Le Café de Capucine

Lehet hogy még a nyakunkba kapunk egy olyan bizarr és nagyon fura néhány téli napot mint tavaly (Tudod, mikor jött az SMS, hogy: ne izguljon, úton a segitség, üljön át másik autóba) márciusban, viszont azt nem vitathatja el tőlem senki, hogy valami bontogatja szirmait.
Kis dolgokban vehető észre: a bátorságból felvett tavaszi kabátok, az új kezdeteket tervező, kiadó üzletek kirakatához nyomott orrok, akik most, a ló évében mondták azt, hogy megvalósitják a műkörmös szalont, ruhaboltot, éttermet stb. Olyan jó ilyet látni.

PONTOSAN! Nemoskára itt az újhagyma szezon!

Végre nem nevetnek ki mikor rákérdezek a napszemüvegekre egy boltban…tudod a szemedet csak akkor zavarhatja a fény, ha elég meleg is van hozzá.
Az emberi civilizáció, kikkéri magának, hogy a természet hatással van ránk, mert ugyebár gondolkodó lények vagyunk, mi kovácsoljuk a saját sorsunkat. Szerintem a természet a legokosabb feleségek módszerét használja: úgy irányitja a férjét abba az irányba, ahogy ő szeretné, hogy a férfi meggyőződéssel hiszi, hogy ezt ő maga akarja. Dupla annyi energiába kerül, ha nem vesszük figyelembe ezeket az időszakokat.
Jómagam azt hiszem, hogy mindig azt a hullámot kell meglovagolni, amelyik épp tombol. Vagyis, az aktiv időszakokban kidolgozni magadból a szuszt, punnyadáskor sütni magadnak egy két goffrit nutellával és kakaóval, torna gyakorlatként levenni egy könyvet a polcról. 
Február vége olyan volt nekünk, mintha mindenki most ébredezne a téli fásultságból és rögtön, azonnal, friss energiával akar a halogatott dolgaihoz hozzákezdeni.
Érzelgős énem elővéve, egy kis kitérő: A meterologiai tél utolsó napja a mi életünkben is az új kezdetet jelenti. Ezen a napon 2 éve történt az az első randez-vous és a döntés, hogy nekünk csakis közösen van tartalmas életünk. Én a buszon hazafele mosolyogtam mint a tejbetök és kacarászva felhivtam anyukám, persze letagadtam, hogy pasival lettem volna. Utólag mondta, hogy neki már akkor sem stimmelt, hogy lehetek olyan feldobott egész napi munka és iskola után. Az ember pedig örömködve sétált haza a legénylakásba, elújságolta a kis barátjának, hogy a “Cherhez la femme” már múlt idő.

Most nézzetek erre a csodálatos famunkára!
Ez a kapu közel van a munkahelyemhez. Általában úgy szoktam felfedezni egy ismeretlen területet, hogy elkezdek poroszkálni a kicsi, jelentéktelen utcákon mint egy kóborkutya.
Nem vizelek sehova, csak kis kitérőket teszek, mert a térkép úgy lehet a legteljesebb ha a “Zsebkosz köz”-ökre is odafigyelsz. Ezt üzenem a Google térképautójának, akik az otthoni cirka 4 (na jó 3,5) km-es utcánkra már nem kanyarodtak el.
Apropó, mint ahogy az élet sem nagy theátrális pillanatokból, hanem sok kicsi, látszólag hasonló hétköznapból tevődik össze, itt Debrecenben a Nagytemplomon kivül bőven van csodálnivaló.
Lehet, hogy nekem van erre ráállitva az agyam, de akárhányszor megyek el előtte, nem tudom nem megcsodálni. Reggel a surló fény jobban kiemeli a toldott foldott kapu részformáit, a faragványokat. Ez volt az első eset amikor este arra sétáltunk.

Tudom, hogy furán fog hangzani, de ha mi egy igazit szörnyülködni akarunk, akkor nem az aktuális politikai kábárét, nem is a való világot, vagy hasonló, hülyeséget épitő tévéműsort kapcsolunk be, hanem bekapcsoljuk a National Geographic-ot.
Végtelenitve sugározzák a második világháborús dokumentumfilmeket. Nem vagyunk sem antiszemiták, sem rasszisták, bár ők sem fognak koncentrációs táborokat mutatni vasárnap délelőtti matiné műsorban.
Dokumentumok meghamisitásáról, vagy kémek módszereiről szólnak. Pszichológia, a harmadik birodalom ideológiai háttere, a hatására kialakult művészet, háborús bűnösök megkeresése és letartóztatása. Az volt a kedvencem, amikor a kérdőre vonáskor a kedves 80 éves volt SS tiszt csipőből igy reagált a vádakra: Én csak parancsot teljesitettem, viszont 2 km-re lakik egy IGAZI náci, ő igazi szörnyeteg volt, XY-nak hivják. Ha őt feladtam, akkor engem ugye békén hagynak?
Nem hiába nevezték az általuk használt dél amerikai menekülési útvonalat patkány járatnak.

középkori könyvtár lapjaiban

Rembrandt egy bánya tárnájában

Manet szintén bányában

DaVinci Hermelines hölgye

De minden ilyen műsor közül a kedvenc, az amikor arról szól a fáma, hogy hogyan rejtegették a műkincseket, kik voltak azok, akik erre tették fel az egész családjukat, önmagukkal együtt.
Itt hallottam először Claire Simone-ról, (igazi neve: Rose Vallande) aki valósznűleg a legbátrabb aktatologató, művészettörténész Frau volt a megszállt Párizsban. Volt egy kis füzete, amit nagy csendben vezetett. Benne volt minden műkincs, mikor ki és hová vitte. Utólag felbecsülhetetlen segtséget nyújtott.

Hogyan vitték el és hogy adták és adják vissza a jogos tulajdonos leszármazottjának mai napig? Mert a műkincspiac egy igazi kalandregény, annyira szövevényes, sohasem tudhatod a következő dunna alatt, vagy fészerben milyen gyönyörűséget találnak. Ilyenkor lehet igazán felfogni a történelem és a képzőművészet szentségének életeken átivelő hatását. Egy igazi varázslat.

A film alapjául szolgáló könyv bortója

Örök szivfájdalmam, hogy az oktatási rendszerünk nem helyez elég, vagy inkább semennyi hangsúlyt az általános művészettörténet oktatásra. Nem nagyon lehet jobban kiverni nálam a biztositékot mással, mint, hogy elvileg tanult, magukat okosnak gondoló emberek tele szájjal nevetnek a művészet haszontalanságán, mert az nem kell a hétköznapokhoz, nem praktikus tudás.
A mindenkori művészet rugalmassá teszi az agyat, tükröt mutat az egónak, hogy az én határán kivül máshogy is lehet látni. Az élet és a másik ember kifejezésének tiszteletére és alázatosságra tanit. “Csak” ezen lép át, aki nem tiszteli a művészetet.
Ilyenkor eszembe jut, mennyire eltolódtak a hangsúlyok, még száz évvel korábbhoz képest is. Akkoriban úgy lehettél csak műveltnek mondható, ha ismerted kortárs művészetet, kiállitásokra jártál, haladtál a szinházi évaddal, egyszóval: nem volt elég, hogy valaki csak a saját szakmáját ismerte és igen, a művészet része volt a hétköznapoknak.
Természetesen ez ma is igy van, viszont ez átalakult. Száz éve a pénzt, mesés vagyonokat tárgyiasitottak műtárgyakká, ez volt a vége a történetnek. Viszont idővel azért vettek műtárgyakat, hogy MÉG TÖBB pénzzé tegyék és még gazdagabbá tehesse őket.
Megérne egy külön misét ez az átalakulás.

De most a filmről néhány keresetlen szót: 
Mindenekelőtt le kell szögeznem, mennyire szép vállalkozásnak tartom, hogy ezt a korszakot és témát felkarolta mindenki George “Martini, Nespresso” Clooney-ja, mert igazán hiánypótló. Amikor megtudtam, hogy egyáltalán van ilyen film, annyit mondhattam: Végre! Valakinek volt ilyen fontos!
Ott feszitettünk már a premieren.
A moziközönség esküszöm, próbálta fogni a poénokat, próbált nevetni,
meghatódni, csak sajnos nem volt min. Tudod, mint amikor elvárják, hogy
nevess egy viccen. Nekem az angolna mém jutott eszembe.
Sokan szidták előttem ezt a filmet, kifejtették miért. Viszont én inkább az irás terjedelmével érzékeltetném, mennyit jelentett.
Nem tudjuk, hogy mi volt a film koncepciója, csak a történelmi szituáció annyira adta magát, hogy ezért éreztem kevésnek. Sajnos nem olvastam a könyvet, a napokban abba is belekezdek.
Mindenesetre a középiskolás kollégák, akik szenvednek az érettségizőkkel egy dobásnak,  könnyed, beépülő információnak nagyon is megteszi. Mindenképp felvenném a megnézendő filmek listájára.
A filmben is ugyanazokat a morális kérdéseket vetik fel és rágják szájba, ami megfordulhat egy művészethez, művtörihez nem kapcsolódó ember agyában, lehet, hogy megtérithetnek néhányukat a magas művészet javára. Ha belegondolok, ezért már érdemes volt megcsinálni.
Látványos volt, minden archivumon látott fénykép visszaköszön a beállitásokon, látszik mennyire utánanéztek a témának.

Ahogy az unokanővérem fogalmazott, a boldog élet egyik titka a tartalmas társasági élet. Az, hogy érdekel valakit a léted, hogy számon tart valamilyen módon.
A héten ennek az ellenkezőjéről is meggyőződhettem, szerencsére a világot nem csak a kicsinyes és önző emberek népesitik be.
Értékes dolognak tartom, hogy a kezdeti debreceni létem, a minimális kommunikáció a “hasonszőrünikkel”, -a hasonló, vagy épp ellentétes érdeklődésű emberekkel- szaporodni látszik.
Szombatra meghivást kaptunk egy jelmezes maskarádéba, a kis infantilis énem ujjongott, mig szegény P. gyomra csak össze tudott ugrani, mert a tervezés és a kivitelezés egy mérnökembernél a “lassú viz partot mos” elven működik, vagyis lelkiismeretesen kigondol mindent és fokozatosan tökéletesiti a kreációt, amig minden gomb és részlet a helyére rendeződik.
Egy ilyen ember nem elégszik meg azzal, hogy a párja “majd lesz valami” alapon turkál a beépitett szekrény mélyén és a gombhoz keresi a kabátot.
Akkor főleg a plafonra került, amikor a végső megoldásként megvásárolt pap ruháról kiderült, hogy apáca ruha. Na jó, az a rövidlátó szörnyeteg is sejtette, de úgy volt vele, hogy ha a Bud Spencer filmekben jó volt a jezsuita papnak galléros ruhában verekedni, itt is megteszi egy estére.
De tudtam, hogy nem kajálta be, amikor kikiabált a szobából, hogy: Női ruhát vettél? Nem megyek sehova! Saját magam akarok lenni, miért kell beöltözni?
Veszekedés, mosolyszünet…eltelik fél óra, egy óra. Bent már kezdtem magam elfoglalni egy bútorrestaurátor műsorral, várom az embert.
Ismerem már annyira, hogy tudjam épp az esélyeit latolgatja és minden lehetőséget végiggondol, hogyan lehetne megoldást találni. Nincs túl sok helység a lakásban, viszont mindegyiket meglátogatja, mielőtt bejön hozzám, hogy ismertesse a döntését: elfogadja.
Nem ismeri a mentőötletem, leporolom az egy éve parlagon heverő varrógépem és lebontom az apáca gallért, helyébe varrok fel egy olyan kis keskeny fehér csikot, ami a papoknak van. Alapos a lelkem, kiderült, hogy azért maradt ilyen soká, mert leellenőrizte (!) az interneten, hogyan lehet autentikus egy ilyen jelmez.
Nemsokára kész és látom rajta, hogy elkezdett feloldódni, leesett róla ez a teher, hogy alul öltözöttnek érezze magát.
Eltelt néhány óra, mire elindultunk, megbékél. Senkit nem láttam még ilyen büszkén reverendában fesziteni, szerintem bárkit meggyóntatott volna.
Addig gondolkodtunk az ő jelmezén, amig a sajátommal kapcsolatban kifutottam az időből. Csak a képek visszanézése után jöttem rá, hogy mennyire borzalmasan is állt. Sportosan ezt hivják öngólnak. Belegondolok, akkor is tisztában voltam a tényekkel, viszont nagyon jó társaság volt, a franc figyel akkor is a saját kinézetére és a komplexusaira, amikor ott a többi ember, olyan jókat beszélgethetünk.
Mindenesetre a többiek nagyon profik voltak, bevállalós jelmezeket raktak össze.
A beöltözés varázslatos dolog. Hogy fiatal, felelősségteljes munkát végző felnőttek vadásszák a tökéletes ruhát, játékot és parókát, azért, hogy kiélhessék az exhibicionista hajlamaik és hogy egy jót nevessenek, jókat esznek isznak közben? Ez annyira kell.
A beöltözősdi előhozza a kreativitást, hogy képes leszel olyan rugalmasan kezelni a formákat, hogy kakaós csigát párossával tűzöd Leila kontyként a hajadba. Az amikor egyezteted az agyadban, hogy a szolid, vicces apuka és a csupa mosoly, mintaanyuka egy estére átváltoztak az egyik legjobb Joker és Lady Gaga imitátorrá, ráharapsz a beöltözés izére és te is ilyenre vágysz.
Tényleg lehetsz akárki Rambó János vagy Miki egérék, vagy húzentrógeres telepes.  Még az én drágám is, aki elmondása szerint sohasem szivlelte a farsangot.
Az este éjszakába nyúlt, visszafele jól öltözött fuvar vendégeink is voltak. Miután kiraktuk őket a következő bulihelyszinnél, elindultunk hazafele. Megállitott a rendőr, igazoltatás. A társaságból mi voltunk a legszolidabban öltözve, már egész megszoktuk a jelmezünk. Utólag jöttünk rá, hogy miért mosolygott annyira: a pap hazaviszi a matróz ruhás iskolás lányt.
Örömmel jelentem: mikor hazajöttünk elmondta, jövőre ki akar lenni. Az előttünk lévő egy év elég lesz összevadászni a jelmezt és betanulni a táncot.

Ma farsangi mulatságra megyünk, évek óta vágyom egy beöltözős buliba! Utoljára gésa voltam a fősulin. A mostani jelmez, olyan rámondásos lesz, a találgatóknak, mindig igazat adok.

A kiegészitő munkahelyem egyik legnagyobb előnyének azt tartom, hogy utazhatunk. Eddig is imádtam, hogy a kis poloban faljuk a kilométereket, viszont a közelmúltban vettünk egy kis tankot, egy berlingót, amibe belefér a toronyóra lánccal, egy kutyaház és 2 bicikli. Igen, végre kinyújthatja az ember a nyakát, a lábát, akár cilinderben is vezethetne.
 Nagyon tanulságosnak érzem ezeket az utakat, mert kedvemre legeltethetem a szemem olyan nüansznyi különbségeken, amiknek józan ész szerint kigondolva semmi funkciója, viszont borzasztó érdekes.  Például a vegyük ezt a Hajdú-Bihar megyét, franc sem gondolná, hogy mennyi piciny, egymásra sem hasonltó, tiszta kis falu található benne, mennyi sok szép kis parasztház előtt ott a lóca, szigorúan a szemmozgalom céljából.
Vannak olyan hivságok a házak kinézetében, amik csakis arra a falura jellemzők, 10 km múlva mást látsz. Most döbbenek rá ennyi járkálás közben, hogy a saját falumban élő parasztok sajnos nem tudtak maguknak semmi “csicsát” (Olyan, ami csak érdek nélkül tetszik.) megengedni, mert nem tellett több.
Berekböszörmény és Biharkeresztes körzetében néhol még kidomborodó rózsákat látni a régi házak homlokzatán és a leggondozottabb kerteket, mindent élére állitva. Persze a tulaj szabadkozik, hogy kupi van.
Polgár környékén az ún. bio szolár (ember mondta, hogy ez a böcsületes neve) rendszert használják az L alakú verandáknál.
Polgáron nyitott, a szomszéd faluban már beüvegezik és igen, ilyen gyönyörű.
Olyanok ezek a negyed körivek, mint egy hölgyike diszes ruhája, megtöri az épület minden ridegségét. Azóta lobbizok ilyen szolár rendszerért.
Végül P. is megtalálta a funkcióját: ez már csak azért is jó lenne, ha jönnek a zombik, duplán védve lennénk. Jómagam első sorban a télikert előnyeit soroltam.
Visszafele az autóban lejátszódott egy olyan beszélgetés ami után rájöttünk, hogy a nők tényleg a Vénuszról és a pasik tényleg a Marsról jöttek.

Kitérő: Nekem a forma annyira belemászott a szivembe, hogy elgondolkodtam azon, milyen lenne ún. object trouvet-ként kiálltani egy ilyen keretet az otthonunkban. Annyira szeretem a formákat, a felületeket, hogy a főiskola alatt a Tiszából kihalászott fadarabok lapultak az egyik sarokban, mert “majd egyszer szobor lesz belőle”, nem tagadom a kedvencek még a mai napig várják a sorsuk. 
Hasonlóan behuzalozott barátném iskolai polcán is voltak hasonló kincsek, mindet együtt szereztük. 
Nos mire kiértünk vasárnap a faluból, nekem az volt a gondolatomban, hogy visszamegyek egyszer a házhoz, a szemmozgalom úgy is odavarázsol egy jól értesült matrónát, aki vagy tulaj, vagy rokon. Megkerestem volna a tulajt és telefonszám csere mellett megeskedtem volna, hogy ha véletlen felújitás vagy bontás esetén egy-két x db ilyen ablakkeretet sziveskedjen nekem eladni.
Boldogságomban szökdécselve hazavittem volna és felrakom kész műalkotásként a falra.
Ezt elkezdtem ecsetelni az embernek, hogy:
Én: milyen szép, tetszene e neked is?
P:  ok, hogy a falon van egy ilyen vén csotrogány, de hova néz? 
Én: nem néz sehova, nincs funkciója, csak ott van.
P.: De a szolár rendszernek az a dolga, hogy a nap sugárzás hullámhosszát megtöri az üveg, igy felmelegti a teret.
Én: De én úgy szeretném, hogy nincs üveg benne, csak a keret.
P: De ez a funkciója!
Én: De csak a forma kell, mert olyan szép.
P: Nem értem.
Én: Furcsa…mit nem lehet ezen érteni?
P: Nem kedvesem, te gondolkodsz másképp mint…. mint….akárki más a világon.

Nem sok olyan filmet láttam még életemben, ami ennyire tudott vezetni. Mármint ha Sós Ágnes, rám parancsol, hogy sirj, akkor megteszem. Amiben új, az, hogy mikor elfacsarodik a lelked, mert akkora tragédia van annak a tiszta embernek az arcán és az igazi, egyszerű szavaiban, 2 perc múlva a még könnyes szemedet már a huncut kiszólások miatt törölgeted, azok viszont örömkönnyek. Teljesen olyan hullámvasút, mint az élet maga.
Lehetett arról hallani, hogy külföldi dijakat nyert dokumentumfilmről van szó, viszont egyetértek azzal, hogy igazán annak tud sokat jelenteni, akik ezt, mint anyanyelvükön hallgatják. Annyi finomsága, annyi izessége van a szavaknak, hogy úgy hallgattam Őket, hogy kénytelen voltam mosolyogni.
Sokat olvastam róla, mielőtt megnéztem, kinek mi volt a megragadó dolog, legfőképp a vidámkodó, töltött káposzta töltés közben anekdotázó Veronka nénit idézgették, aki kimondott minden olyat, amit a többiek csak pironkodva, szemlesütve mertek.
Ezek az asszonyok, tényleg szemérmesen kerülnek a koporsóba és leélnek
úgy egy életet a hites urukkal, hogy nem látta őket meztelenül, aki
erőst’ szerette őket, amikor az arcuk helyett a szájukat csókolta meg és
a hideg rázza őket annak gondolatától, hogy az beljebb merészkedjen.

Nekem az a bácsi volt a legmegütőbb szereplő a filmben, aki vénségére megkapta a fehér májú, céda feleségétől, utolsó szó jogán, búcsúzásképp, hogy egész életében nem állhatta.
Ma úgy mondanánk, hogy ő balek férj, aki ha rajtakapja az asszonyt mással, nem verekszik, kimegy inkább a kertbe, hogy ne találkozzon az épp elslisszoló harmadik féllel.
Zseniális volt, hogy épp ezután bevágtak egy olyan részt, amikor a bácsi fújdogálja a sparhelt tüzét és mondogatja: “hátha még felgyullad, hátha”. Erről szólt az egész élete szerencsétlennek, hátha elég tűz lesz benne is, ami elég az asszonynak.

Megszakad a szived tőle és csak zakatol az agyadban: miért ezt a fájdalmat érdemelte Uram?
Annyira kifejező volt, amikor a szereplők reggeleit mutatták meg. Kinyitották a szemüket és pont elkapták az a félig szomorú, félig zavart pillantást, amit csak özvegyek arcán lehet látni, sajnos nagymamámén láttam eleget, hogy felismerjem: Mi értelme lesz a mai napomnak?
Mert Veronka néninek igaza volt, ami a film esszenciája számomra.

Az élvezet önmagában semmi, öncélú. Akkor van értéke is, ha ott az emberi tényező, a simogatás, a becézgetés, a közösen élt pillanat. AKA: Szerelem.
Viszont láttam, ott lóg a kérdés, hogy ha egyedül maradunk, jobbá teszi e a megmaradt időd és az életet az öncélú élvezet? Ott is volt aki élből ellökte, a másik arra jutott, hogy fiatalabb már úgyse lesz…