ők már korábban kóstoltak ilyet.
Sok idő óta először receptből dolgoztam, egyet kiválasztva a répatorta halomból, amit az internet szállított. Rachel Allen szakácsnő receptjére esett a választásom, mert ilyesmit írt mellé: “nem kell sokat dolgozni, hogy tökéletes legyen”. Csak a mazsolát vettem ki belőle, mert P nem szereti, egy tojással és maréknyi dióval több került bele grátiszba. Ide már így került.
Búcsúzhatnék a könyvének címével: Bake!
Igen, süsd meg tízóraira, kávé mellé, csak úgy, nasinak, szülinapi tortaként, vasárnap ebéd utánra…mindegy, csak süss.

Recept:
300 g reszelt sárgarépa
3 tojás
140 ml olaj
150 g cukor
100 g dió
175 g liszt
1,5 kk sütőpor
Só
0,5 kk szódabikarbóna
1 kk fahéj

Tetejére:
100 g krémsajt
1 citrom héja
1 evk cukor

Elkészítés: A répát reszeljük le, a diót törjük meg és aprítsuk fel.
A tojásokat addig keverjük a cukorral, amíg a szemcsék fel nem olvadnak benne, adjuk hozzá az olajat.
Egy tálban keverjük össze a száraz hozzávalókat, úgy mint a lisztet, sütőport, sót, szódabikarbónát, fahéjat, diót.
A tojásos keverékbe eresszük bele azt a borzalmasan soknak tűnő répát, keverjük át. Ezt követően a lisztes keveréket forgassuk bele.
Egy kivajazott és lisztezett gyümölcstortás formába öntsük bele a masszát, egyengessük el. 180 fokos sütőben süssük tűpróbáig.

Ha kivettük, hűtsük le teljesen, csak azután keverjük be a tetején lévő krémet.
Krémsajt kiborít, citromhéj belereszel, cukor belerak és csak keverni keverni, míg a cukor elolvad benne. Ennyi. Rákenjük a tortára és élvezzük a végeredményt.

Napok óta tologatom az írást, ugyanis az elmúlt heti kiesés egy másik életterületen torlódást okozott, alig tudjuk magunkat utolérni a munkahelyen, DE már péntek van, kisütött a nap is, kicsit jobban esett a reggeli kávé, csak azért mert tudjuk, hogy hétvége lesz. Viszont, nem tudok hazajönni agyban, nem akaródzik. Olyan jó volt nekünk ott az a néhány nap, hogy sok kérdést felvetett, többek között azt is, hogy miért nem volt annyi kurázsi bennem főiskola alatt, hogy kimenjek egy szemeszterre ide? A másik ilyen pont volt mindkettőnk agyában: mit keresünk mi itthon, mikor a világon ilyen szépségek is élhetőek?
Aki még előtte áll, melegen ajánlom neki, hogy keresse az ilyen lehetőségeket, amíg be nem lépett a felnőttek világába, nem dolgozik, nem telepedett le, hogy próbálja ki Angliát, miheztartás végett.
Az előző mondatokból kitűnik, hogy a mérleg az utazással és az országgal kapcsolatban pozitív irányba tolódik, mert vagy azt láttam meg, ami számomra kedves, vagy csak azokat az emberi reakciókat kaptuk, ami elég volt a varázslathoz? Nem tudom, de az biztos, hogy itthon sajnos nem találkoztunk még hasonlóval sem.
Jó kis szeletét kaptuk, az első  napban egy tündéri kis faluban csakis olyan emberekkel találkoztunk, akik britek voltak, a szó klasszikus értelmében, a virágpiacon hortenziát vásároló hölgyike, fonott kosárból kikandikáló cupcake-ek, amit a gótikus templommal szemben vásároltak a cukrászdában, pasztellszínű kardigánok az ősz hajkoronák alatt. Miss Marple, (a kedvenc, Agatha Cristie karaktere) igenis  valós jelenség Cambridgeshire-ben, ott van minden nénikében, aki nem rest kiállni az almájával az út szélére, hogy elosztogassa egy egy receptötlet kíséretében!

Ha az építészet nem nyűgözött volna le, akkor a 90-et karcoló idős gentleman biztosan, aki olyan kedvesen nézett minket, hogy muszáj volt leülni mellé a padra és váltani vele néhány kedves szót, egyszerűen nem bírtuk ki, főleg mert egy poénnal indította a beszélgetést. Kiderült a bácsiról, hogy helyi lakos, elnavigált a hídhoz, csak a 12.században épült…XII. század!
De ne szaladjunk annyira előre, még fel sem szállt a repülő. Hajnalban mentünk, de szerintem rá fogunk szokni erre az időpontra, mert nagyon élvezetes volt a felkelő napot nézve repülni, végül jött a nagy vattacukorfelhő és a verőfény eltűnt, megváltoztak a színek, a rózsaszínt és narancssárgát a komor zöld és szürke váltotta. Megérkeztünk és eszembe jutott egy gyerekkori regényem, amiben a sötétzöld fűben legelésző, párás gyapjú birkákról ír, háttérben fehér tűzfalak szakítják meg a horizontot. Pontosan ilyen volt, mint egy mesekönyvben. Először láttam a kis gazdaságok nyugodt, reggeli udvarát, ahogy elsuhantunk fölöttük..szerelem volt első látásra.

Mikor leszálltuk alig vártam, hogy menjünk hogy szaladjunk, csak, hogy minél többet lássunk. Unokanővérem férje jött ki értünk, szerencsére elég hamar megtaláltuk egymást, pedig akkor még azzal voltunk elfoglalva, hogy jó irányba nézzünk a zebrán és hogy lehetőleg mindenen meglepődjünk, igyuk magunkba a házak sziluettjét, az anyagokat, színeket, az ólomüvegből készített ablakokat.
Itt láthattunk kacsacsaládot fémből megmunkálva, ugrándozást mímelve egy 200 éves nádfedeles ház tetőgerincén, csak úgy, mert szép.

Egy bőséges és nagyon angol reggelit követően elindultunk hogy megnézzük a várost, de valahogy nem lepett meg a bája az eddigi tapasztalatokat mérlegelve.    
Teljesült az álmom, meglàthattam, hogy milyen egy brit règisèg kereskedés, felpróbálhattam egy XIX. Századi cilindert, meglóbálhattam egy ún.  “evacuate case”-t vagyis egy olyan bőröndöcskét, amit a 2. Világháborúban használtak, mindegy megszabva mennyi cuccot vihet egy ember támadás esetén. Ez a téma, a közösségi összefogás és ésszerűség mindig lenyűgözött, írtam már erről itt is.   Unokatesóm tudtam mire harapok, annyi gyönyörűséget régen láttam egy helyen, ékszerek, bútorok, ruhák! Jaaaj. A szomszédságában egy aukciós ház külső lerakata volt, oda nem autóval, kamionnal érdemes menni.
Sétáltunk a folyóparton, bandukoltunk a kis utcákon, ettünk cupcake-et a főtéren álló gótikus templomcsoda előtti padon.  Voltunk egy ottani “százforintosban” Poundlandban, ahol rájöttünk, hogy itthon a kereskedelem szamárfület ragaszt az ember fejére, mert itthon dupláját, sőt tripláját fizettetik velünk ugyanazért a termékért. Mit mondjak, pofátlanságnak tartom, ez egy olyasféle dupla hatos, ha társasjátékban játszanánk, mert nem elég, hogy jobb fizetésből gazdálkodhatnak, de olcsóbban is megvehetik ugyanazt a dolgot. Persze a lakhatás lefelezi az ilyen pici nyereségeket, viszont, ahogy rokonom fogalmazott, a mérleg még így is jobb.

Kedves csalódott olvasók, ez elmúlt napokban sajnos nem tudtalak Titeket megörvendeztetni az életünk örömével és bánatával, ugyanis nagy utazásra készültünk. A múlt héten volt egy jól sikerült beszélgetős, vacsorázós este, ahol minden feltálalt receptet elrontottam, azután az én emberem születésnapja és az utóbbi 5 napban elrepültünk észak-nyugatra. Nem akartam elkövetni azt a hibát, hogy a Fácsét többre használom, mint amire való, nevezetesen nem invitálok senkit a lakásunkba addig, amíg haza sem jöttünk. Azok akik amúgy is ránéznének, láthattak valami kis gondolatot, őket személyesen is ismerem.  
Elhatároztuk, hogy mi márpedig elmegyünk Angliába. Csütörtök este ültünk a Debrecen-BudapestNyugati vonalon és még mindig nem fogtuk fel, hogy nincs több mint 6 óra a következő repülőutunkig, mikor belógattuk a nagy kérdést a zavarosba: “Ugyan ki találta ki azt, hogy utazzunk Angliába?”.
Mai napig nem találtunk rá választ, de nagyon jó döntés volt, hogy engedtünk a láthatatlan nyomásnak.
Ráhangolódásnak szánom a lenti kis bugyuta dalocskát, amit imádunk, ilyen szellemben próbáltunk végig kitartani. 

Kliséket elő!

Még nem tudunk bele sem gondolni, révedezni, vágyakozni, sem a hétvégénkbe, sem a következő 3 órába, még nem fogtuk fel az utazás tényét sem. De vitathatatlan, hogy holnap ilyenkor már elhagyjuk  azt az egybefüggő földet, ami Európát alkotja és meglátogatjuk Angliát. Szeretnék piros buszon utazni, megnézni Avercamp képeit a Nemzeti Galériában, látni akarom a Tyronaszaurusz rex csontvázát a Természettudományi Múzeumban és lefotózni az utcán Colin Firth-t, szigorúan adminisztratív célból.
Kíváncsian várjuk!

A múltkor olyan pörköltnek való adagot kaptam a hentesnél, hogy választhattam: vagy csinálok belőle egy olyan pörköltet, amiből ketten hülyére zabáljuk magunkat és másnap már a gyomrunkhoz kapunk már a maradék megemlítésekor…vaaagy előre gondolkodom és valamilyen apróbb fogás lesz belőle, ami egy könnyű vacsorát tesz ki.
Háhá, megvan az akkurátus válasz: Saslik!
Először csináltam, tűvé tettem a százforintos vegyeskereskedéseket, de csak azt az egy méteres kardokat mutogatták, amire előbb húznék egy szopós malacot, almával a szájában, mint 30 dkg husikát. Mikor már elkeseredésemben elkezdtem lemérni a sütőnk belső térfogatát, hogy belefér e, a vásárcsarnokban rám mosolygott a szerencse: 1200 ft 4 db pici vékony nyárs!
Gondoltam, ilyen áron kibányászom neked az vasércet, amiből öntötték! Megállapodtam egy csóró kis bambuszpálcás megoldásban, lesajnált az eladó szeme, hogy lehetek ilyen igénytelen, hogy ezzel szúrom ki a családom szemét…DE nekem volt igazam, mert egy órával később megtudtam, hogy a kedves kis öreg hölgy csupán 1100%-os haszonkulccsal dolgozik, ugyanis 100 ft-ért vesztegették a hatványokkal jobb minőségű darabok csomagját. Tanulság: kereskedjünk, ha van hozzá gyomrunk!
 Végeredményben lett egy jó vacsoránk, sok zöldséggel, a hús szépen megsült…és maradt még potom száz nyárs a háznál.

Hozzávalók:
30 dkg sertéshús, csíkokra vágva
1 evk Dijoni mustár
2 evk balzsamecet
1 tk só
1 kis fej hagyma
0,5 dl tejszín
A húst vágjuk fel hosszú csíkokra, tegyük egy zacskóba, vagy egy tálba, pihentessük néhány órát, ideális esetben egy éjszakát.
A csíkokat szúrd fel egy egy nyársra, cikk-cakkban. Majd egy forró serpenyőben süsd mindkét oldalán egy percig. Tegyük félre és egy bélelt, kisebb tepsiben tegyük egymás mellé.   
Szeletelj fel egy kis kis fej hagymát, pirítsuk át a serpenyőben, amelyben a húst sütötted, néhány perc után öntsük fel egy kevés tejszínnel. Végezetül halmozzuk rá a hús tetejére a mártást és fedjük le. Sütőben, közepes lángon lefedve fél órát, kitakarva az utolsó 10 percet süssük.
Hasábburgonyával, salátával tálaljuk. 

      
  ui: a recept nem működik marhahússal, vagy csak én nem tudok ezzel az alapanyaggal bánni. Kiszáradt, csizmatalp szerű lett a próbálkozásom, mint a biltong (napon szárított marhahús Afrikában).

2011 végén olvastam el ezt a könyvet, “a nagy kultúrális és irodalmi homályfoltok felvilágosítása” című egyéni projectem keretein belül. 2 estés dolog volt, a nehezen letehető kategóriából. Megtetted magadnak azt a szívességet, hogy a dolgaidra, az életedre visszatérsz, mert érezted a cselekmény felett súlyosan gomolygó rosszat, érzed, sejted, hogy az illető csak rohan bele fék nélkül a vesztébe. Közben eszelősen boldog, biztos a dolgában, mert munkája, a gürizős, mindent háttérbe szorító tevékenysége, végre neki kedvez.
Fáj érte a szíved, hogy annyira szeret és ilyen vakon. Szemellenzőt visel, nem veszi észre az egész világ, a társadalom és a szeretett istennő önzését és az oppurtunista játszmákat, amikor az egykori tiszta szerelem egy huszárvágással befejezhető. Ők ismerik azt a hangzatos mocsokságot, hogy: a körülmények nem kedveztek a szerelmüknek. Kár, hogy szerencsétlen Mr. Gatsby nem tudott róla.
Nem akarom elmondani a történetet, olvassátok el.

De a filmről szólnék néhány keresetlen szót. ANNYIRA gyönyörű volt, hogy becserélném  volna 2 középszerű moziélményt (pl: Die Hard 2000. rész) azért hogy ezeket a gyönyörű képeket, az épülő Nyúl Yorkot, az arany kort láthassam, a zenéket hallhassam. Mert a látvány, a hangulat varázslatos, mindennek ott a közepén az arany fényben (véletlen? Neeeeem.) tündökölő Leonardo DiCaprio. Szeretem a filmjeit, nem  csak amiatt, mert régi ismerős, egészen hamvas fiatalyány koromig visszavezethető, amikor ő sem ráncosodott, – ami jól áll neki – és nem volt ilyen meglett férfi.
Nem vitatható el tőle, hogy egy éven belül eljátssza a szadista elmebeteg fekete fogú Candyman-t a Djangoban, eltelik néhány hónap és átváltozik AZ arany emberré, akinek lelke belülről fénylik a morális sötétségben. Lehet, hogy a szoli teszi, de mint ahogy vannak beszélő nevek is a világtörténelemben, pl: Veronika*, úgy a csillogó Art Deco húszas évekbeli arany-fekete mennyországában miért ne lehetne Gatsby egy tanmese aranykirályfija?  Bár, a szeretett nő előtt, ő is csak egy ázott veréb.
Amikor azon felülemelkedtem, hogy a Moulin Rouge-tól nem csak a rendezőjét, hanem nagy valószínűséggel a koreográfusát is megörökölte, képes voltam teljesen alámerülni ebben a látványvilágban és csak a mutatóujjammal ütni a taktust a ragtime band zenéjére. Romlott és olyan arctalan világ ez, bubi egyenfrizőrökkel, pomádézott férfi oldalválasztékokkal, amit görcsösen simogatnak le, de hazudnék, ha nem lett volna hívogató.   

Tudd, hogy értsd helyzet.

 A zenéje, főleg a fent hallható Lana del Rey dala azóta átvándorolt minden lehetséges zeneeszközre a háztartásunkban és vég nélkül szól. Olyan az a dal, ami mögül szintén az a tiszta és szomorúan vidám hangulat árad, épp mint ennek a szegény embernek a sorsából.Kérdezem magamtól, egy ilyen fiatal hangba, hogy fér ilyen összetett tartalom?
Szerencsére mindketten ilyen különcek vagyunk, addig hallgatjuk a kedvenc dalt, amíg már a szomszéd is kivülről tudja.  

*veritas icon: igaz kép. Az ő kendőjébe törölte bele a keresztet vivő Jézus az arcát, amit később hiteles forrásnak tekintettek a portréja megalkotásakor.         

Ne haragudjatok rám, légy szíves, a hét olyan agydurrantó és olyan gyorsléptű volt, hogy a napokat annyiban tudtam számolni, hogy kedves barátnőmet hány napja nem tudtam visszahívni. Pedig nagyon vágytam rá. Kicsit magányos szerep jutott nekem, pedig tudvalevő, hogy a homo sapiens asszony ága felettébb szereti fogyasztani a napi 25.000 szóból álló napi limitjét. Igen, kedves férfiak, a ti rátátok 5.000 szó, ellenben a barátnétok csak 5x ennyi dumával érzi, hogy kerek a világ.
Végtére is, abban az esetben ez tökéletes megoldás, ha könyvet, blogot, receptet, levelet akarsz írni, kormányzol egy vállalkozást, amellett, hogy a rád kötelezően rótt feladatokat is elvégzed. De van az az érzés, hogy felkiáltanál: VALAKI, AKÁRKI kommunikáljon velem, nem fogy sehova a 25.000 szavam!  
Ez akkor kezd ijesztő méreteket ölteni, amikor a kávét kiadó nénikétől, a péktől kérdezed meg milyen napja van, de mivel ő “fogyaszt” rendesen, hülyének néz, hogy mit kérdezősködsz utána, ellenben megkérdezi, hogy nem az adóhatóság küldött e, a régi besúgós időknek emléket állítva.
De a zene gyógyír, a szép hang és hangszeres kíséret felvidít, a kávéddal nem vagy egyedül, hanem nagybetűsen kiélvezed a pillanatot. Ellenben, ha van olyan szerencséd, hogy vannak jó barátaid, akkor annyit kell belerakni a közös órákba, amennyi belefér és vidítani magad vele, ha épp nincsenek ott. Köszönöm szépen a vacsoratársaságomnak, az ebédtársaságomnak, a kávézó pároknak és A kedves férfiúnak, hogy ha eleinte durcásan is, de néha beül velem egy somlóira egy cukrászdába.

  
P.S.: a rossz, csúnya eső ellendrukkere a kis citrom magoncokból álló, fukszia színű cserepem. Nagyon büszke vagyok rájuk, a mojito mellől mentettem ki és már egy-egy külön kis növény!

Tudom, hogy a negatív reklám is reklám, de inkább elrettentő példának szánom, mert akármilyen nagy is egy cég, nem engedheti meg ezt magának.

Debrecen, Pizza di Casa, 2013.09.09
Tegnap olyan dolog történt velünk, amit sohasem hittem volna, hogy a fogyasztói társadalom megenged magának. Marketing órán azt tanultam, a vevőnek mindig igaza van és csak a diktatúrákban megengedett Hofi, hentesnél lejátszott poénja:
-Jó napot kívánok. Oldalas van?
-Nincs.
-Lapocka?
– Nincs.
-Akkor egy kis karaj?
-Nincs.
-Tepertőnek való?
Beszól hátulról a tulaj: -Karcsikám, ki az, aki ennyire válogat?

Így jártunk tegnap, a szolgáltatást és árút adó kérte ki magának ezt az “inzultust”. Nevezetesen tegnap mikor hazaestünk a rövidnek és nyugalmasnak aligha nevezhető munkanap után, nem akartunk mást, csak azt a luxust, hogy egy idegen az orrunk alá tolja a vacsorát.
Hét órakor megrendeltem az ételt és még fél kilenckor se híre se hamva. A hét órakor érzett “majd jó lesz vacsorázni” érzés addigra valahogy átfordult a “megennék egy lovat és a gazdáját is” éhségbe. 
P. felhívta őket és rákérdezett, hogy a másfél órája (!) megrendelt ételünk, ugyan, merre lehet.

A diszpécser elpuffogtatott egy óvodás Mikulás frázist: -Már az utcában van, mindjárt ott lesz!
Miért óvodás? Nem ugyanezzel homályosítottak? Mondták: mindjárt itt a Télapó, halljátok a lépteit? Füleljetek, csak a csendes gyerekek kapnak csomagot!    
Akkor már úgy voltunk, hogy nem kérünk az ilyen egyen szövegből, sőt olyan csalódottak voltunk, hogy annyit mondtunk: Kösz szépen a nagyszerű vacsorát, vigyétek akkor oda, ahova akarjátok. 
Erre a nagyszerű konfliktus kezelő, akihez a Ti hívásaitok is befuthatnak, ennyit reagált: Ba**d meg az anyád.
Végül, mint egy teenager, lecsapta sértődötten a telefont.
Egy ilyen esetben, csak tátottuk a szánkat, mert reagálni már nem tudsz semmit. Gondoltuk, hogy visszahívjuk, vagy kérjük a főnökét, mert vele nem kívánunk tárgyali. DE semmilyen módon nem szerepel kapcsolati fül, központi vezetőség a honlapon, nem tudjuk hol ülhet a fő pizzás ember, akinél lehetne az ilyen alkalmazottakat beíratni egy illem tanfolyamra.
Csak azt sajnáltuk, hogy a telefon nem mondja be itt a bankokból ismert mondatot: a beszélgetést rögzítjük.
  
Látjátok így akarjon az ember oldalast kérni!

Szombaton végre főzhettem! Tudom, főzni nem program, de én szeretem annak feltüntetni, mert olyankor érzem azt a várakozó, optimista ötletbörzét, amit az alapanyagok szépsége, frissessége, összeállítása okoz.
A festésnél éreztem hasonlót, de nagy bánatomra valahogy kikoptatta a gyakorlat.
DE főzni mindig kell, jól enni annál többet.
Végül hatan lettünk szombat estére és mintha éreztük volna a korlátainkat, így járattuk maximumra a kis konyhánk, étkezőnk kapacitását. 
Főzni öröm, de nem versenyezhet azzal, amikor látod, hogy milyen jó étvággyal eszik a főztödet és szednek még egy kicsit, abból is egy kicsit, csak a “zíze” kedvéért. A mintaférfi, közben egyik kezével a házi feladatát végezte, a másikkal paradicsomot vágott, a harmadikkal, pedig felporszívózott. Férjek és barátok, csináljátok utána havonta egyszer és hosszú, hálás lesz a kapcsolatotok.

Masnibatyu és egy dolgos nagykukta

Előtte a reggelinket, a párom szüleinél ÉS a vásárcsarnokban is elköltöttük, a házassági évfordulót ünneplő szüleimmel. Anyukámnak megint sikerült meglepetést okozni, ugyanis az ajándék fülbevaló a reggeli rutinhoz hozzátartozó kávékiöntőbe volt elrejtve. Még hogy a házasságot megöli a rutin, a nagy túrót! Csak merni kell játszani.
Vásároltunk is, a fiúk Kósát néztek, utána a menü hagymás vér és velő volt, forrón, friss kenyérrel. Csak évente egyszer ehettünk hagymás vért, nagymamám csinált nekünk, friss vérből, disznótorkor. A vásárcsarnoki vér halovány árnyéka az esztárinak, de így is isteni.
Délután kezdtem neki a sütésnek, mire tálaltuk a vacsorát 8 fele már barnára, ropogósra sült, nagyon lassú tűzön.
Hozzávalók:
4 személyre
8 db csirke felsőcomb
100 g fetasajt
1 gerezd fokhagyma
1,5 evk petrzselyem zöld felaprítva
1 dl víz
25 dkg burgonya
só, bors, őrölt kömény

Elkészítés:
A töltelékkel kezdjük. A fetasajtot villával törjük össze, a petrezselymet mossuk át és aprítsuk fel. borsozzuk meg, ha nagyon tömény tegyünk bele kevés tejfölt, ha nem érezzük elég sósnak (az lesz) sózzuk. A fokhagymát reszeljük bele, végül jön a petrezselyemzöld. A csirkéket készítsük elő, mossuk meg, a bőrük alatt csináljunk egy kis zsebet, szórjuk meg kevés sóval, borssal, köménnyel.  Osszuk szét a tölteléket a zsebekben. Vegyünk elő egy mélyebb sütőtálat, hámozzuk és karikázzuk fel a burgonyát, terítsük szét az alján, kicsit sózzuk meg külön, mert sokat felvesz. Rakjuk erre a csirkecombokat. Fedjük le egy alufóliával, de előtte öntsünk alá egy dl vizet.
Alacsony lángon süssük egy órát, majd takarjuk ki és szabadon még egyet, amíg a teteje elkezd pirulni. Csak a krumpliággyal is finom, de hogy ne legyen nehéz, csináljunk hozzá salátát.
Sikerült vennem masni, vagy csokornyakkendő alakú tésztát, háromszínűt. 10 dkg kellett egy nagy tálhoz, nem akartam zöldséggel megkínálni a tömény, fojtós tésztát, inkább fordítva. Így a tészta nem az állaga, hanem a dísze lett.  

Nekem a biztos jel, hogy jól sikerült: P. másnap ezt reggelizte.