Le Café de Capucine

Fura helyzetben vagyunk mi ketten. Kétélű fegyver lett a kezünkben az utazás élménye. Nekünk még nem kell gyerekre költeni, van munkahelyünk, szerencsére megúsztuk az egyetemet diákhitel nélkül, a magyar társadalom mostani állása szerint kellemes középosztálynak mondhatjuk magunkat, akik galád módon törögetik a korlátaikat ilyen utazásokkal. Ugyanis, mi nem ruhákra költünk, nem egy 15. akciós, őszi bokacsizmára, egy 85. felsőcskére, sokadik táskára.
Azt érzem, hogy az öltözködés funkcionálissá vált számomra, mert minden vásárlásnál kiábrándulok a divatból, abból, hogy nagyítóval lehet olyan ruhadarabokat találni, ami már a boltban nem harsogja a rossz, silány kivitelezését, egy szezonos anyagát. Nincs mit tenni, fogyasztanunk kell, ahhoz, hogy a gazdaság behazudhassa a pénz, normál esetben nem túl gyors mozgását.

Ha valaki ezzel szembemegy, mert nincs kapacitása, ideje, gyomra kiadni egy semmirekellő rongyra annyit, mint egy heti fizetése, akkor mit ád ég, megmarad a pénz.
Gondolkodóba esik az egyszeri gazdag ember, akinek égeti a zsebét új gondolatmenetének gyümölcse: mit csináljak ezzel?
Nem tudja, de kuporgatásának egy új gondolat adhat értelmet: világot akarok látni! Hmmm…nem vagyok én Krőzus, de ha okosan csinálom, akkor nem is maradok pucér fenékkel, mire a végére érek.
Csak el kell indulni és meglátjuk, hogy még a világ egyik legdrágább városa is néhány dologban barátibb árakat diktál mint a Budapest, vagy akár Debrecen.
Több olyan visszajelzés birtokában vagyunk sajnos, ami “polgárpukkasztás” néven fémjelzi az iránti vágyunkat, hogy utazni akarunk. Nem irigykedni kell, hanem gondolkodni, hogy minek költ egy férfi a Zarában 18 e ft-ot egy fél évet sem kibító tornadorkóra. Ja ez egy “drága” repülőjegy ára, már ennyiből kint vagy. Miért azoknak savanyú a szőlő, akinek szintén van munkája és ilyenekre költ? 
Fiatalok vagyunk, az életünket még csak most kezdjük el, viszont nem vagyunk maffiózók amiatt, hogy nem új telefonra és más “életbevágóan fontos” tárgyra költjük és gyűjtjük a fizetésünk. Amúgy is, a tervezett elkopásuk egy év, közben annyi élményre és tapasztalatra lehet beruházni, amit nem lehet kidobni.
Ha vallanom kellene, hogy mire vagyok irigy mások életében, azok az emberi kapcsolatok lennének. Irigy vagyok az olyanokra, akiknek napi szinten vannak igazi jó barátaik, akikkel beülhetnek munka után meginni valamit, akik látják rajtuk, hogyha rossz napjuk van és tényleg érdekli őket, mi a baj. Nekem sajnos elég ritka kiváltság az ilyen.
Utazás? Ugyan már, London nem a Bahamák és védőoltás sem kell a Piccadilly-re.

Tegnap láttam egy videót, olyan könnyűnek, egyszerűnek tűnt ez a kis kamu kosár. 3 újság és egy kis karton, ragasztó…voilá! Nem tudom meddig fogja bírni, de határozottan kosár formája van. Régebben szerettem volna megtanulni, milyen a klasszikus, vesszőből font almás, virágos kosár, de eddig még nem volt rá lehetőségem.40 perc volt a felsodrás, 15 pedig a kosárfonás visszavágással, csodálással együtt.  
Mintha érzésnek, kezdő darabnak megteszi. Még festés előtt áll, még egy képpel adós vagyok. 
  

 A Hajdú-Bihari Napló értelmes felhasználása, talán a legjobb reklám neki. A/3-as lepedő egy lapja, hosszában kell megfelezni.

 Csavarjuk fel minél szorosabbra egy hurkapálcára, úgy, hogy a kimaradó háromszöget a végén beragasztózzuk – Technokol, mert a régi iskola gyermeke vagyok. 

 

 Csak, sodord, sodord, ragasztózz. Nagyjából negyven ilyen hengered lesz. Kivágtam 2 nagyjából azonos kört kartonból.

 Kiválasztasz páratlan számú hurkát, beragasztózod az egyik kört, lehetőleg szabályos sugarakban próbáld rakni, mert így lesz egyforma a kosarad.
 

 Ragasztó a másik körre, összenyomod mint egy szendvicset és ráteszel egy cserép virágot, rányomsz hogy biztosan tartson.

 Az első szálat visszahajtjuk, összeragasztjuk és egyet előre, egyet hátrahajtva átdugdossuk. A következő szál végére egy csepp ragasztót rakjunk, húzzuk a végeket egymásba és folytassuk. 

 Ez volt az utolsó szál, egy kis hurokkal vissza kell hajtani.

 Visszavágjuk, megragasztózzuk és alávezetünk néhány szálat.

Megcsináltam!

Holywell egy zöld mezőnyivel arrébb feküdt, ahova az első napunk estéjén mentünk. Olyan picike, hogy 2 utcából állt, így egy kellemes egy órás, kényelmes sétával megkerültük, gyermekekkel, sör pihenővel együtt.
Sajnos a fényviszonyok rohamosan romlottak, nem tudtam annyi képet csinálni, amennyi szépet láttam. A falucska mellett húzódott egy kis folyócska, ami diszkréten addig tud emelkedni, hogy elér a nádfedeles kis házak kapujáig és Anglia legöregebb pubjának alsó lépcsőjéig. Csak kanyarog a kis folyó keskeny hajók ringatóznak vele olyan nyugdíjasokkal, akik felöltötték a tengerészkék egygombos zakójukat, fehér zsebkendőjüket meghajtották, csak hogy a helyzetnek illően legyenek felöltözve.
A kikötővel szemben volt a Ferry Boat Inn, most a neten találtam egy hívogató fekete táblát (aminek művészi kivitele Angliában külön megérne egy tanulmányt, olyan szinten művelik), ami i.sz. 560-ra teszi az alapítását. Hmm? Ki tudja, én nem bíráskodom, csak elhiszem és örömmel lépünk be a mosolygó emberes ólomüveget keretező, fejet behúzós, alacsony ajtón, ami egy nyüzsgő, egyik teremből a másikba vezető pubba visz, látszanak a füstös, sokat látott gerendák amit néhol megérinthetünk.
Régi kandalló párkányán, kezeletlen fán sokat suvickolt vörösréz konyhai edények vannak kiállítva. Ha tehetném ilyen félgömb üstben keverném a süteményeket otthon. Megmosolyogtuk, hogy elvileg ez a hely egy nagyon régi, nagyon konszolidált, de mégiscsak kocsma, ahol a félkarú rabló mellett “Legyen ön is milliomos” gépet is találtunk. Ahogy P. mondta, legalább itt megadják az esélyt arra, hogy ha valaki okos, elnyerje a jutalmát, ne csak dobálja a pénzt a vakszerencséjébe.
Hazafele úton találkoztunk egy kedves nénivel, aki kis kosárból ajánlotta fel 6 szép fájának gyümölcsét, csak vigyük, főzzünk belőle, együk meg!

Felfrissíti az utazókat, 560 óta!!

Másnap délelőtt emeletes buszon indultunk Cambridge belvárosába, amiért meg kell említeni ezt a 20 perces utat, csak annyi, hogy sohasem láttam előtte buszt, ami fenntartott nyomvonalon haladt. A vonatsín és az aszfaltút különös házassága.
Néhány szót, a mocskos anyagiakról, egy napijegy került 6Ł-ba, amit oda vissza fel kellett mutatni a mosolygós buszsofőrnek…Apukám epésen megjegyezte itthon: biztos 2 kampót erősítettek a fülére ahogy széthúzták a száját és úgy maradt. Magyar emberként láttam már mosolygós sofőrt, de ő nem a napsütésnek örült, a brit bácsi viszont csak azért volt kedves, mert miért ne lehetne?
Beértünk és bekanyarogtunk a belvárosba. A város szélén újonnan megépült társasházak hivatottak a csokornyakkendős, kötött pulcsis, cúgos cipős, tweed zakós cambridge-i evezős ficsúrokat elszállásolni. Végig csodálkoztam azon, hogy a filmek mennyire átadták ezt az embertípust, melynek tagjai itt nem a tinilányok párnája alatt lakoznak csak, hanem kávéznak, ebédelnek, bicikliznek és eveznek a városon keresztül kanyargó folyón.

Ha jól sejtem ennek a városnak az esszenciáját, akkor azt mondhatnám róla, hogy minél több időt töltök benne, annál többet akarok megtudni róla és Buddhával együtt szólva rádöbbenek, hogy csak annyit tudok, hogy nem tudok semmit.
Voltunk egy elképesztően színes édességboltban, ahol még pocsaji lyány még nem járt, de még polgári fiú sem. Csavaros nyalókák voltak egy pulton felállítva, mint színes mesterművek, a falon hengerekben gyűltek a csodálatos színű kézi cukorkák. Ciklámen színű öntöttvas lépcső vezetett le a fém teás dobozok szentélyébe, ami nekem külön szívem csücske marad.
Utána belefolytunk egy kézműves vásárba ahol a bőrök egy nagy darabban voltak kiterítve a bőrdíszműves bódéja mellett, a kis terecske (All Saints Passage) kerítésére. Középen egy kőoszlop (feltehetően Máriának címezve, nem olvastam még utána) volt, virágokkal körülvéve. Érdekes volt látni, hogy a számomra csak “River Cottage Hugh”-ként emlegetett tévés mindenes tétele a brit vidék kézműveseinek fellendüléséről igaznak bizonyult. Volt keramikus, üvegműves, aquarell festő, gomb-ékszereket áruló…sajnálom, több hirtelen nem jut eszembe, csak kapkodtam a fejem. De nagyon jó volt látni, hogy ilyen presztizsük van és igen, nagyon hangulatos volt a gótikus épületek aljában ilyen építő dolgot látni.       
Mit ád ég, mégis a személyes kedvenc kép egy sárga kávébogárról készült, ugyanis így hívták a kávés bódét, ahol adagolták a lattét. 

Viszont nekünk összesen 3 óránk volt meglátni azt, amiért vissza szeretnénk jönni később is. Elég keskeny szeletke. Megtámadott a készületlen utazók fő betegsége: annyira letaglózott a látvány, a rég megtanult épületek élőben ott voltak a művtöri könyvből, elvesztették a megtanult részleteiket, viszont komplex képet adtak. Ezt az ingerrobbanást próbáltam emésztgetni, miközben mi, első szemlélők csak kóvályogtunk és néztük ki a fejünkből és lehetőleg minél több képet készítettünk. Közben eltelt az a néhány óra, úgy fáradtunk el, hogy sehova sem mentünk be. Első blikkre elég volt, te sem mutatod meg az első randin minden oldalad.
Visszafele is emeletes busszal utaztunk és csak a jószerencsénknek köszönhettük, hogy nem kellett végigvárnunk a kísérleti célra tenyésztett beagle kutyák állatvédelmi tüntetését, ami nekünk  – akiknek az egészségügye, az oktatási rendszere nem tatarozást, hanem elektrosokk kezelést kívánna – kicsit bagatellnek tűnt. Bödőcs Tibi humorista poénja jutott eszembe, mikor mondta, hogy Svájcban az a rebellis, aki elállítja a svájci órát és összekeveri a szelektív hulladékot.

Amikor elindultunk Huntingdonból akkor azt gondoltam, hogy csakis a vidék, a vidék marad nekem az első számú, de London egy egészen más, legalább olyan jó szórakozás.
Mai napig nem jöttünk rá arra, hogy talán az a világverseny lezárt belvárosi szakaszai vagy a fantasztikus, összehangolt  közlekedésének tudható be, hogy így szerettünk csavarogni ott. A harmadik napon is úgy néztünk össze, hogy csak bólogattunk egymásra: valamit nagyon jól csinálnak.. és még ebben a megapoliszban is kivitelezhető.
Megérkeztünk szombat napnyugtára, a King’s Cross vasútállomásra. Szerencsésen, a metrólejárat előtt megkérdeztünk egy turistákat elirányító srácot, hogy ugyan hol a metró, szélesre mosolyodott és megfordulva hátramutatott. Sorban álltunk az Oyster-osztriga kártyáért és a fülke mögött ülő bácsinak este 7 órakor nem derogált ránk is vesztegetnie egy mosolyt. Nekünk viszont lehervadt a viszonzásképp küldött gesztus, mert egy percen belül 50Ł került ki a tárcánkból. Ugyanis, egy vonaljegy 4,50Ł (átszámítva szűken 1600 Ft) egy Osztriga kártya 5Ł plusz az arra feltöltött kredit, amit leutazhatunk, 20Ł-ot szavaztunk meg. Átlagban így 2Ł-ot fizettünk egy vonaljegyért. Az okos kis kártya csak vonogatja le minden felszállásnál az összegből, addig amíg el nem fogy a kerdit.
Nem érezném teljesnek az elbeszélést, ha nem vallanék meg valamit. Amikor másnap reggel először kellett használnom egy buszon, akkor, kb.10 csippantás kellett ahhoz, hogy rájöjjek a technika furfangjára, letakartam az egyik kódot a kis ujjammal. Közben természetesen kiütött rajtam a hidegveríték, hogy egy ilyen kő primitív és mindenki számára megtanulható mozdulatsort, amit a rutinosok egy feneketlen női táskából kimutatva is csippantanak, elrontottam valahol, lehet, hogy nekem nem ment át a pénz rá??
P. csak mosolyogva rázta a fejét és elsőre kizöldült a lámpa a kezében, ahogy ő megpróbálta.
De visszakanyarodva a metróhoz, még csak most jöttünk rá, arra, hogy hol a “tube” bejárata, kezünkben az osztriga kártya, lejutottunk a metróba. A Northern line-on kellett volna mennünk, de ezt a hétvégét a metrótársaság nézte ki magának, hogy ott karbantartson. Lezárva.
Ott álltunk a londoni metrótérkép előtt, tanácstalanul, mert féltünk elindulni, 10 milliós város! Nekünk, ahol évek óta épül a 2. villamosvonal, ez ijesztő volt. Múlt időben beszélek erről, mert olyan szépen lehetett haladni vele, hogy öröm volt utazni ezekkel a kis kedves, kompakt jószágokkal, amiben az én 192 cm-es kedvesem feje néhol már súrolta a plafont. Szépen eljutottunk a London Bridge-hez, ott kellett átszállnunk egy emeletes piros buszra!
Beálltunk a nekünk menetirány szerinti jobb oldali buszmegállóba..mikor teljesen váratlanul beparkolt egy busz a másik irányból, rájöttünk, hogy EZ BIZA NEM AZ…uccu neki, találjuk meg szemben. Egy Gyűrűk Ura találkozóról szabadult Szürke Gandalfnak előttem, nem fért be a világító varázsbotja a busz ajtaján, de végül feljutottunk. Kellemes 20 perc után elértünk a szálláshoz.
Akkora szerencsénk volt! P. barátja olyan hostelt talált ami a buszmegálló 20 m-es környékén volt. Nyugis, kellemes környéken, valahol a Temze  közelében. Este sétálni indultunk, találni akartunk egy kis boltot. Történt egy érdekes eset: mikor már épp megláttuk a célunkat, egy étterem mellett vezetett az út, ahol néhány srác eltorlaszolta a járdát az ivós csajozós történeteiket mesélték egymásnak, hangosan, ordenárén. Már készítettem magam, hogy úgy kell majd átesnünk rajtuk, mert utat engedni nem fognak, ha tovább akarunk menni és még örülhetünk majd, ha nem veszik rossz néven. De kiakasztó dolog történt: megláttak minket, lentebb vettek a hangerőből és oldalra álltak és mosolyogva elengedtek. Hááá?? Ez mi?? Szombat este ilyen alapozókba botlani?  
Mikor már éreztük a vacsora szükségét, egy tradicionális angol szokás mellett döntöttünk: a brit slow food mozgalom által keresztre feszített ún. tv-vacsorát. Amit bedobsz a mikróba és 3 perc múlva kiveszel egy sheperd’s piet, vagy bolognai spaghettit. Nem csodálom miért támadják annyira, én a se íze, inkább bűze kategóriába sorolnám.  Megeszegettük és beestünk az ágyba, ami egy diák hostelhez képest különösen kényelmes volt. Az alagsorban volt a teljesen felszerelt konyha, ahová csak kóddal lehetett bejutni, imádtam benne a legalább 10 személyes csiszolt tetejű, tömör fa asztalt. Mint egy olasz cucinában.

YHA Thameside, nekem, a csapot kivéve minden ár-érték ötös.

Víztározó? Nem tudom, de kellemes kis esti séta volt, még első este, mikor még egyikőnk  cipője sem fordult a gazdája ellen.

  
Mindenhol ezeket a kész kajákat, háromszögbe csomagolt sandwichet, elviteles kávét, gyorsétterem láncokat, előre bekészített salátákat láttuk, sokan ilyeneken élnek. Pedig, ha körbenéztem olyan alapanyagokat lehetett látni, amikből már azért lehet jókat főzni. Borzasztóan néztek ki ezek a lapos, tömegtelen, előre szeletelt kenyerek, amiknek a magas ára még kiábrándítóbb. Sajnos hozzánk is beszivárogtak. Ha egyszer arra kellene a fejemet adni, hogy külföldet is megpróbáljuk, mondjuk itt, ide a rozsdás bökőt, hogy átképezném magam péknek.
Mire hazajöttünk kiéheztem egy szelet kacsazsíros deszkára, amely héja ropog és van tömege.                     
Másnap London lábdagadásig, aluka után.