Le Café de Capucine

Akárhogy kapálózom ellene, a tapasztalat erre utal: az élet, egy néha fog és talpfahíjas hullámvasút. Még a csúcson is megbotolhatunk egy kis sunyi hibában, amit magunknak kellett volna karbantartani.
Így jártam pénteken, ugyanis miután megírtam az előző bejegyzésem, észrevettem egy hiátust a táskámban: nem volt meg a pénztárcám.
Épp előtte önző kis hülyeségeken vitatkoztunk P.-vel, de mikor történik egy ilyen dolog, személyes játszmák ráérnek utána, vagy soha többet.
Miközben én lepörgettem magamban az eseményeket, visszalyukadtunk a bolthoz. Szégyelltem magam, mert a saját rátartiságomnak köszönhettem, hogy talán nem egy ott dolgozó hanem egy “élelmesebb” egyén találta meg és megint ugyanott vagyok mint 2006-ban. Semmi papírom nincs és arra várunk, hogy csörögjön a telefon: megtalálták, bedobták egy postaládába. Szögedre csak azért mehettem el felvételizni, mert előző nap véletlen áttettem a ruhám zsebébe a diákigazolványt. Ilyenkor látod be, hogy van a szívatáson kívül gondviselés is.
Olyan nyugodt ember vagyok, hogy ilyen helyzetben inkább P. telefonált helyettem, taknyom-nyálam összefolyt a sírástól. Felhívtuk az üzletet ahol közölték, hogy nem tudnak ilyenről, a rendőrségen sem adtak le eltűnt, vagyis talált tárcát. A rendőrségre menet, a bankkártya letiltás előtt, P. erősködött, hogy ugyan menjünk be személyesen, hátha olyan emberrel beszéltünk, aki nem tudott erről.
Visszamentem, kiugrottam a kocsiból inkább, csak hogy hamarabb a végére járjak, mikor megláttam a házszámot, éreztem, hogy bent van, ugyanis egy másik papír-írószert hívtunk fel!
Mire beértem, már megláttam a tárcám, fel volt bontva, de csakis azért, hogy az irataim között találjanak egy telefonszámot, ironikus, hogy ugyanaz az ember segített, aki aznap reggel elhesegetett.
Úgyhogy ajánlom, hogy egy mobilszámot tegyetek bele, hogy ha ilyen van, elérhetők legyetek, vagy inkább nem legyetek olyan pökhendiek, hogy így felhúzzátok magatokat embereken, hogy inkább kirohantok, valamit otthagyva.
     

Olyan misztikusan hangzik, pedig csak visszakaptam az azonos helyzetet mindkét fél oldaláról rapid sebességgel…egy órán belül.
Eleinte sértett vagy, hogy veled hogy csinálhatnak ilyet, hiszen te csak egy fizető vásárló vagy, aki próbálja elintézni, szerencsétlenségére a megadott munkahelyen, üzletben a rá bízott szívességet. De sajnos beleütközik a reggeli kakaóját/cigijét/ kávéját még nem elfogyasztott, morgós eladókba, akik nem látják be, hogy akkor náluk sem lesz leépítés, ha visszatérő vásárlókat képeznek, emberséges és udvarias bánásmóddal.
Fejhangon utasítgatják a csak az ő üzletükben érvényes rendre a járatlan vásárlót, aki még maga sem tudja miért köszöni meg, amikor ledorongolják.
De a vásárló fellázad, azt mondja 10 perc várakozás után, hogy: tudjátok kinek a pénzéből fogtok Ti fizetést kapni, biztos nem én leszek az a balek! Ott hagyja a kiválasztott festékeket, amit festészeti életének új szakaszának nyitó akkordjaként akart vásárolni és elintézi máshol  a kötelező feladatát.
Mikor úgy érzed, hogy elégtételt vettél és kiviharzottál a boltból, kisüt a nap. Az enyhén csípős reggel eszedbe juttatja az őszi falevelek színeit és azt a boldogságos tényt, hogy egy iskolába sem kell betérned, sem tanulni, sem tanítani.
DE beérsz a munkahelyedre és onnantól te vagy a fél, akinek munkáját pellengérre állítja a piacgazdaság. Neked kell a legjobbat nyújtani. Ezen a tényen egy 2 órával későbbre bejelentkezett ügyfél megjelenése és zargatása sem változtat, aki szintén csak el akarja intézni a kötelező dolgokat.
Ilyenkor elkezdesz kapkodni, a máskor gördülékeny dolgok, amik átlagban 2  percet vesznek igénybe, úgy nyúlnak, mint pizzán a sajt.

Minden önzőséget felülír egy állat egyszerű odaadása. Innen: kutyabaratok.com

Közben az ügyfél már szinte beleül a nyakadba, mint egy 3 éves kérdezgeti: “Mikor lesz már kész?” 
Én nem jártam kiskacsa módjára senki sarkában, mikor én voltam a vásárló, elnézést kértem olyan dolog miatt, ami senki hibája sem volt.
Egyszerűen meg kell tanulni, hogy minden választás kérdése, ha érdekel, ha nem. Ha érdekel a másik ember és adsz neki figyelmet, őt is érdekelni fogja, hogy te sem vagy a legjobb formádban, aszerint odafigyel rád. Nem tudja mi okból, de szerintem nem is kell pontosan tudni, csak adni és fogadni. Ellenben, ha mindig a saját dolgunkat erőltetjük, az nem szül mást, csak további önző interakciókat. Elég önös, egoista világot akar sugallni a média, nem muszáj hinnünk is neki.   
    
ui: csak megjegyzem, akármilyen szuper festéket veszel, nincs értelme, ha nem akarsz festeni. Delacroix szerint megy az utca sarával is, ha van mondanivalód. 

A hétvégén megünnepeljük a szüleim házassági évfordulóját egy jóvágású reggelivel a vásárcsarnokban, ugyanis olyan figyelmet kapott a velős írás a családom tagjai körében, hogy megkívánták a hely hangulatát. Nem leszek autentikus, utána nem egy gyárilag száraz szoci ischlerrel fogjuk letuszkolni az ízeket, hanem inkább gúvadt szemekkel értékeljük a Kismandula cukrászda x.-ik arculatváltását, ahogy a sütis villával mutogatunk.
DE most sor kerül egy olyan eseményre, aminek kiélvezését tavaly májusban az aznapi szakácsvizsga egész napi főzése után elaludtam: nevezetesen háziasszony leszek, vacsorát fogok adni. Persze már volt olyanra példa, hogy eljött egy ember, három… de nem ennyi. Ne tudakoljatok számot, ez benne a rizikó vagyis, a spontaneitás.
Szeretek ilyeneken agyalni, a gyerekkorom szakácskönyvek nézegetésével és kereséssel telt el, amit anyukám a sokszereplős dőzsölésekhez szervezett. Mit is mondjak, profival volt dolgom, aki mire megkért engem a menü összeválogatásában, már megvolt a lista az agyában, amin csak hangyabokányit térhettem el egy egy fura, új fogással.
Most itt vagyok, a saját háztartásomban és csak mímelem a gyakorlatot. Nézegetek recepteket, előszeretettel kapcsolom be a tv paprikát, abban a fél órában, amit a tv-hez láncolva eltöltök, kérdezem a szakácsnő orákulumot, Nigella Lawsont, ugyanis nála mindig az a forgatókönyv, hogy ő bizony nem dolgozik semmit, csak néha ránéz a kajára, elmegy sminkelni és öltözni…a végén vendégségbe jövő 15 ember csak hüledezik és egymásra bólogatva (mert tele a szájuk) rabolnak rá a következő adagra.
Amint életem eddigi folyásában is, az utolsó percben lesz valami kipattanó ötlet, legalább olyan hirtelen-jövő, mint a matek dolgozat utolsó 2 percében megértett feladatsor. Rohammunka, füstölő ceruzával, jelen helyzetben fakanállal.
A legjobbaktól nem szégyen tanulni, Martha Stewart, a tüchtig amerikai háziasszony modellje, akinek karó helyett portörlővel a fenekében született…na az ilyen buzgómócsingtól nem szégyen kikérdezni, hogy ő hogy csinálja. Mivel ő is úgy érezte, hogy tudásával előmozdítja a föld jóléti országaiban élő háztartásbeliek hétköznapjait, nem restellt egy egész birodalmat építeni és piszkosul sok pénzt keresni vele. Nekem a “hogyan poroljuk ki a XVIII. századi perzsaszőnyegünket” pont nem volt érdekes, de a hogyan számolj és vásárolj, aszerint hogy hányan jönnek hozzád, már hasznosnak bizonyult. Ezt tenném közkinccsé, bár hogy ne áruljak zsákbamacskát, nem hamburger lesz a menü.

Imádnivaló mamika, egy magyar Martha Stewart

okosodjatok, hogy kevesebb legyen az elviteles csomag

Mi vagyok én Cyrano? Saját magam ha kell kinevetem, csak más ne tegye ezt velem.

Ez a “bad hair day” egy nőkre vonatkoztatható mutációja. Kedves, gyanútlan barátosném, aki optimistán vásárol: Ne, ismétlem: NE vegyél olyan ruhadarabot, amire azt mondod, hogy “ha fogynék 1-2-tamtaram kilót, akkor tökéletesen állna rajtam. De addig legyen ez A motivációs ruhám”.
Ezt minimum 2 okból tehetjük:
1. Tényleg életmód változtatást akarunk eszközölni, egy párhuzamos világban akarunk élni, ahol a szénhidrátra és a szép sárga kacsazsírra vetjük a keresztet és ég fele meredünk: “ments meg uram a kísértéstől”, nehogy elkapjon és behálózzon ez az ördögi hatalom!
Ellenben a Schobert család egyik szülőjének kazettájával tudjuk csak elképzelni a mindennapi rutinunkat, úgy hogy update 1-es túró rudi lóg ki a szánkból.
2. Nem akarjuk magunknak bevallani, kapálózunk az ellen, hogy most már csak az egy mérettel nagyobb cuccok között kell keresgélnünk.
Mondanom sem kell, minden szezonban akad 1 motivációs darab. De gyönyörűen tartom a 20 éves koromban kialakult centiket, amik az évek alatt nem változtak, csupán átcsoportosultak. Igaz, nem fakadok a kínzástól sírva, ha elém raknak egy fokhagymás oldalast.
De vessek magamra, mit számítok én, mint magánvásárló a nagy Kínai Népköztársaság által készített konfekciónak? Kína, mert minden ott készül, ahol már árulják a felnőtt pelenkát, mert a gyári munkások időt és termelést vesztenek a pisiszünettel. Pontosan, ezért tudnak leakciózni mindent, ezért kaphattam meg 1 Mátyás Királyért egy farmer “szerű” szoknyát.
Mintha szívatna ez a nap. Elindultam reggel egy stóc könyvvel, hogy visszaviszem a könyvtárba, kiderült, hogy zárva. 2 hete még vígan lerendeztem. Sebaj, majd elviszem melóba, belenézek mégegyszer! mondta bennem a Buzgómúcsing Á.
De mire 3 km-rel arrébb lepakolhattam, már nagyon szídtam a pakkot, az ebédem súlyát, a magassarkút, de legfőképp  a szoknyám.
Ugyanis ami pucér lábbal gyönyörűen a helyén marad, mert ugyebár van kontakt a bőröd és az anyag kötött, az harisnyával már nem olyan.  Na jó az is benne van, hogy pöccre jó rád a ruha, de hogy egy szikra is megmaradjon a böcsületemből, a méret volt a legkisebb problémám.
Így belekerültem egy csapdába: minden lépésnél éreztem, hogy a szoknya-konda kúszik fel a derekamra és biza nem akaródzik neki visszacsúszni. Tele minden kezem, ha igazítok magamon, minden borul.
Így hát maradt az imádkozás, hogy csak én érezzem ezt olyan kellemetlennek, ja és hogy az ex 300 diákomból ne egyen egyet sem oda a fene a hátam mögé, hogy utána rakja fel a fácséra a fogását.
De még csak délelőtt van, szokatlanul sok helyre kell elmennem, mintha magamnak akartam volna rúgni egy öngólt.
Ha nem lennének ilyen rossz szoknya napok, akkor nem tudnánk értékelni a jó szoknya napokat, amikor csak Justin Timberlaket hallgatsz (igen, szeretem, ahogy Éros Ramazottit ), csak süt a nap, nevetségesen boldog vagy, jó kávét iszol és egyszerűen jóóóó.
 Ez egy burkolt kérés, teljesítése még a héten, ha kérhetem!

http://www.amygigglesdesigns.com/2013/04/craft-room-artwork.html