Le Café de Capucine

Igen, ez egy szlogen, felkiáltójellel a végén.
A Schobert klánról ebben az országban mindenkinek meg van a véleménye.  Nem minden dologgal értek egyet amit csinálnak, viszont nem tudom elvitatni tőlük, hogy amikor még a kutya sem mondta nekem, hogy kedvesem, te vastagon vagy szép, akkor az általuk közölt étrenddel fogytam le.
Persze, sohasem vágytam 50 kiló lenni, egy egészséges túlsúly az én álmom. Ami épp elég, hogy segítsen könnyebben kihúzni egy betegséget, ha épp arra van szükség, de nem zavarja a közérzeted. 2004-ben volt az a pont amikor eldöntöttem, hogy elég, azóta szinten tartom magam. Nem egy modell forma, fokhagyma fenékkel, de nekem pont jó.
A testvérem elhívott a hétvégén tartandó közös tornára, magával Rubi Rékával (ahogy ő nevezi). Tudtam, hogy nem tud senkivel elmenni, nem tudta hova kell menni, kíváncsi is voltam és megszólalt bennem a bűntudat, hogy rég mozgattam át magam a napi sporton kívül: igent mondtam.
2 nap távlatából, mikor a 4.emeletre nemhogy felmenni, lejönni sem tudok, illetve a leülés is nehézségekbe ütközik, feldereng a régi mottóm: Buta liba, Róma sem egy nap alatt épült! Kellett neked egyből másfél óra!!
 
Érdekes jelenség ez a közösség. Elgondolkodtam rajtuk, ez egy összetartó szubkultúra, személyi kultusszal.
Gyakorlatiasan végigmenve a tényeken:
Nem csak terméket, életformát kínál. Nem csak a testét, hanem az illető lelkét is trenírozzák. Fontos az együtt eltöltött idő, a társaiddal, hogy együtt tegyétek ugyanazt, ezért nem elég, hogy otthon tornázz, hanem a forrás, az alfa-nő eljön és veled teszi ezt időröl időre. Feltöltődést és visszaigazolást ad, hogy jó úton jársz, minden alkalommal, amikor megveszed egy termékét, fotózkodhatsz vele.
Közvetlenül érzékelem a kistestvérem rákapcsolódását erre az életformára, az elmúlt egy évben. Tavaly ősszel döbbentem le, amikor tesóm megvette az “Alakreform” újságot, potom ezer valamennyi száz forintért. Belelapoztam és ugyanazok a szavak voltak benne, amit akárkitől megkaphat. Ilyenek mint: Bízom benned, meg tudod csinálni….stb. stb.
Megkérdeztem tőle: Figyelj miért kell ennyit költeni egy olyan újságra, ami ilyen általánosságokat mond? Nincs is benne új információ.
A.m.: Azért kell megvenni, mert ezeket RÉKA írja. 
Gondoltam magamban: Hálátlan kölyök, persze a saját szüleidnek nem hiszed el ingyen sem. Valahol itt van a kutyu elásva: az emberi elme csak azt értékeli, amiért meg kell szenvedni, vagyis lefordítva, amiért fizetned kell.
Szomorú dologra enged ez következtetni: a hardcore fanok, az élő szupernők a saját életükből, kapcsolataikból nem meríthetnek annyi erőt, biztonságérzetet, hogy elégedettek legyenek, csakis egy ilyen plusszal, ha úgy tetszik egy ilyen mankóval.   
Elképesztő mélységet raktak bele ebbe a látszólag rutin tevékenységbe, a rendszeres testmezgásba, honnan eljutottak a fitness videóktól. Kívülről látom, hogy több száz csaj elképesztő kitartással végigcsinálja azt a gyilkos feladatsort hétről hétre, lehet, hogy gyakrabban is, akár naponta (!) és eljön azért, hogy ugyanazokat a feladatokat megcsinálják az ikonnal, akinek másolják a  hajviseletét, a ruháit, mert ő számukra A sikeres nő. Nem tudom hogyan, de tudták milyen cuccban lesz, ugyanolyanban jöttek. És a fellegekben jártak, amikor besétált a tömegbe és odamondta, hogy nagyon szép, jól csinálod! Mindenkinek kellenek példaképek.

Igaza van: ha megtalálja magának a felvevő piacot, had keressenek rajtuk a férjével együtt, köztük az én kistestvéremen.
P. erre mindig azt mondja, hogy ha tisztességesen akarnák megkeresni azt a pénzt, nem posztolnának a fácséra kövér emberekről készült képeket, olyan szöveggel, hogy: ugye te nem adod fel? Látod, ő feladta..
Én még nem láttam sem ezt, sem mást, nem néztem milyen oldaluk van. De hiszek a páromnak, mert még neki is rosszul esett ez a pellengérre állítás.
Azt gondolom erről, hogy csak a buta ember gondolkodik végletekben, kell neki mutatni egy mumust, hogy harcolhasson ellene. Ha szorult belé egy kis rugalmasság (IQ), akkor lehet, hogy valamihez viszonyítani fogja és ad annak az embernek egy esélyt, elítélés előtt. Szerencsére a testsúly egy nagy kerek torta, a személyiség egy vékony szelete. Kitűzött cél ezzel a sarkítással, hogy ez a szelet vastagabb legyen.  
Akinek van ennyi embersége, az nem dől ilyen propagandának.
Gondoltam magamban, amíg elhaladtunk a luxusterepjárója mellett: amennyi cuccot már vett tőlük, letörhetnénk az egyik visszapillantó tükröt, arra hivatkozva, hogy közvetve az övé. Mikor azt gondoltam ő is nevetni fog ezen, tévedtem. Csöndre intett, mert ha egy elvakult fülébe jut, bajom esik. Nem vitatkoztam vele, nem vagyok már olyan fizikális erőnlétben, hogy megvédjem magam egy ilyennel szemben. Meg amúgy is, nemet is mondhattam volna, mikor meghív, de nem tehetek róla, ő az én alomtársam, a legközelebbi rokonom: csak kérnie kell.
Szerintem ha mást nem is, az üzleti modellt és a vásárlókhoz való hozzáállást tanítani lehetne. A wall street farkasa sem tudta volna jobban tanítani: csak annak tudod eladni a tollat, aki le akarja írni a nevét, gerjesztették a feneketlen keresletet, és igen, alig győzték az újabb dobozokat hozni, hogy kielégítsék. 
Még nem láttam olyan boltot, akik az ilyen kitelepülés alkalmával személyesen ismerik a vásárlóikat és külön köszönnek el tőlük. Még nem láttam olyan edzést, ami után mindenki két pofára tömi magába a péksüteményt. Olyat sem szagoltam még, hogy bejelentik, hogy szerencsére kapható saját gyártású üditő, amiért a hölgyemények tömött sorokba állnak, hogy azt igyák, a rossz víz helyett.
Vagy csak én vagyok egy állat igényszintjén, aki vizet kíván az édesítős akármi helyett?
Nagyon sok odafigyelést és energiát rak bele ez a csapatnyi ember, hogy működtessék ezt a gépezetet. Persze mi volt előbb a tyúk vagy a tojás…az igény erre vagy a kínálat? 

Harmadik éve próbálkozom a negyedik emeleti galambok által bitorolt övezetben kertészeti tevékenységet mimelni.Első évben belekotlottak a paradicsom növénykém közepébe, letörve minden lágy szárat, abba, ami kibirta a költözést Berettyóújfaluból, a diploma és a szakácsképzés miatti nemtörődömséget.
Második évben próbálkoztam valameddig, de ott meg egy egy hetes kora nyári szünet száritott ki mindent. Tudom, vizadagolós tároló. Ahogy visszaemlékszem, akkor meghalni sem nagyon volt idő, nemhogy vizadagolós kutyafülét venni indulás előtt. Bizonyitandó: az egy hetes tengerparti mókára papucs nélkül mentem. Odáig nem terjedt a kapacitás…mai napig nincs.
De soha ne mondd, hogy soha.
Tavalyi évben, akkor is rapid módon kellett tortát vinnünk egy családi eseményre, megálltunk a nagy csúnya hiperben és pironkodva bár, de vettünk egy tortát, aminek malomkeréknyi nagy hodály volt a védője. Nem értettem akkor, hogy miért kell a 10 és a 30 szeletes tortát is ugyanakkora dögbe csomagolni, iszonyatos pazarlásnak éreztem. 
De félreraktam, mert szerettem volna valamire, akármire felhasználni.
Jelentem, visszatérően ezt a dobozt fogom növénykék inkubátoraként felhasználni. Nem kell nagy mélység a kis aranyosaknak, 5 centi föld elég az aljára. Az irreális magassága a habrózsák megtartása helyett beengedik a napot jótékonyan bent tartják a nedvességet és helyet biztositanak a növekedéshez, egészen addig, amig ki nem ültetem őket egy balkonládába.
Az angolok zöld ujjú egyéneknek nevezik azokat, akik értenek a növényekhez, nos a spenóttermesztéshez nem kell ilyesmi, igénytelen jószág. A gyakorló köröm ezzel kezdem.
Vasárnap elültettem őket, egy kis tavaszi retekkel párositva, reméljük a legjobbakat.
A nap direktbe néhány órát süt reggelente, igy a napi fényadagjukat ilyenkor kell megadni, marad a pakolás. De az ilyen gyors eredményért megéri.
Másik nagy örömöm, hogy a citrom hajtásokat szétültettem, az araszom már nem fogta be őket és a gyökerük kikandikált az cserép alján. Valami miatt szeretnek nálunk lenni.

Szerda és péntek….nem egy kényes, alig növő fajta.

Az angol vidék számomra mindig is egy varázslatos, buja ökoszisztéma képét fogja nyújtani. Ha nem is vagytok félős érzetűek a közelgő zombiháború (vigyázat, sarkítás!) miatt, nézzétek meg a természetfilm miatt.
Ez a film az angol vidéket egy természetfilmes hölgy szemével járja végig: egy farmer lánya visszaköltözik a szülői házba és szembesül azzal, hogy bizony ami egész életében technikailag adott volt, el fog tűnni. Mi is kedves? Ja igen, a gépek erejével, műtrágyák miatt burjánzó zöldségek, a vágóállatok gyári előállítása.
Ez a nő vesz egy nagy levegőt, igenis tudomást vesz erről, nem él a strucc-effektussal. Megkérdezi, hogy akkor mi vár rá? Tehet e hozzá a szülei farmjához, most 2014-ben?
A válasz, igen.
A film az ún. permakultúrás gondolkodásmódot, tervezési elvet népszerűsíti és példákon keresztül végigvezeti az átlagembert a főbb pontjain. Nagyon szimpatikusnak gondolom ezt, mert megfigyelő és értelmes hozzáállás esetén a természetes folyamatok dolgoznak helyettünk.

A vasárnap ágyon elnyúló, növényültetős nyugalomjátékká nőtte ki magát, olyanná, amikor mindennek utána tudsz nézni, ami húzódik a napjaidban, pedig vágysz rá. Ilyenek nekem az alternativ épitészetben való álmodozás.
Nem tudom, hogyan fogom kibeszélni, hogy nekem ilyen, pontosan ilyen kell, szerintem a kompromisszum mértéke P. agyában nem ilyen szines és kerek, mint ez a ház.
Mondjuk már megszületett a megoldás: egy lezárható, külön életet élő felső szint, ahova minden olyat elhurcolhatok, amit szándékozom megalkotni, barkácsolni, felújitani. Olyan testes metafóra ez a csapóajtó…bár szivemből becsülendő, hogy az ilyetén igényeim nem csak lesajnálva vannak. Szeretem érte, hogy elvisel.

Gondoltam megmutatom a kedvencem, az ún. “Laughing House” nevet kapta,  a konyhaablakai után. Ez a házikó Amérikában van, egy oregoni cob épitő szervezet, a Cob Cottage Company mintapéldánya, amolyan etalon.
Nem találtam a hatalmas interneten egy egzakt kimutatást erről a házról, hogy hány m2, hány szobás, Persze nem vagyok hardcore zöld, olyan, aki kanyarodó faágakból képzeli el a galériát, vagy mindenképp szükségét érzi az organikus térben, hogy az ágat, virágot muráliaként meg is fesse.
Az angol nevén “cob” nevezetű anyag érdekes matéria, vitatkoztunk P.-vel azon, hogy nevezhetjük e vályognak? Komplexebb anyag, de mindenképp közel van. Közben beleolvastam egy szakkönyvbe, a vályog neve adobe.
Olyan szépen ír erről a szabadságról, a rugalmas építészetről, az organikus formákról. Azt írja: belesétálni egy kör alakú térbe, belesétálni egy ölelésbe…

Persze a szagok jelenléte a pop-cornra korlátozódott, de a tobzódó, meseszerű, giccses festményekbe áthajló bugyirózsaszín, bájos aranykor..ezek huszárosan állják a sarat.
Infantilis és a huszadik század elejében nagy elégedettséggel vájkáló érdeklődésem, hatalmasat ugrott az előző alkalommal a moziszékben, amikor rájöttem, van ilyen film. A korszak, a karakterek, a történet, amire biztosan szaladok a moziba.
Sajnos nem követem a kortárs film alakulását, csak akkor kapok betekintést mi van, ha eljutunk és reklámoznak nekünk.
Tudom, nem lehet burokban élni, viszont megtörtént az velem, amit egy újságíró megírt a kritikájában. Irigyli azt a tudatlant, aki ilyen remekművön keresztül ismerkedhet meg a maestroval: ez volt az első találkozásom Wes Anderson munkásságával. Eddig valahogy kimaradt, de pótolandó.

M. Gustave itt is szaval

Nem akarom elmondani a történetet, csak azokat  a momentumokat, amik a szívem melengették:
> Ralph gentleman, dzsigoló, diszkrét, nagyvonalú, gyönyörűséges angolt beszélő Fiennes..aki gyerekkorom óta egy ikon. Az angol beteg óta, mikor Mr. Colin Firth csak szarvazott férjet játszhatott.
> egy festmény tulajdonlásáért törik ki a circus. Nem akármilyen, egy holland barokk festmény miatt, ami korszak a szívem csücske.
> tetszett, figyelembe vették és bemutatták a Szovjetunió erőszakos tér lebutítását a patinás épületben, mint az imperializmus elkendőzését.
Ne csodálkozz, nézz szét bármely régebbi középületben, biztos találsz egy két mementót. Ja, vagy ez csak film?
> egy Agatha desszertremekeket süt. Pont.

>hogy M. Gustave majdnem mindenhol megtartotta a modorát és a kiváló kiszolgálásról alkotott elképzelését, még a börtönben is.
A mindenkinek kijáró jó szó mentette meg az életét. A világ változott, sőt végzett is vele, de mégis úgy érzed, hogy félbeszakadt sorsa nem volt ok nélküli.
Gustave a mi dédszüleink, szépapáink tudata és naivitása, akik még hittek abban, hogy emberséggel és intelligenciával minden megoldható.
>a film mesélője olyan kaliberű gentlemanná vált, mint a jó tanítója. Ennyit jelent a jó példa.
>Gustave párfőm addikciója, a börtönből kiszabadulva a jó illat az első. Mostanában biztos piacra dobják a L’air de Panache-t.
>imádtam, hogy spontán versszavalásba fordulhat egy szökés, vagy akármi. Hogy a főnök, nem hogy az alkalmazottak nyakára ül egész nap, de este vacsora közben is a verseivel traktálja őket.
>Adrian Brody, aki Szpilmannként kapott Oszkárt, most mégis náci jeles karszalagot adtak rá. Az ő szájából a szitkozódás is újdonságként hat.
>Igor, az unott képű liftkezelő
> jól esett a kis lelkemnek, hogy Ralph, ez a hímpellér, az idős matrónák megvidámítója tisztelettel beszélt a vendégei extra szolgáltatásairól, vagy a szabályhoz igazodva diszkrét maradt.

Mondottam, bugyirózsaszín.

De ez egyéni lista, ha agyalnék rajta, dupla ekkora lenne. Állítsd össze a sajátod. Ha akarsz egy kis emberséget másfél órás dózisban, irány a mozi.

Mintha ez a hét nem akart volna véget érni. Mindig csak a következő napig, a következő ügyfélig, a következő feladatig tartott a gondolatom. Londoni kultúrnagykövetem jelentette, hogy a napsütésre való tekintettel, a British Museum tovább tartja nyitva kapuit, hogy örvendeztesse a kutyás, szvetteres lakosságot. Debrecenben utazási vásárt tartottak, látható a tavaszi tárlat, nemsokára megünneplik a csokoládéünnepet 2. alkalommal…annyira jó ez a pezsgés.
DE a hab a tortán, a zizegő természet elhozta a vágyat nem csak bennem (mindig jelen van időjárástól független), az emberben is, hogy pakoljunk össze és tűnjünk el néhány napra. Május1, bizony egy nagyon hooosszú hétvége lesz, ha jól számolom, 4 nap.

Az egyetlen opciót választottuk, ahova vágyunk, a Badacsony, Tapolca. Találtunk egy ócsó szállást, egy temető szomszédságában. Ez az apróság nem volt benne a prospektusban, de mindenki dicsérte a hozzáértésüket, a drága szállodákat lepipálva. A Malom tó gyalog is közel van és amúgy sem szellemet idézni megyünk, csak megalszunk az út másik oldalán.
A naptáramban visszaszámolom a napokat, már csak 41 van. Parasztházakat akarok látni, csónakázni a Tavas barlangban, vagy csak sétálgatni az utcákon. Programok kitalálásáig még nem jutottunk. Ha tehetném, belesúvasztanék a kocsi hátuljába 2 biciklit és lekarikáznánk a Balatonig, minden kis faluban megállnék, hogy az embert agyonuntassam a régi épületek körbecsodálásával, megállnánk virágzó fákat szagolni, megcsodálni a szőlőtőkéket a dombokon…ez jól hangzik.

Ajánlom mindenkinek, ne csititsa le az agyát azzal, hogy elmegy birkapörköltet enni a majálisra. Keress, kutass egy olyan helyet, ahol még nem jártál, vagy csak pakold be a sátrat és indulj el.

Igen, képes vagyok ennyire várni:

Nem tudom ezt az embert, ezt a látásmódot jobban promotálni. Annyira kedves képeket készitett, hogy néhányukat közülük mindig a szemem közelében akarok tartani. Felkerültek az iroda falára és mindig jó kedvem lesz tőlük.
A szabadidőmet, sőt az ún. “üresjáratokat” (ami nem üres, mert ilyenkor tájékozódom a világ folyásáról) is azzal szoktam tölteni hogy a világ minden pontjáról műalkotásokat nézek. Fotó, épitészet, grafika, festészet…voltaképpen akármi. Ebből a szokásomból táplálkozik az a több 10.000 kép jelenléte, amely a számitógépem minden zugában megbújnak.
De nagyon kevés olyan van, amit egyszer futólag látok és onnantól kezdve kutatom, keresem. Ezek ilyen képek, mert a gyermekkor minden játszmája, játéka, furasága, öröme rajta van. A honlapja, ha elcsodálkoznál rajta, hogy miből vette azt a bordeaux-i házat, ahol neveli a múzsákat.

Ez a kedvenc…

Egyszerű és csodálatos felnézni néha az égre
. Olvasok egy könyvet arról, hogy egy remetével beszélgetnek az orosz tajgán, hogy a szeme hozzászokott az éjszakai holdfényhez és tökéletesen elég mindenhez, hogy receptorai kikapcsoltak és nem fázik a hideg teleken. Valami egészen más lelkiállapotban van az az ember, aki úgy nőtt fel hogy, együtt zizeg mindennel, ami körülveszi. Olyan távol állhat tőle minden ami minket alkot. Majomparádénak tűnhet.
A napokban este autóztunk hazafele, amikor megálltunk. Előtte is néztem a holdat, akkor kipattantam és elkezdtem visszafele futni az út mentén. A semmi közepén, ahol autók csak valami ormótlan, hangos, egyáltalán nem barátságos masinának látszanak, valami megmozdult az agyamban.

Eleinte csak a sápadt narancs gömb volt az egyetlen és nagyon kevés fény, de ahogy távolodtam az autótól, megszűntek a a technokrata világ hangjai és átvette a szél és a fák lombja. Egyre tisztábban kivettem a formákat, a hold fényében láttam.
 Csodálatosan szép volt, ahogy a telihold felkelt a szántóföldek mögött és a fénye minden fűszálon megült. Az országút egy csillogó szalag és közben fúj az esti szél. Belekap a hajadba és felnézel a csillagokra.
Rossz volt utána visszaülni a szélvédett, kényelmes ülésbe és felkapcsolni a világitást, egyszóval kiszakadni onnan.

Az elmúlt időszakban valahogy eltávolodtam ettől a kis világtól. Nem szándékosan és igyekszem minél hamarabb visszatalálni. Az is benne lehet, hogy igyekszem a munkahelyemen a legjobbat adni. Adnom kell és szivesen adok. De nincs több. Örülök, hogyha idekucorodhatok és adhatok az álmaimnak egy kis infúziót, hogy ne sorvadjanak el teljesen. Kitartok az ember és a természet összhangjáról mondott gondolatok mellett, hiszem, hogy a sok napsütés, az otthon felejtett sapka, sál hatással lesz az enerváltságunkra is.
Fejben irok ide, az elkövetkező recept hetek óta vár, hogy bemutatkozhasson.
Ez a blog nem csak az épitészeti, művészeti szösszenetek tárháza, hanem főzéssel is foglalkozik. Ezért Capucine Kávéháza. Dr. Saly Noémi megtanitotta a múltkor, hogy kávéházi étkeztetés alatt öles buktákat és szép szendvicseket érthetünk, nem a bécsi divat szerinti kávézó-cukrászda kombinációt.
Mindig szimpatizáltam az egyszerű ételekkel, rövid kis életemben nem azokra a kajálásokra emlékszem pontosan, amik olyan magasztosak voltak, hanem azokat a recepteket tudom felidézni, amik rövidek voltak ugyan, de a hozzávalót úgy illettek egymáshoz, mint a borsó, meg a héja. Köszönöm, Forest a találó hasonlatot.
A következő tortához 4, ismétlem négy hozzávaló kell. Azt hittem ezt nem tudom elrontani.
A cimben megemltett császárnő, minden ablaktisztitó és virágos kötény ősanyja, Martha Stewart. Idegestő, sznob, akinél zabszem szorul a fenekedbe, hogy neked nincs XVII. századi perzsa szőnyeged, mert ő gátlás nélkül elkezdi taglalni a tisztitását.  Viszont ezért a receptért piros pontot érdemel.

Azt mondja az internetes fáma, hogy tényleg olyan egyszerű, amilyennek látszik, nekem a türelmetlen természetemmel ellentétes dolog órákat várni…akármire. Ezért is történt az, hogy csináltam egy lapos, ellenben nagyon finom ragacsot, ami tényleg képes megvigasztalni, ha menstruálsz, ha elszomorodtál a világ folyásán, vagy csak egyszerűen trágya napod volt.
Érdekes, de ahogy telt az idő, egyre kezelhetőbbé vált az egész, lehet, hogy ezt kellett volna megvárni? Mikor rászántam magam, hogy kompromittálom magam egy lapos szelettel, rá kellett jönnöm, hogy egy két méteres ismeretlen elkövető kiette a közepét a kanapén ülve és a csúf maradékot otthagyta.

Eredeti hozzávalók:
200 g kókuszreszelék
100 g vaj
3 dl főzőtejszín
200 g étcsokoládé

Áhá! Ez minden? Az ilyen recepteknél van egy amolyan apróbetűs csillagozás, mint itt is: a kókusz amúgy cukrozott. Nem árt a tejszínnek egy csipet só, egy kis vanília…jó hagyjuk, az a lényeg, hogy több kell bele mint 4.
Így úgy érzem, belepiszkálhatok kicsit. Törtem bele egy kis diót, az amerikai pite formát helyettesítettem egy magyar gyümölcstorta formával. Hiba volt. Az elvékonyodott alsó rétegnek köszönhetően lett a végeredmény egy lapos….a másik hiba az időzítés volt. Nem tudtam kivárni, hogy kihüljék az alja. Mentségemre szóljon vendégvárásra készítettem. Szerencsére a családot vártam, ők azután is bízni fognak a tehetségemben, még ha ilyen trutymót tálalok fel nekik.

Nem rejtettem sohasem véka alá azt, hogy a debreceni mikrofilmtár nagyban hozzájárul ahhoz, hogy szeressek itt lakni, hogy találjak szépet és értéket ebben a városban. Nem ilyen lelkülettel költöztem ide vissza 2 éve.

A múltkor megláttam az egyik félreeső polcon egy fényképalbumot, amire az volt felfirkantva: Műemlékek. Hogy nem láttam még eddig? Viszont amint a munkám elvégeztem (na jó bevallom, még közben is) rárepültem és annyira hangulatos, néhol piszkosan is kedves város volt régen Debrecen.
Az agyam behelyettesiti a mostani épületeket és csak ingatja a fejét. Az ott dolgozók, köztük egy helytörténész bácsi azt szokta az ilyen aranykorra révedező dohogásaimra mondani, hogy szükség volt rá. A háborús bombázások után az emberek sousterrain-ekben, alagsori lakásokban laktak. Sem nem egészségesnek, sem túl élhetőnek nem gondolják, a kevés fény, a beszoruló pára miatt. Más sajnos nem maradt. Kicsit ilyenkor elszomorodom a földbe vájt odú, földház éptési utópiám foszlani látszik, de biztosan van középút.
Nem tudom, elfogadom amit mondanak, nem lehettem ott, nem láthattam.

Ez a bácsi emlitette meg azt a diákcsinyt, hogy nyáron végigmehetett akárki úgy az utcán, hogy minden szobába (elnézést) behugyozott.

Csapó utca

Miklós utca 2

Ha ebből a fertályból nézzük, bizony a panelek, az ún. bérlakások a megváltást jelentették arra az iszonyatos lakáshiányra, amit a beáramló munkakeresők, a szerencsét próbáló fiatalok, lakhatását elvesztett emberek kerestek. 
A szocreál képzőművészetet a művészeti oktatás addig lebegtette a szemem előtt, addig mutatta jól sikerült, egyedi alkotásait, hogy mit ád ég, megszerettem. De az épitészetét…SOHA. A panel, “lebutitott Bau-Haus”. Igy tanultam, nem is találtam még ennél találóbb gondolatot rá.
De egyre inkább hiszem, hogy épp erre volt igény. Modernitás, letisztultság, kiszámthatóság = TABULA RASA.
A háborús sérülések bejelentéséhez tartozott egy külön űrlap, amin olvasható, hogy milyen állapotok uralkodtak, bombatalálat miatt összedőlt házak, kidőlt falak, beszakadt tető. Nagyon sok esetben már nem vállalkoztak a kijavitásra.
Sajnálom, fáj a szivem ez után a világ után, de nem állhat senki az
idővel szembe. Esetleg néha mutathatjuk neki a farunkat, hogy nem
vagyunk kiváncsiak a jelenre, de attól még itt élünk.

Bethlen utca

Kálvin tér, bal oldalon látható a nagytemplom egyik oszlopa

Szent Anna utca 1

Széchényi utca 1