Le Café de Capucine

Szeretném mindenkivel megosztani egy örömömet, mert a szépet nem lehet önző módon csak magunknak kuporgatni.
Visszatérő és eddig még sajnos nem megvalósított vágyam, hogy megtanuljam, hogyan lehet cserépkályhát készíteni. Nem, nem rakni, hanem a részeit, hogyan állíthatom elő. Sárból, hogy csinálhatom meg egy ház szívét?
Valami miatt az a megérzésem, hogy a mostani, fiatal korosztály egy hasznos, de még inkább bumfordi, avitt dolognak érzi, azokkal a lehetetlen színű, sörösüveg színeire emlékeztető mázakkal és a szocialista ízű csempékkel. Meglátod egy szobában és a szemed nem tud szívesen nézni rá, csak az enyhít, hogy olyan takarékos és meleg.
De ne húzzuk le a fajanszon ilyen könnyen a lehetőséget, ugyanis a magyar cserépkályhák a szocialista éra előtt európai hírnévnek örvendtek, sőt egészen a 14. századig találtak míves, gyönyörű részleteket a régészek. Régebben, 2 rétegű, áttört csempékkel díszítették a kályhákat, olyasmikkel, mint a gótikus templomok ablakkeretei. Olyan szerencsém volt, hogy az 50 km-es körzetünkben, Karcagon egy szerény és jó szívű bácsi készít ilyeneket. Felkerestem, hogy hadd legyek a padawanja, de a napi munkaidő kijelölte a korlátaimat, ő is a saját nyűgéhez, megélhetéséhez igazodik. De reménykedem benne, hogy egyszer kitanulom, addig ábrándozom róla.

A Nagyházi galéria egyik aukciós tárgya: kályhacsempe a 19. sz. elejéről

Szintén Nagyházi: 18. sz vége

Rusói István áttört kályhája, mondd, hogy nem esett le az állad!

A Balaton mellett lehet egy ilyen gyakorlatot megcsinálni, egy hetes bentlakásos buli, intenzív. Sajnos épp az időtartama a hibája…biztos tudást és kezet sajnos nem lehet egy hét alatt kialakítani, csak hosszú alázatos tanulással és a hibafolyamatok megélésével. Különben csak hobbiszakkör.
       

Dunántúli szemes, korongozott kályha

Magyar Néprajzi Lexikon

szemeskalyha.hu

szemeskalyha.hu

Magyar Néprajzi Lexikon

Magyar Néprajzi Lexikon

Eljutottunk odáig P.-vel, amit Kőhalmi Zoltán humorista írt bele az IKEA ügyfélszolgálatára címzett levelében, így szól: “Mondják meg nekem annak a tervezőnek a nevét, aki tervezte azt a bútor, hogy személyesen őt szidhassam a terméke miatt!” 
Nem akartuk belátni – mert mindketten csillogó szemekkel csüggünk az IKEÁ-n mint szent és sérthetetlen médiumon, aki eljuttatja az emberekhez a stílusos lakóteret – viszont azt magunknak is be kellett vallanunk, hogy az ágy, amit vettünk tőlük egy semmirevaló kivitel.
Az étteremben két pofazacskóval esszük a svéd húsgolyót az áfonyalekvárral ha Budapesten vagyunk, szeretjük a kisbútorokat, kiegészítőket amiket ott vettünk, DE az az ágy mindkettőnk hátába bárdot állít minden este!
Szemét dolognak tartom, mert a magyar piacon fellelhető választékból lehetett volna olcsóbban is ilyen minőséget kapni, viszont jó fogyasztókhoz híven a nagyhalat választottuk, mert biztosra akartunk menni.
Legyen eszed, ne csak a csíkot figyeld!*
Nos, minden embernek vannak vágyálmai, a mi hátunk csak szeretne jó helyen aludni. Kitaláltam a csík ellentétét, amikor nem számít a külcsín, a teljes puritán tagadást, a csodálatos egyszerűség mámorát.
Bár keresem még a kompromisszumos megoldást a kivitelezésben, úgy beszéltük, hogy egy biztos fundamentum+puha matrac nem adhat hátfájásra alapot.
Elkezdtem nézegetni a raklapokból készített ágyakat és tervezgetem, gondolkodom rajta hónapok óta, hogy ha egyszer lesz egy csakis ágyként funkcionáló ágyunk, valamikor legyen milyen képanyaghoz nyúlni és kuncsorogni.    
Szigorúan kedvcsináló célzattal.

*Az egyik kedvenc filmem: Frank Abignale profi csaló életrajzából vett okosság, készült róla film is, Kapj el ha tudsz! címmel az arany Leonardo Dicaprioval.
A csík egy olyan parasztvakítás esszenciája, ami megmutatja, hogy az emberek mennyire vakok a puszta tényekre, ha vágyálmot kergethetnek.
Pl: nekünk fontosabb volt az, hogy onnan vegyük meg az ágyunkat, bár egy sima bútorüzletben kiszúrtam volna, hogy silány és fintorogva továbbmegyek…ennyit a tudatos vásárlásról 

Úgy szerettem volna valamivel kedveskedni 2 embernek, akik mindig jó szívvel fogadnak, akárhányszor megyek hozzájuk, még az ügyfélfogadás utolsó 10 percére esik is.
Gondolkodtam rajta, hogy mivel tudnám nekik megköszönni, hogy ilyen sokban könnyítik meg a munkánkat, amikor rájöttem, hogy a napjuk szerves részét teszi ki a teaidő.
A múltkor próbáltam ki a tojás-mozaik nevű dolgot, ami jó terápiás elfoglaltság, olyan tipikus babrálós dolog, épp azokra a napokra való, amikor az ember tünedező legényéletét ünnepli valahol az országban a régi barátokkal. Azokon a napokon órákat töltöttem a könyvtárban, festettem, rajzoltam és mozaikot rakosgattam. Ezekre a dolgokra akkor is van lehetőség, ha P. csak a másik szobában van, viszont más a hangulata az üres lakásnak, akkor a festés nem csupán elfoglaltság, hanem társaság.
Szóval teás dobozt csináltam, amit még a mai napig nem fejeztem be, mert tegnap bagatell hibát követtem el, azt hittem botor módon, hogy gyorsabb a törlési technikám mint ahogy a szóróflakonos akril festék szárad. ÖÖÖ nem. Egyenletes fehérre fújtam a kék teáskannát és a feliratot is. Most csak imádkozhatom, hogy helyre tudjam hozni. De addig jól nézett ki.
Eltelt a hibám óta kb 2. hét, egyre hidegebb lett, esedékessé vált a teaivás. Addig darabokban sajnáltam, de 2 napja, este elkezdtem csiszolgatni és láss csodát, kibírta a tojás héja! Rámentem kicsi őzike barnával és végre összeszerelhettem.
Tegnap átadtam és nagyon örültek neki és előbb mondtak a mozaik anyagára kígyóbőrt, bibircsókát, kukoricacsuhét mint tojáshéját. De jó volt “Találd ki”-t játszani.  

A kedd esti spáros portya 2 dolgot eredményezett: rájöttem, hogy tényleg létezik a kollektív tudat, mert az ösztön beűzte a városlakókat egy ilyen intézménybe, hogy a következő, feltehetően nagyon hosszú 24 órát kihúzzák valahogy egy munkaszüneti napon. A másik dolog, hogy beláttam, a tortát amit terveztem elkészíteni, másból kellett rögtönöznöm.
Mert vásárolni nem vásároltunk, attól függetlenül, hogy bent kóvályogtunk egy órát az élet nagy kérdéseit taglalva egy olyan barátnővel, akivel már ezt csináljuk 2006 óta..mármint pszichologizálunk olyan helyeken, ahol írmagja sincs a mély beszélgetéseknek.
Visszatérve a fogyasztói társadalom katedrálisához, belebotlottunk a 30 méteres sorokból álló kassza zarándoklat végébe. Lehet, hogy az olvasók közül is jártatok hasonlóan, hogy végig kellett várnotok egy ilyen büntetést. Mikor leesett, hogy órákon keresztül várni kellene arra, hogy vegyünk 2 gyümölcslevet és egy leveles tésztát, a meglepetéstől olyan hangot adtam ki, mintha a lábamra léptek volna: vicces lett, sajnos elég hangos, hogy a környezetünkben mindenki odakapja a fejét és mosolyogva bólogasson, hogy: nyugodj bele, ebből nem bújsz ki…VÁRJ!
Akkor döntöttem úgy, hogy mindent visszapakolunk, a ritka közös időnket ne már egy kasszasorban töltsük, isszuk inkább a teát és pezsgőtablettát és sajnos az embernek sem tudok szerelmes levelet sütni házi lekvárral, mint egy első nagyváradi kirándulásunkkor. Másnap visszamentünk oda, utána pedig a szüleimet látogattuk meg, nekik akartam ezt elvinni köszönetkép a vendéglátásért.  
Happy end: Másnap reggel kisettenkedtem és halleluja találtam egy rétestésztát a hűtőben!

Hozzávalók: (6 személyre)
2 db körte
1 evk cukor
3 dkg vaj
csapott kiskanál só
Krém:
3 dl tejföl
2 evk cukor
1 tk sütőpor
5 dkg sajt (lehet krémsajt vagy kockasajt)
kevés fahéj
1 evk liszt
2 tojás
kevés vaníliaaroma
4 lap rétestészta

Elkészítés:
A körtéket hámozzuk meg, szedjük ki a magházat és végül kockázzuk fel. Egy serpenyőben olvasszuk fel a vajat (tapasztalat: könyörgöm, ne margarint, mert elrontja) azután adjuk hozzá a cukrot, sót, hogy felolvadjon benne. Ebbe tegyük a körtéket, kavargassuk át, hogy bevonja a karamella, azután tegyük félre.
A tejfölt a liszttel, cukorral, sütőporral, sajttal, vaníliával, tojásokkal keverjük össze. 
Egy 20 cm átmérőjű kapcsos tortaformát vékonyan olajozzunk ki. A vizes konyharuhában várakozó felpuhított réteslapokat hosszában szakítsuk ketté és béleljük ki vele a formát, úgy hogy a szélek túlnyúljanak. Ebbe terítsük szét a körtét. Erre jön a krém. A széleket kicsit megfordítva, merőlegesen fordítsuk a masszába, hogy megpiruljanak. Mutatósabb.
40 percig sült, közepes lángú sütőben.      
Ebből készült egy őszi, melengető, ropogós sütike. Egy napot várt a bemutatkozásra, egy tortás dobozban, de 8 perc a forró sütőben felélesztette.

Nagyvárad, Ady szerelme is, ahol a halál csókja és a felelőtlen tivornyázások utolérték ezt a rossz fiút, aki sem rokonom, sem ismerősöm, de ha itt járok, mindig ő jut eszembe. Felújították az EMKE-t, a törzshelyét a színház sarkánál. Élénkszínű mézeskalács ház lett belőle, mint amilyen régesrég, most Astoriának hívják és négy csillagos, utoljára mikor arra jártunk, faasztalos menza működött benn, csak a ruhaár lambériája mondott többet.
Sokadjára is jó volt látni, mert fejlődő tendenciát látok minden alkalommal, akárhányszor itt járunk. Az építészet örök nagy szerelmem marad, sajnos sohasem tudok annyi időt eltölteni SEHOL a világon, hogy minden szépen vöröslő téglát, fehérlő stukkót, málló vakolatot eleget tudjak fényképezni, megfigyelni, csodálni. Igen, én határozottan régiépület addikcióban szenvedek, vagyis azok szenvednek ettől, akiknek ezeket a kirohanásaimat, ódáimat a házakhoz ki kell várniuk, és sok régi ház, bizony sok idő!
Így visszafogom magam, nem kéreczkedem be az ismeretlen lépcsőházakba, hogy kovácsoltvas lépcsőkorlátokat, vagy régi csempéket fotózzak, csakis azokba megyek be, amiknek nyitva a kapuja. Felénél nem álltam le, mint amennyinél szívem szerint időztem volna, de úgy vagyok vele, egy könnyed napnak ennyi is pont elég volt.
Legyeztük magunkat, pihegtünk a kétesen meleg október végét, örömöm nem tiszta, mert egyre kézzel foghatóbb a felmelegedés, egyre nagyobb a hőingadozás nap és nap, hét és hét között. Nem örülni kellene a jó időnek, hanem tenni az ellen, mert így figyelmeztet a természet: fogy az időnk, hogy jót cselekedjünk.
Olyan kép élt az agyamban most Nagyváradról mintha egy régi, békebeli majálisban jártunk volna. Gyerekzsivaj, perecillat, színek és hulló lombkoronák a Körös felett. Gyönyörűség.

Kedvenc ház, kedvenc erkély

Szerepzavarban vagyok : a szüleim kislánya és egy háztartás nőtagjának szerepe csapott össze bennem a hétvégén. Az első építési feladat kis történetünkben, ablakcsere volt.
A gyerekagyú intfantilis részem csak elszaladt volna a rumlis ház egy olyan sarkába, ami nem ismeri a lecsöppenő vakolatot, a felmosóvödör-fogkefe kínzóeszközt, a piszkos cipők nyomát. Csak szerettem volna a kedves léghajós lámpa burámmal bíbelődni…de a másik részem nem hagyta, mert ugye nem maradhatnak a dolgozó férfiak kávé, tea, keksz, dicséret és egy láthatatlan női kéz által vezérelt seprű nélkül. DE már a célvonalban vagyunk és élvezzük, hogy nem fázik az arcunk mikor reggel felkelünk. A festésbe még nem akarok belegondolni, amúgy is a mi munkánk gyümölcse,gyönyörködni szeretnénk benne!

Ne haragudjatok kérlek, hogy ennyire húztam a beszámolót…csak részben igaz az, hogy sok dolgunk volt. Jó, jó belátom azért tartogatom magamnak ezeket a dolgokat, mert olyan jó benne élni…bevallom, mióta hazajöttünk, az én agyam még mindig a londoni utcákat rója, nem akar hazajönni. Pedig, Isten látja lelkem, több dolog belefért volna ennyi időbe, amennyit mi beletöltöttünk, amennyi ismert dolgot megnéztünk volna. De elég volt ez ahhoz, hogy visszavágyjak.

Stílusosak akartunk lenni, szép cipőben indultunk neki a városnézésnek délelőtt, nehogy turistának nézzenek minket. Már a buszmegállóban rájöttünk, hogy a viseletek és az időjárás szabályai mindenkinek a saját fejében vannak, ugyanazon az emberen láthattunk télikabátot és nyári szandált, esetleg a fejébe húzva egy szalmakalapot. Röstelltem volna fotózni az ilyen érdekes, bohókás embereket, pedig szívesen mutogatnám az olyanoknak, akik tökéletesen mesterkélt arcmázolmányt  és színben, formában egyező, minden hajszálat rendben tartva lépnek csak utcára.

London egy felszabadító jelenség volt a sokféle emberrel, népviseleteket idéző etnikai darabokkal, néhol bizarr összhatásban. Üzente számomra: ne foglalkozz a tömeg nemlétező véleményével, szabad vagy, mert úgyis mindenki megy a saját dolga után, amúgy is egy 10 milliós városban, mekkora az esélye, hogy kétszer szembe jön veled ugyanaz az ember?

Mi falusi gyermekek voltunk/vagyunk, elővettük a szép cipőt, ez lett nap végére a vesztünk. De nyargaljunk vissza a buszra, ami reggel felvett minket, szigorúan a másik oldalon, 35-40 perc után beérkeztünk a Westminster apátsághoz. Akkor még nem tudtuk, hogy a belvárosban egy biciklis világverseny folyt, így sok út le volt zárva a parlament és a Trafalgar tér között. Civilizált versenynézés volt, a gyalogosok hőbörgés nélkül várták ki a rendőrbácsi által irányított kordon kinyitását, elsuhantak a biciklisek, mindenki megtapsolta őket, nyíltak a kapuk, gyalogosok átmentek, rádiójel, kapu zár. Senki nem mászott be, nem maradt bent, nem sunyizott, hogy átszaladjon amikor nem engedték.

Amíg az útitársak felültek a London Eye-ra, addig kicsit megszöktünk és egy gyaloghídon keresztül elkezdtük keresni a Buckingham palotát. 
Szerencsések voltunk, hogy kocsiktól mentesen, a kicsit csendes belvárosba érkeztünk. Elhaladtunk a régi Scotland Yard épülete előtt, amiről csak a filmekből hallottunk. Magam nagy krimi rajongó vagyok, már csak a krimikirálynő előtti tisztelgés miatt is fontosnak éreztem, hogy rátaláltunk erre az épületre. Az agyamban ennyit mond Poirot a bajsza alól: mhhh Hívja a Scotland Yardot!
Sétáltunk a Trafalgar téren, a Pall Mallon hogy végül eljuthassunk a Buckingham palota vasrácsásig, ahol királyi család iránt rajongót, V-t mutató japán tinédzserek mögött ott volt az épület, ami mindenki agyába beleégett, ha más miatt nem is, William és Kate esküvője miatt. Én már öregecske vagyok, nekem először a virágtenger ugrik be, amit Diana miatt tettek oda.

A Trafalgare és a Kensington road között közlekedtek a 9-es buszok, amik egyszerűen rabul ejtették a kis szívemet, mert a 20-as években gyártott és használt busz-matuzsálemek mai napig róják az utakat. Ott is ki volt építve a kártyás lecsippantós rendszer, viszont a busz nyitott fenekében is volt egy jól öltözött, fehér kesztyűs úriember, akinél csak leszállni lehetett. Egyszer mennem kell egy kört egy ilyennel…nem is oly meglepő, ha megsúgom, hogy egy ilyen busz volt az egyetlen kívánságom. Nem szoktam elcsábulni turistaboltokban kapható tárgyakra, de ez a busz szobor, ami piros, azóta is felvidítja a napomat…esendő vagyok.

Lássuk csak, kora délután volt, amikor ebéd után néztünk, megtaláltuk azt a McDonalds-ot, amelyik egy a százból, ugyanis, néhány márkán kívül nem sokan kapnak levegőt a multicégek mellett. Ha egy utcában láttunk egy Burger Kinget, akkor 100 méteren belül biztosan volt egy McDonalds és a szomszédjában egy KFC. Ugyanez a nagy kávé oligopol helyzet, ha láttunk egy Starbucks-ot akkor hamarosan találkoztál a egy Costa, vagy Pret á Manger nevű lánccal, ami a fair trade (méltányos kifizetést biztosítanak a termelőiknek, nem zsákmányol ki senki senkit) termékekre ment rá. Utóbbi nagyon finom kávét csinált. Egy kávé 1Ł30p volt, ha belegondolsz, itthon árában kapod meg a McCaffés termékeket.

Hatalmas vasárnapi sor az étteremben és amikor nagy nehezen találtunk helyet, egy zenélő órajátékra nézett az üvegfal, ami mögött ültünk. De mögötte valami nagyon színes, villódzó dolog volt, ami úgy vonzott minket, parasztgyerekeket, hogy nem törődtünk a fáradsággal, tüstént meg akartuk nézni. Utólag tudtuk meg, hogy a világon 4 ilyen intézmény van, a kapitalizmus temploma számomra: M&M világ. Tényleg más világ volt, mert néztünk egymásra P.-vel, hogy mi ez az őrület? Hangos zene szólt, úgy beszéltünk hangosan egymás fülébe, mint egy buliban, táncoló alkalmazottak álltak a hengerekbe töltött minden színű drazsé előtt. De ijesztőbb volt, ahogy ez a tömeg pszihózis dolgozott, mert mindenki futva, kapkodva vásárolt, csak az övé legyen, dobálták a színes vackokat, játékot, pizsamát, bögrét a kosarukba, mintha nem készítene többet az a sok szegény gyerek valahol Ázsiában. Gondoltam, az én kedves kistestvérem biztosan örülne valaminek innen, de miután ezt végignéztem, úgy döntöttem, hogy nem támogatom ezt a vásárlásommal. Majd más.
Megráztuk magunkat, kijöttünk ebből a bizarr birodalomból és utunkat a Kínai negyed felé folytattuk.
Hmm az első kínai negyed volt életemben, de nagyon kellemes légköre volt, bár 100 éve biztosan nem mertem volna itt sétálgatni.
De most vörös lampionok felezték meg az utcát, magasan a járdák felett, pekingi kacsák piros bőrét mutogatták a kirakatok és ha kacsa, akkor legyen kövér, 3 méteres és felfújható. Emellett egy utcai kórus énekelt egy olyan zöldséges mellett, ahol egyetlen fura növényt sem tudtam volna megnevezni, sem magyarul, sem akármilyen nyelven. Ettünk egy süteményt, amit frissen készítettek az orrunk előtt és érdekes variációja volt a pudingos palacsintának és a képviselőfánknak.

Ekkor megcsörrent a telefonom: Londonba kiszármazott drága barátnőm keresett, hogy találkozzunk velük. Ilyenkor érzem, hogy milyen régen tudtunk olyan igaziból beszélgetni és hogy az szívélyes emberi kapcsolatoknak gyógyereje van. Együtt indultunk megnézni a Tower hidat…az az út egy kényelmesnek hitt magassarkúban maga az alázat kinyilatkoztatása. Láttuk út közben a Globe színházat, Bridget Jonesban mutatott Millenium hídat, a másik filmötlet a Harry Potter volt. London első felhőkarcolóját, aminek alja tényleg egy felhő fenekét karcolta, olyan volt, mint egy éles kés pengéje. Tudtunkon kívül első este pont az aljába érkeztünk, a London Bridge metróállomásra. Mondom, akkor nagyobb kihívás volt, hogy a jó oldalra álljunk a buszmegállóba.
Egy hosszabb kávészünet után folytattuk a caminoba illő vándorutunkat a Tower Bridge-hez, közben a túlpartról láthattuk az üzleti negyed üvegpalotáit és Tower várát. Közben ránk esteledett, kivilágítva is csodálatos látvány volt.

 
Egy adalék: mióta hazajöttünk és láttuk Sherlock Holmes házát, megnéztük az azonos című minisorozatot és hangos éljenzéssel illetünk minden olyan filmhelyszínt, ahol mi is sétáltunk.       

.

Ez a fogás úgy szivárgott be a köztudatba, hogy ez egy ragout, amit a jó porleveses cég kínálgatott befőttes üvegből, vagy a kisebb halak az ételízesítő porok óceánjában ilyen névvel kínálnak mai napig fűszersókat.
Ne dőljünk be nekik, a mexikói chillis babnál már kifejtettem miért: épp azt az adalékot vetetik meg granulátum formájában, ami az igazi ízek által adott.
Hétfő este kicsit hosszúra nyúlt a barátnős, jóleső beszélgetős kávé, olyannyira, hogy este értem haza munka után. Közben hazaszóltam a ház urának, hogy ugyan vegye már ki a fagyasztóból az egyik csirke combos tálcát. Régóta terveztük, hogy ez a fogás, amihez el tudjuk lőni a felelőtlenül megvásárolt kicsit édeskés mustárt.
Hazaértem, addigra nagyjából felengedett a hús. Átmostam és tisztítottam, közben átmesélgettük a napi eseményeket, végül egy villával bekevertem a csoda sarat (mert eszembe jutott a “foccsos” tál a kerámia műhelyből), a sütőedény aljába.
Beletettem 3 evk mustárt, 2 evk mézet és 2 tk sót.
Beleforgattam a csirkét, hosszában bevágásokat ejtettem, hogy a keverék oda is beszivárogjon és ízt adjon.
Öntöttem alá 1 dl vizet és alufóliával fedtem be. 45 perc kell neki, hogy átpuhuljon, párolódjon a saját gőzében, közepes lángú sütőben. Utána fordítsuk meg a húsokat, lefedve tegyük vissza 15 percre.
Ez után takarjuk ki, forgassuk úgy, hogy a bőre essen felfele és pirítsuk kb. 40 percig. Gyönyörű színt ad neki a rásülő méz.
Készíthetünk hozzá salátát, zöldséges rizst köretnek. De csak pőrén, kenyérrel szaftot tunkolva is egy élmény. Bevallom, elfogyott másnapra a köret, így a húst magában fényképeztem.