Le Café de Capucine

A tudás hatalom, de vannak olyan morzsái, amelyek tudása nem csak  tájékozottá, hanem is szomorúvá tesznek. Tegnap éjszaka nagyon elszomorodtam, mert olyan információkba kaptam bele, amelyek mind arra engedtek következtetni, hogy az én generációm, a még nem létező gyermekeinkről nem is beszélve,  már nem lesz képes “kényelmes” és egészséges életminőségben megérni az öregkort. Pedig nekem sohasem volt több vágyam.

Erre a mai nap megtaláltam ennek a hallgatag kis embernek az egyszemélyes misszióját, ami totálisan ellent mond a mi önmegvalósítás függő, eredményeket és statisztikákat hajszoló világunkban. Hallottam már rége is róla, de az időzítés és a pozitív tevékenysége annyira megfogott, hogy nem akarok önzőzni vele, lehet hogy mást is felvidít.
Hmm? Hogy mit csinál?
Ez az ember bizony elhatározta, hogy olyan gyümölcsfákból fog kertészetet és génbankot alkotni, amiknek se neve, se létszáma, sőt még azok is megboldogultak, akik tudták, hogy létezik. Személyes érdek nélkül, “csak puszira”, ahogy szoktam hallani cinikus megjegyzésként.
Puszira ad és szentel minden viszáki megszületett gyermeknek egy gyümölcsfát, amelyet az ő tiszteletére hívtak életre és az ún. “Tündérkert“-be ültetik.
Puszira megy és saját kontóra kutatja szerte az országban és Erdélyben a rég elhagyott, összedőlt paraszt porták helyén azokat az elvadult egyedeket, amelyekből oltványt hozhat a gyűjteményébe. Elmegy előadást tartani, hogy minél több embernek mondja el, hogy milyen szép helyen lakhatunk és hogy ez az érték, nem a GDP.  Azért dolgozik, hogy nekünk is lehessen, ha szükségünk van rá.
Nem gondoltam volna, de meghozta ez a gondolkodás azt az érzést, amit Szarvas József színművész mondott erre: Nem a 24. órában vagyunk, hanem az első percben.
A próféta szóljon belőle.

Az elmúlt időszak kedvezett azon gyengeségemnek, hogy igénybe veszem a család által pakolt ételt mint a főzés helyettesítőjét.
Minden fájó gyomrú olvasó, aki végigette az ünnep ételválasztékát, a betegségig fogyasztott sonka, a kalács, a mindenféle sütemény, pörkölt, töltött káposzta arra sarkallt, hogy megkésve bár, de tartsak egy néhány napos böjtöt.
A gyümölcsök és a zöldséglevek visszaadták a kényelmes farmer érzését, és előkészítik a bélbolyhokat arra, hogy újra elkezdjem őket bombázni, most már a közeledő jóidő ételeivel.
Agyban készülődök, mert a közeljövőben terülj asztalkámat kell varázsolnom, mert hurrá, utazunk!
Előre próbálok főzni, amikor időm és kedvem is van rá, de sajnos még nem sikerült érdemben valamit el is raknom, mert mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb, így azt esszük, ami épp megfő.
Járt már így egy jól sikerült vörösboros marhanyakpörkölt, felbontásra került az a füstölt tarja is, amit AKKORRA szántam. Annyira megtisztultunk, hogy a friss füstöltárú megint lázba hoz, így ma is ráfanyalodunk.
Mondjuk igaza van P.-nek, Magyarországon maraduk és a fogyasztói társadalom kényszerű részvevőiként hozzászokhattunk, hogy minden nagyobb városban van valami üzlet, ahova betérhetünk.
Nagy kedvvel nézegetem az ún. “Lifehack” oldalakat, ami lényegében minden olyan kis trükköt felvonultat, mivel kevesebb lehet a pakkunk, ésszerű és homlokra-csapós ötletek (miért nem nekem  jutott eszembe), praktikusabban ki tudjuk használni a rendelkezésre álló hűtőtáska, autó véges űrtartalmát.
Tudom, nem túlélőtúrára megyünk, de a tudás hatalom.
Addig is álljon itt egy könnyű recept amit ma délben csinálok az embernek, ha kész rakok fel képet is:   

Tejszínes borsóleves:
10-15 dkg füstölt sonka, tarja stb.
10 dkg zöldborsó
1 tk. Só
3 dl tejföl
2 db közepes burgonya
bors, 1 kk oregano
2 dl főzőtejszín,
1 l víz, vagy csirke alaplé
2-3 dkg vaj
3 evk. hajdina*

Elkészítés: a krumplikat tegyük annyi vízbe, amennyi ellepi,  főzzük meg. Vágjuk fel a sonkát fél x fél cm-es hasábokra és kevés vajon pirítsuk át,csak hogy az ízek kijöjjenek és átpiruljon. Néhányat tegyünk félre a díszítéshez.
A krumplikat hámozzuk meg, és törjük össze, keverjük fel a tejföllel és a tejszínnel. Tegyük bele a sonkát, kóstoljuk meg, ha kell, sózzunk. Borsozzuk, tegyük bele az oreganot.
Öntsük fel az alaplével, hagyjuk felforrni.
Végül tegyük bele a borsót az utolsó 5 percben mielőtt lekapcsoljuk a tüzet.
*érdekes levesbetét lehet, most próbálgatom a használatát, az okosok mondanak szépet és jót róla. Fakultatív, hogy belerakjuk e, P.-nek nagyon ízlett a levesben, nekem még szoknom kell. Fémes íze van, nagyjából 10 perc alatt megfő a levesben, a sonkával együtt rakjuk bele.

Az estéket, az ájulás közeli állapotot céltalan böngészéssel szoktam eltölteni, éhezik az agyam az ingerekre, csak a testem nem képes utánuk eredni. Mindegy, most van ez, lesz máshogyan is.
Tegnap találtam a neten (MÉG) ezt a nagyon érdekes helyet, valahol London külvárosában helyezkedik el, itt.
Épp a napokban került szóba  egy beszélgetésben az a vágyam, hogy olyan üzletvezetési magatartást kívánok gyakorolni, keresem a módját, az egyik ember érdeke nem kényszeríti az akaratát a másikra, a másik nem hódol be, ami senkit nem károsít meg, senki nem érzi kényszerűen kizsákmányolva magát.
Hmmm..ugye! Mint Mátyás király és az okos lány meséje: egyensúly, a tenni és nem tenni között.
Ezek a mamák megcsinálták.
A rövid előtörténet annyi, hogy az alapító egy fiatal lány, Katie Harris, aki a saját nagymamája által tanított tudást olyannyira fontosnak tartotta, hogy nem akart önzőzni vele, meg akarta ismertetni a környékkel, mindenkivel.

A történet másik szála, hogy idősekkel foglalkozott és látta, hogy aki egész életében serény kis háziasszony volt, aki egyik kezével gyereket nevelt, a másikkal terítőt hímzett, a harmadikkal pedig sütit sütött és valahogy a virágágyásra is volt gondja, az nyugdíjasként sem tud kibújni a rutinból, csinálnia kell valami értelmeset a szappanoperák nézésén és valóságsókon való felháborodáson kívül.
Nem biztos, hogy van kiért dolgozni, a gyerekek kirepültek, a házastárs lehet, hogy eltávozott, így még jobban akarja.
Mamáknak szervezett ún. “pop-up café”-t, – én is most olvastam utána –  ez azoknak a helyeknek a spéci neve, amik eleve rövid távra vannak létrehozva, feltűnnek, mindenkit jóllakatnak és huss, már el is tűnnek.
No, régebben egy ilyen helyen, mamák látták vendégük a jónépet, annyira jó kezdeményezés volt, hogy megérett a project egy állandó hely létrehozására.
Megtalálták a tökéletes helyet, egy közvécét, ahova 20 éve nem pisilt senki. Egy letűnt éra kihasználatlan, megtűrt építménye, nem mellékesen majdnem mindenki ódzkodik a felhasználásától. Azért vannak üdítő, inkább zseniális kivételek.

Elérkeztünk az ars poeticához: comfort-food café. Vagyis minden olyan étel megtalálható, amit gyerekként bármikor bepördülve a mama konyhába megkaphattál. Mert a mama nem mondta sohasem azt, hogy nem. Ebben a világmasszában, ahol sokan gyökértelenek, mikor a munkahely diktálja azt, hogy hova sodor az élet, az ilyen intézmények helyettesíthetik az otthont. 
A főmamát, NANAgernek hívják, végtelenítve készülnek a hét minden napján a sütemények, nincs stressz, csak sütiillat, betérő vendégek, szvetterben teázgató, beszélgető idősek, kisbabák, kiskutyák, kötényben kiszivárgó, pihenő mamák, szüntelen mosollyal az arcukon,ahogy nézik, hogy a családi sütireceptet csitított mohósággal eszik az emberek, mert vendégségben vannak. Ilyen lehet a mennyország.
Ha egyszer leszek nyugdíjas, szeretnék ilyen helyen dolgozni.     

Nem terveztem, hogy ilyen dög leszek és így ebek harmincadjára hagyom azt a 2 kezemen megszámolható olvasómat, akik jószándékkal és sok türelemmel nyitják meg az oldalam. Amikor elkezdetem, akkor is azt mondtam amit
most, 3 év elteltével: nem számít, hogy ha csak magadnak is, nem
számít, hogyha csak az asztalfióknak: írj.  
A nem elhanyagolható kertes poszt azért keletkezett, mert bizony bizony ennyi kapacitás jut álmodozni. Mindig kinevetem magam, amikor főzés közben a saját receptemet akarom reprodukálni ugyanis az eddig oly biztosan fellángoló kedv a kísérletezésre valahogy rutin lett.
Igen, onnantól növünk fel, mikor rájövünk, hogy saját, egyedinek hitt életünk csak átlagos és hogy egyszerű körülmények dajkálják a nagy ötleteket. Jelen esetben az új recepteket. Lehet, hogy tisztában vagy vele, mi lendíti be a te agyadat, de nem teszel érte, hogy tápot kapjon. Ebbe a pocsolyába ragadtam én is bele, munkaidőben dolgozom.
A főzésből nem jön be annyi inger, értsd kép, nyitva felejtett receptkönyv, olvasásélmény, tévéműsor, hogy az kigondoljon magából egy új ötletet, maradnak a régi kedvencek. Mindenhogy sajnálom, legfőképp talán az önérzetem siránkozik miatta. Úgy éreztem, hogy ezzel pluszt adhatok, de rá kellett jönnöm, hogy ez csak akkor megy, ha van hely az agyamban, értsd félig rakom bele magam a munkába. A fél munka, nem munka, főleg ha a sajátod. Tudom, okosék megmondják a tutit: ezzel kapcsolódj ki. Ne haragudj, én nem tudok főzve pihenni.
Zöld sarok:
Marad a mikro-kert. Büszkeségeim, a citrom-ikrek néhány új levéllel hálálták meg az erősödő napot, egészen addig, amíg a gigantikus tölgyfa kis nem bontotta 2014 jelzésű lombkoronáját. Azóta – nekünk is – marad, ami átszűrődik.
Minden nap úgy érzem magunkat, mintha mi lennénk magas Dévaványa, amit a galambok felépítenek egyik nap, azt mi másik nap eltakarítjuk. Igen, gonoszok vagyunk és rendszeretők.
A múlt héten az eperkés írástól felbuzdulva hazaérkeztem és egy ásóval kibolygattam volna néhány tövet, hogy lógatva elültessem a galambok által rendetlenül tartott erkélyen. Apukám füvet nyírt. Így, ahelyett, hogy a gyümölcsök fejlődését várhatnánk, várhatjuk, hogy a kis  csonkok, amit meghagyott a fűnyíró, magukhoz térjenek és leveleket növesszenek. Talán jövőre.  

Az eper, olyan dolog a nagyvárosi embernek, amiért képes a piacon irreálisan sok időt sorba állni, drágán megvásárolni, hazautazáskor lekönyökölni mindenkit, aki a nagymama veteményesébe indul hasonló céllal. Ugyanez érvényes a cseresznyére.
Pedig nem egy olyan növényke, amihez olyan sok előképzettség kellene.
Olyan kis pofás, amikor a gyökereket kereső indák felfedező útra indulnak, közben a fő növényen megjelennek a gyönyörű, élénkpiros gyümölcsök. Mikor egy évig otthon voltam, az udvari kertészkedés szent grálja volt nagyapám fadézsája, amibe herbáriumot és néhány tő epret telepítettem. Hatalmas várakozás előzte meg az első érlelődő gyümölcsöt, vártunk vártunk, hogy megérve szedhessük le.
Egyik reggel kinézek az ablakon és az én nagy kutyám két mellső lábával a dézsában áll. Kikerekedett a szemem, mutattam neki, hogy szálljon le, de ő csak nézett és nem mozdult.
Az engedelmességi harcunk fő ütközőpontja volt a dézsa, aminek felmászási jogáról nem volt hajlandó lemondani. Idővel beleneveltem, hogy még a környékét is kerülje el, de akkor reggel visszakaptam minden elszenvedett sérelmét.
Szépen oldalra hajtotta a fejét és odahajolt. Lassan letépte az egyetlen szem epret, majd megette. Annyira kigondolt, és hidegvérű volt ez az akció, hogy nem tudtam nem becsülni érte, így hát a seggkiporolás elmaradt.
DE most bánatomra nincs egy rosszcsont, falánk kutyafülű Aladár sem egy sunyi macskavári a lakásban, így az epernek nem marad természetes ellensége, termeszthetjük. “Csak” saját magam lustasága szab határt az ambíciónak. 
Összeválogattam néhány lehetőséget, szem előtt tartva azt, hogy minél kevesebb értékes pakolófelület legyen feláldozva.

Ha zsákosak vagyunk

Egymásra pakolt cserepek

Ha csak a tudatra, nem a terméshozamra hajtunk

Hasznosabb itt, mint a szelektívben

Csüngős megoldás. Helyigény: zéró.

Itt már számít a külcsín, hogy mibe rakják.

Klasszikus cserép

Ha már egy sarkot áldoznánk be a terméshozamért: raklapból. Csüngős oldalt, fent emelt ágyás.

Olyan cuki, hogy belehalok!

Egy gondolat erejéig: ereszcsatornából lógatott ültetvény. Zseniális.

  A pavlova torta, amire raknám:

Alulról fölfelé a rétegek: ropogós habcsók, középen tejszínhab, a tetején a balkoneper.

Update, 04.22: közel a május, de ma jöttem rá a nyomorúságos eperpalánták titkára, akármit csináltam egyre rosszabbul néztek ki: azok a gusztustalan baromfiak, amit más felelőtlenül etet a parkban, az én palántáimat és ültetőládám használják ülőhelynek.
Ez vért kíván.