Lehetett arról hallani, hogy külföldi dijakat nyert dokumentumfilmről van szó, viszont egyetértek azzal, hogy igazán annak tud sokat jelenteni, akik ezt, mint anyanyelvükön hallgatják. Annyi finomsága, annyi izessége van a szavaknak, hogy úgy hallgattam Őket, hogy kénytelen voltam mosolyogni.
Sokat olvastam róla, mielőtt megnéztem, kinek mi volt a megragadó dolog, legfőképp a vidámkodó, töltött káposzta töltés közben anekdotázó Veronka nénit idézgették, aki kimondott minden olyat, amit a többiek csak pironkodva, szemlesütve mertek.
Ezek az asszonyok, tényleg szemérmesen kerülnek a koporsóba és leélnek
úgy egy életet a hites urukkal, hogy nem látta őket meztelenül, aki
erőst’ szerette őket, amikor az arcuk helyett a szájukat csókolta meg és
a hideg rázza őket annak gondolatától, hogy az beljebb merészkedjen.
Nekem az a bácsi volt a legmegütőbb szereplő a filmben, aki vénségére megkapta a fehér májú, céda feleségétől, utolsó szó jogán, búcsúzásképp, hogy egész életében nem állhatta.
Ma úgy mondanánk, hogy ő balek férj, aki ha rajtakapja az asszonyt mással, nem verekszik, kimegy inkább a kertbe, hogy ne találkozzon az épp elslisszoló harmadik féllel.
Zseniális volt, hogy épp ezután bevágtak egy olyan részt, amikor a bácsi fújdogálja a sparhelt tüzét és mondogatja: “hátha még felgyullad, hátha”. Erről szólt az egész élete szerencsétlennek, hátha elég tűz lesz benne is, ami elég az asszonynak.
Megszakad a szived tőle és csak zakatol az agyadban: miért ezt a fájdalmat érdemelte Uram?
Annyira kifejező volt, amikor a szereplők reggeleit mutatták meg. Kinyitották a szemüket és pont elkapták az a félig szomorú, félig zavart pillantást, amit csak özvegyek arcán lehet látni, sajnos nagymamámén láttam eleget, hogy felismerjem: Mi értelme lesz a mai napomnak?
Mert Veronka néninek igaza volt, ami a film esszenciája számomra.
Viszont láttam, ott lóg a kérdés, hogy ha egyedül maradunk, jobbá teszi e a megmaradt időd és az életet az öncélú élvezet? Ott is volt aki élből ellökte, a másik arra jutott, hogy fiatalabb már úgyse lesz…
