Le Café de Capucine

Kívánok Nektek jó élményekben, jó beszélgetésekben, nagy röhögős kajálásokban, örömkönnyekben tobzódó új esztendőt.

Nemrég találtam meg egy másik oldalon az il májsztro, a példakép, a félisten, Michelangelo Buonarotti bevásárlólistáját. Úgy megörültem neki, gondoltam itt is közzéteszem.
Annyira sok magyarázatra nem szorul ez a fecni, viszont a kis étel-krokik nagyban megkönnyítik a szöveg kiolvashatóságát.

Nem jártam még a nagyvárosi lét alapkövének számító New Yorkban, de a Wall Streetről Mr. Gecco óta mindenki hallott. Aki a világgazdasági árnyékbalettbe akart betársulni, ott volt a helye. Úgy beszélnek erről a helyről, mint egy mitikus szörnyetegről, ami először kicsi majd nagyobb halpénzzel felhízlalja az emberi egót, megveteti vele az Armani öltönyt, a luxusautót, majd jól megrágja a stressz, a drogok és finálénak visszaöklendezi, kifacsarva.

Sikertörténet ugye? Ez a film egy látványos, mégis biztos kézzel végrehajtott kifacsarás tankönyvi példája, nincs új a nap alatt, még arany Leonak sem. A jellemfejlődés azt a forgatókönyvet mutatja, mint akármelyikőnk esetében mutatna, ha vérszemet kap: csak akkor hajlandó új alapokra helyezni a gondolkodását, ha az élet, már minden fontos alapot kirúgott a lába alól.
Farkas törvények, igazi fenevadaknak.
Sőt, a story folytatódik : az írót kötelezték, hogy bevételének 50%-át egy alapítványi alapba fektesse, ahol azokat a kevésbé jó beszélőkével megáldott kisembereket kárpótolja, akiket átvágott. A jótékonyság addig működött, amíg a könyveit meg nem írta és elrakta a szerzői jogokból befolyó profit egészét. Csak a naivitásom hitte, hogy van jellemfejlődés.
Leonardo DiCaprio ha kell, akkor elhiteti veled, hogy ő Frank Abaignale,
a legnagyobb szélhámos, vagy hogy ért a gyémántokhoz, vagy földesúr
Carolinában…ebben a filmben elhitette veled, hogy képes lyukat
beszélni  mindenki hasába, kiüríteni a kisemberek matracát, úgy hogy a
végén megköszönik, hogy újra és újra és újra befektethetnek.
Elhitted neki és akármennyit piszkálják az eddig meg nem kapott Oscar díjjakkal, ezért is megérdemelné.
Be kell vallanom, nem tudtam mit kezdeni egy filmélménnyel. Sohasem gondoltam volna, hogy ennyire meg akarom fojtani, egyben ilyen erőt tudok tulajdonítani ennek a karakternek, amit Leonardo játszott.
A jó színész ismérve szerény véleményem szerit az, hogy akármit el tud veled hitetni, amikor játszik, az a zen zóna, amikor épp akkor hiteti el, ami az adott filmben van. Viszolyogsz a mohóságától, szánalmasnak tartod a drogproblémáit, főleg, hogy a pofádba röhögve közli, DE gondoljuk végig, azt a szituációt, mikor mindenki iszik rajtad kívül.

AZ amerikai álom: yacht, amerikai zászló, háttérben felhőkarcolók…és arrogáns, fölényes arckifejezés

A film is hasonló érzetet kelt, mintha egy olyan vízió lenne, amit mindenki él ebben a világban, te meg nem kaptál ebből az anyagból. Ez az anyag, nem csak a pénz, a mocskosul sok pénz, amit nem tudsz hova költeni.
A szorgos kis hangyák, a mi forintjaink, amik nem tetőfelújításra, gyerekbiciklire, családi nyaralásra lettek elköltve, hanem meg akarták fialtatni, befektetni, hogy a kis hangya nagynak érezhesse magát, elöntse az adrenalin, amikor néhány petákot hoznak a részvényei. 
Scorsese úgy használja, szórja a meztelen puncikat (nem mondhatok nőt, az összetettebb jelenség), a kokaint és obszcenitást ebben a filmben, mint Tarantino a vért. Sajnos, hogy mi is besokalljunk tőle, orrba-szájba kellett nyomatni.
Ha ilyen a multimilliárdosok élete, inkább leszek olyan hangya, aki nem veszi fel a telefont ilyen KI-HA-TAT-LAN ajánlatoknak. Ember vagyok, egy pici dolog azért felkerült az álomlistára: hajó a Földközi tengeren. 
   

az igazi farkas, visszakerülve a való világba, író, motivációs, eladási tréner lett

Elindult a karácsonyi nagyüzem, a mai napon málnával töltött háromszögek és lustaságom címérének is beillő zsömlék sültek. A diós bejgli még várat magára, mert annak gyúrása, töltése, kivárása  közös. A diópucolás viszont egy jó alibi lehet egy kis főzőműsor nézésre. Vagy kettőre…úgy is sok kell, nem is hajt a tatár.

Szerintem tüneményes

A kistestvérem karácsonyi csillogó vallásának is hangot adott a napokban: mikor meghallotta, hogy nem akarunk fát beszerezni és inkább a furfang mellett döntöttem – ami jelzem egy nagyon mutatós trükk volt – annyira felháborodott, hogy vett nekünk egy fát.
Amúgy ez az ötlet nemcsak olcsó, hanem tényleg olyan érzeted van, hogy nem maradtál el a hangulattól. Ha nem akarsz költeni fára, ha nem tudsz költeni, vagy ellenzed a vágást, akkor kiváltható ezzel, elég ha elballagsz a rablóvezér faárushoz és megkéred, hogy 10 ágat adjon már abból amit a “csinosításkor” levágott.
Tesómra visszatérve, mosolyogtam ezen az abszurd helyzeten, hogy ilyen komolyan veszi, de mit lehet tenni mikor kikapja a csomagtartóból?
Kelletlenül megköszönöd.
Belátom, senki sem lehet próféta a saját hazájában, így én sem próbálkoztam meg, hogy egy fanatikus karácsonyi embernek elmagyarázni azt, hogy így tiltakozunk a fogyasztói társadalom agyatlan rombolása ellen. A híradóban a nagyon okos hölgyike ezt mondta tegnap: “Kedves Nézőink, amint a szakember mondta, nem érdemes gyökeres fenyőt venni, mert úgyis vágásra lett termelve az adott (mindegyik?) fajta”.
???? Szó sem róla, olyan eszetlenül szedik fel szegény fákat, hogy bravúr lenne ha túlélne egy akkora gyökércsonkkal. Mintha azt mondanád: egyél nyugodtan, de ha nem baj, bevarrom a szád 4/5-ét.
Summa summarum: lett egy kis fánk, egy csinos kis fánk, aminél ketyeg vissza az idő, hogy mikor borít minket el tűlevelekkel, aknamezővé változtatva a szőnyeget. Eldöntöttem, ha már nálunk fog elszáradni, akkor legyen szép közben, egy igazi hangulat.      
Tegnap este a Desperado közben telerajzoltam a kis cserepét, pöttyökkel, nyolc ágú csillaggal , ma megfestettem és úgy megtetszett, hogy beleállítottam. A díszítés még várat magára mert az közös program, de semmiképp sem a lustaság az oka.

Ne mondd, hogy infantilis vagyok, felnőtt férfiak a Star Trek-ért, vagy a Csillagok háborújáért vannak oda. Ez Nem mese…végtelen nosztalgiával gondolok erre a fétisemre, mert sok minden máshogy lenne az életemben, ha 12 évvel ezelőtt nem nézem meg ezt a filmet, illetve nem olvasom a könyvet. Az eredete annak, hogy miért mentem képzőművészeti suliba, innen eredeztethető, először a filmben látott kosztümöket kezdtem lerajzolni, idővel átírni. Ha már a ruha jó, akkor legyen anatómiája annak a babának, utánanéztem. Megemlítettek egy számomra akkor ismeretlen stílusirányzatot a látványtervező interjújában, utána néztem a szecessziónak.
Építkezik a tudás, elég neki egy ilyen pici hatás. Imádok ebben a világban nézelődni, annyira komplex…egy élet munkája. 

Ez a bizalomkeltő fiatalember a névadó sárkány hangja és “mimikája”

Nem titkolom, mai napig ugrálok az ágyon örömömben, hogyha a Gyűrűk ura, vagy Tolkien akármilyen írása említést kap és igen, akárhol bekapcsolod a filmet, tudom a szövegét és a családom is. Na jó, ők nem jószántukból.
Ennek megfelelően vártam a Hobbit filmeket is. Mikor az első részt megnéztük a moziban, be köll vallanom, egy filmre számítottam, kalap kabát. Nem néztem utána a készítés körülményeinek, hogy egy nagy zsíros falattá, egy háborús trilógiává hizlalták ezt a néhány este alatt, kellemesen elolvasható kis könyvet.
Miért???? Ez járt a moziba menet a fejemben: az első rész vontatott volt, vajon hogy orvosolja a köztes rész 160 percét?

Hiánypótló: nyilazó tünde csaj, egy másik fajbeli pasiért harcolva

Emberek, jelentem megoldotta az eseménytelenséget: megad a nézőnek mindent, amit egy akciófilm adhat, az csak a magamfajta ortodox, szigorú adaptációs elveket vallók fejfájása marad, hogy a film majdnem 3 órájából, nagyjából 50 perc szól az eredeti történetről. De komolyan, minden van mint a búcsúban: akrobatikus Orlando Bloom, akire még kitérek, látványvilág, Steven Fry, Sherlock Holmes sárkányhangja, csúnya orkok, akció, lamour különböző fajták között, visszautalások a Gyűrűk Urára, hogy a kis szívünk dobogjon.
Orlando Bloomról sajnos már nem hiszem el, hogy tényleg akart ebben a filmben játszani. Nagyon szépen ki lett készítve, fül felragasztva, haj befésülve, a kék kontaktlencse sohasem lett barna a film alatt, viszont már nincs meg az összkép, valahogy nem tudsz bele feletkezni a karakterbe, hamis. Sajnáltam, mert régen olyan elfogult voltam, hogy egy tiniszoba tele volt a posztereivel, most már inkább csak sajnáltam, hogy egy megtermett harmincas pasinak saját 12 évvel fiatalabb, ránctalanabb, cickányabb önmagát kellett alakítania.

Nagyon felderültem, hogy a Tóváros királyát Stephen Fry (Hugh Laurie komikustársa) alakította, ez az ember vérből komikus, adott az embernek egy kis hümmögő kuncogást, ahogy vártad, hogy mit bohóckodik az arcával, vagy hogy a bugyuta karaktere mennyire fürdik a saját önimádatában.
Már megszoktuk, hogy az Apolló moziban hármasban nézzük a filmeket, P, én és a mozigépész. Örömünkre ez a kihasználatlanság a végéhez közeledik, Hálistennek, az emberek kezdik megint felfedezni. Ha másért nem is, azért menjetek oda, mert a jegy a fele a Cinema Citysnek.
     

Gyönyörűséges látványvilág

Keserédesen gondolok erre a filmre, mert ez a csoki fagyi bizony tökéletes lett volna a maga egyszerűségében, viszont Peter Jackson megtoldotta egy fújás tejszínhabbal, egy piros cseresznyével, addig, amíg a fagyika eltűnik a garnírung alatt. De a fene a jó dolgát, nagyon finom, olyannyira, hogy csak a végén gondolod végig, hogy te amúgy nem akartál díszítést.
Ennek a ténynek köszönhetem, hogy a párdarabom legközelebb is el fog velem jönni megnézni. Olyannyira, tetszett neki, hogy utána még a könyvről is kérdezett.    

Tóváros, koncepció

Forgatás, díszlet

Megvalósulás.

Ahogy mindenki más is, mi is elgondolkodtunk az ajándékozáson… még durván van egy hetünk. Jelentem, alakul. Nem mondom, hogy kínszenvedés volt, de a szombati forgatagban kaptunk a bordánk közé egy járókeretet, ha rá mertünk nézni a vevőtársunk unokájának kinézett játékra. Mindig ezért tiszteltem az időseket : olyan állhatatosan tudják a saját gondolataikat keresztülvinni, mindenáron.
De mi is erőt vettünk magunkon, szombat délelőtt, volt néhány óra üresjárat. Az emberem újult erővel és türelemmel nyomogatta az okostelefonját, hogy végig gondolhassam friss ésszel, kinek mit mennyiért, ellenben jómagam is próbáltam logikusabb módon vásárolni, értem ez alatt, hogy nem az első elsuhanó színes dolog után menni és kilométereket sétálni, mert elfelejtettem valamit.
Tegnap délután beestünk egy otthoni disznótorba…jaaaaj imádom. Évek óta nem volt nálunk ilyesmi, vagyis inkább lemaradtam róla a főiskola, a vizsgaidőszak miatt.
Most is csak kicsit estünk be, de nagyon jól esett a lelkemnek. A koleszterin szintem bizonyára nem köszönte meg a friss meleg tepertőt, savanyú káposztával és ropogós kiflivel. De szerencsére eszembe sem jutott, amíg két pofára ettük P.-vel.
Ugyanilyen sors jutott a toros káposztának, ami a 10 cm magas, szoci krémessel egyetemben abba a (nagyon) kis halmazba tartozik, amit nem eszek meg.
Torosból is jól bekajáltunk, mert végre hazait ettem, átléptem az ellenszenvemen. Egy olyan állatból készült, ami előző este még aludt az óljában. Hol kapsz ilyen friss árut a nagyvárosban?
Nagymamám az olasz mammák vehemenciájával osztogatta a parancsokat, mert mint tudjuk, e nagy családi “program” orákulumai, akik minden fűszer és lábas helyét tudják. Ha az ember nem akarja kihívni maga ellen a sorsot, akkor fut, ha szólítja és nem keresgél a maga belátása szerint, mert úgy is tovább tart.
Mire leszáll az est, a hurka, a kolbász felcsavarva várja az elosztást, a nap folyamán hidegben dolgozó kezek pirosak és már érzéketlenek, várják a benti műszakot a cserépkályha mellett.
Előkerülnek a szekrény aljából a legleharcoltabb pulóverek, amelyek valahogy mindig a legélénkebbek is, legletaposottabb cipők. Olyan érzés végignézni ezen a mozaikon, mintha időutazáson lennél, színes társaság, de olyan melengető.
Úgy mentünk oda, hogy nem akarunk zavarni, csak téblábolnánk a zsírozott munka menetében. De mire észbe kaptunk, nagymamámmal együtt porcióztunk, pedig nem lettünk befogva, a városi ruhánk miatt. Jobban esett így, mint hogy elvárjuk a készt. Annyi minden jutott nekünk is, pedig azt sem tudták, hogy oda is eljutunk.
Akármerre jutsz ez a gondolkodás tartást ad, hogy ennek része vagy, hogy így érdemes a családot kormányozni, mert erre csak a mammáknak van kapacitása és el nem fogyó reménye, hogy az unokák úgy is jönni fognak.

Akár hiszitek, akár nem, a JÓ goffri sütése egy tátongó piaci rés a mai magyar vendéglátásban. Persze vannak kihívók, de nem vagyok nagy rajongójuk. A zacskóba zárt, után melegített (vagy nem), szottyos, semmirekellő ipari hulladékot, amit a szoboszlói strandon kínálnak aranyáron, valahogy nem akaródzik ételnek nevezni.
Már második éve besétálunk a fogyasztó strandolók csapdájába, annyira vágyunk mindketten egy ropogós, habos goffrira. Mikor még gyerekek voltunk, lehetett kapni. (a debreceni Centrum előtti bódé volt az egyetlen és a legjobb)
Lehet, hogy akkor még nem nézték akkora baleknek azt a vendéglátóst, aki nem spórolta ki az anyagot. Pedig a legjobb vevő, nem az átvert, hanem visszajáró vevő. 

Tegnap valahogy beleugrott az agyamba, hogy sütök egy adagot. A kistestvérem még évekkel ezelőtt meglepett egy ilyen sütővel, ritkán van nálunk használatban.
Mert az eddig kipróbált receptek csalódást és véget nem érő sikálásokat eredményeztek a mosogató felett. Áztatás, merítés kizárva, mert ugyebár megtudtuk a reáliákat tanító órákon, hogy a víz és az elektromos gépek, nem öri barik.
De ez a recept jól sikerült, gondoltam megosztom a nagyérdeművel, akiknek szintén van egy évente leporolt sütője, jó tapasztalat nélkül. Gondolom mindenki dúskál a jobbnál jobb változatokban, de én örülök a sajátomnak, mert egy csecsemőnek minden vicc új.

Ebből a mennyiségből kb. 12 db lesz, ami bőven elég 2 felnőtt embernek, hogy betegre egye magát belőle, mondjuk most hétvégén egy verőfényes téli reggelen. Vagy nem is kell leülni hozzá, még sütés közben a konyhapultnál jól lakhatsz.

Hozzávalók:
25 dkg finomliszt
3 tojás
1 kk fahéj
1 kk só
1 evk sütőpor
1,5 dl szóda
3,5 dl tej
3 tk cukor
1 evk olaj

Elkészítés:
A hozzávalókat keverjük össze, ügyelve arra, hogy egy száraz, egy nedves hozzávalót adagoljunk. Így nem lesz csomós a massza. Pihentessük egy órát. Kevés vajjal kenjük ki az első sütést és hagyjuk jól felforrósodni, csak utána tegyünk bele egy merőkanállal. Utána nem kell vajazni. 
Sütés után egy rácson hagyjuk hűlni néhány percig, így szárad annyit a külseje, hogy ropogjon, mikor harapunk.
Tálaljuk tejszínhabbal, vegyük elő a csokiöntetet a fagyi mellől és morzsoljunk rá valami gyümölcsöt a fagyasztóból.   

ui: felhívnám a figyelmet a nagyon csecse, pöttyös bögrécskémre, vasárnap lőttem a szabadkai piacon. Nem tudok vele betelni!

Mivel nem akartam az értő közönség szemét kitenni sem elrontott amatőr rajzpróbálkozásoknak, sem egy csizmában és piros bojtos sapkában parádézó, e 2 ruhadarab között semmit nem viselő ember képeslapjának, inkább ezek mellett döntöttem.
A Mikulás meghozta ma éjszaka az első havat az évben. Pont annyira volt elég, hogy a hangulatot megadja, de ne okozzon semmi kellemetlenséget.
Fogadjátok szeretettel.