Le Café de Capucine

A mai nap ért egy szomorú felfedezés: kérem tisztelettel, ma már annyira sem bízhatunk senkiben vásárláskor, hogy még az aprót is meg kell olvasnunk. Ugyanis a kétszázasok közé bújva találtam egy születési évemben nyomott, békebeli 10 forintost, színre, nagyságra azonos a testvéreivel.
Szégyellje magát az, aki így akar nyerészkedni, csak kicsivel károsítja meg a másik embert, de elég, ha naponta csak 10 érmét áldoz be a gyűjteményéből….
Öröm az ürömben, hogy ott nagyon szép csirkemellet vettem, ami azért könyörgött, hogy valami finom legyen belőle. Küldetés teljesítve, bár ilyen anyaggal öröm dolgozni.
4 emberes adag jött ki belőle és a babbal kombinálva csak egy ember jutott eszembe: Bud Specer. 

Bud Spencer csirkéje
Hozzávalók: (4 személyre)
2 egész, bőrös csirkemell
100 g szárazbab
1 dl fehérbor
1 kis konzerv sűrített paradicsom
3 gerezd fokhagyma
1 közepes paradicsom
2 tk só, kevés bors
szárított oregano
chilli paprika ízlés szerint (savanyítva, vagy szárítva)

Elkészítés:
A babot előző este áztassuk be. A húst hagyjuk egészben, a mellet hosszában vágjuk be, 2 vágás egymás felett, mindkét oldalon. Kockázzuk fel a paradicsomot 2 gerezd fokhagymával és egy tk sóval, hagyjuk kicsit állni és töltsük meg a húsok bevágásait. Jobban meg kell sózni, mert belülről fogja ízesíteni a húst.
Tegyük a csirkét egy hőálló tálba, sózzuk borsozzuk, kevés oregánót szórjunk rá. Halmozzuk mellé az áztatott babot. Szeleteljük mellé a fokhagymát és a chilli paprikát. Öntsük bele a paradicsom sűrítményt, 1 tk sót és a fehérbort. Fedjük le légmentesen és alacsony lángon süssük az első egy órában. Ennyi idő alatt megfő a bab és átsül a hús.
Takarjuk ki és locsolgassuk meg a szafttal. Közepes lángon süssük még egy órát. Negyed óránként locsoljuk meg a húsok tetejét a bab levével. Nem szárad ki és szebb színűre sül a bőre.
Köretnek jó hozzá minden, krumplipürével kínáltam.  

Jurassic park: velocraptor fej, paradicsommal töltve

A fülledt meleg és a júniusba hajló tavasz egyik velejárója az évnek ebben az időszakában egy fa “termése”, ami egy bukfencező fehér kis szösz, ami a koszos város utcáin, az autók szélvédőinek alsó tövében gyűlik fel.
Ez a növény mindig eszembe juttatja az egyik kedvenc filmemet, aminek címe: Tigris a hóban.
Bohókás kis film, tonnányi nehéz mondanivalóval, viszont így is fulladozva kacagsz a helyzetek komikumán. Nem olyan sokszor, mert háborús drámáról beszélünk, de azért akad.

Roberrrrto Begnini, a főszereplő, aki taxisként és hithű katolikusként meg kell
vallania a hátsó ülésen utazó papnak, hogy megkívánt és megrontott egy
bárányt. Ez a sovány fél óra beírta magát a világ filmes történelmébe. A legbizarabb motiváció olasz tanuláshoz, hogy megtanulj úgy darálni, ahogy ő.

 
Amikor megnéztem, egy vonulat volt nagyon megkapó számomra: amit Roberto Begnini Az élet szép című filmjében is mutat: összedőlhet a világ körülötted, lőjenek a füled mellől, vagy épp oda sugdosson a halál maga, neked az a dolgod, hogy a szeretteid és mellékesen te túléljetek. Menj, menj előre.

Ez a film egy irodalom tanárról/profról szól, akinek vagy egy súlyos addikciója: a volt felesége, akit imád, a nagy ő viszont hallani sem akar róla. Azt mondja, csak akkor fogadná vissza, ha az égből cigány gyerekek potyognának…vagy hóban játszana egy 200 kilós nagymacska.
A nő elmegy Bagdadba és ott megsérül, kómába esik. A volt férj az első gépre felszáll, ami a háborús övezetbe megy, hogy megtalálja az asszonyt. A lebombázott, portyázók és fegyveresek által megszállt helyen szerez neki gyógyszert, gondozza egy olyan kórházban, ahol nincs villany, ha magára hagyja a kómában lévő beteget, akkor kirabolják. De mindig csak egy lépéssel gondol előre, csak egy lélegeztetőgép, csak, hogy ne lépjen aknára és csodák csodája, túlélik mindketten.
A nő nem tudja, hogy hogyan menekült meg, egészen a záró jelenetig.
Csak ajánlani tudom, szerezzétek meg valahonnan, töltődjön le valahogyan a gépetekre.  
    

A fiatalember szerencsét hozó napja. Apu nem osztozik az örömben.

Nagy fehér Öntudat.

Egyik kedvenc: lehetne a “Szeretem a testem!” műsor (ha még van) zászlóshajója

Mindig a szívem csücske volt, amikor a sok kedvenc témáim néhánya összefogózkodik és valami csodálatosat hoz létre. Jelen esetben a címkék a következők: történelem, emberek, New York és az ucca. Nem elírás, nézzetek meg néhány századfordulós térképet, egy utcát sem találtok.
A fotós aki ezeket a fotókat készítette, Vivian Maier, akit szuper tehetségesnek és jó szemű, érzékeny fotósnak tartok. Azt írta a fülszöveg, hogy a képeit, csak a halála után hozták nyilvánosságra, 2011-ben, miután egy történész megvette a negatívokat egy aukción. 

Különleges, abból a szempontból, ahogyan ábrázolja ezeket az egyszerű embereket, ahogy rád néznek… 
Némelyik nevetésre ingerel a jellem komikuma vagy bája miatt, máskor csak úgy érzed, rosszkor vagy rossz helyen, nem kellene ezt látnod, annyira bensőséges pillanatok. Másfelől kérem szépen ez a milliő már történelem.

 Munkássága itt található.

A tudatlanság ártatlanságával vetettem fel péntek délután az embernek, hogy milyen lenne  a Godzillát megnézni péntek esti programként. Zöld jelzés.

Egyeztetés a mozival, akik visszatérő őrültként tekintenek rám, olyanra, aki annyira pofátlan, hogy a mozigépésszel dönti el melyik filmet válassza, a jegykezelővel cseveg arról, hogy az esti előadásra hány ember várható. Mindegy, addig jó megoldásnak tűnik, amíg nem mondják, hogy olvassam el a világító dobozból, vagy az újságból, vagy a moziműsorból.

Summa summarum, Godzsilá. Anyukámat felhívtam előtte, legalább olyan jót nevetett, mint amikor komolyan elvonultunk megnézni a Batmant, vagy a Jurassic parkot és gömbölyű kacagása közepette megjegyzi: az nem gyerekmese?
Na oszt, probléma?

Beestünk és fancsali képpel megvettük a 3D-re szóló jegyet, nem volt apelláta, aki most jön, annak csak ilyet adnak. Utólag ez lett a szerencsénk.

Nem néztem utána ennek az ikonikus japánikumnak, csak a klasszikus jelenet van benne a tudatomban, amikor a toronyházak között üvölt és dúvadkodik ez a nagy állat egy réges régi fekete-fehér kópián.
Utólag személy szerint megnézném még egyszer. De csak egyszer, ingyen.  
Nem tudtam szétválasztani a jót a negatívumtól, mert kéz a kézben járnak.

Piros-fekete pontok:
Szerepelt benne az egyik kedvenc színészem, Ken Watanabe. Gondoltam magamban, az az ember olyan tehetséges, hogy elviszi a hátán az egész filmet. Nem tette, ugyanis szegénynek annyi volt a dolga egész idő alatt, hogy rémüldözzön és ijedten nézzen.
A főszereplő pasi egy nagyon kellemes megjelenésű egyed volt…sajnos nem jött ki jó színész e.Olyan szuperman volt, akin nem fog semmilyen pusztítás, aki nem alszik, nem eszik, mindent túlél…csak megy előre Friszkó utcáin, roncsok és épületromjai között, hihetetlen gyorsan, mert beelőzi Godzsilát. Olyan hihető, mint egy fehérnemű modell Photoshop mentes, hatos-pakk hasizma.
Mivel ő a főszereplő, parányi emberként észreveszik ezek a nagy állatok.
WTF???? Ezek egész Las Vegast nem vették észre, részletkérdés.
Cuki, pufi gyermeke van, aki szerencsétlen annyira passzív, hogy az
anyu felrakja egy buszra a pánik közepén és csak tudomásul veszi. Én a
helyében kiordítanám a lelkemet, hogy többé nem látom a családom. Jól
szituált kis ember.
Anyu nagyon okosan lemegy a metróba és
utána sértetlenül feljön a halálos szörnyharc után. Palacsintává kellett
volna lapulnia, aki felett ilyen szörnyek ugrálnak.

Emészd meg: Van Godzilla, meg a parazitái, amik egy máááásik Godzillában fejlődtek ki. Egy lány és egy fiú parazita…a fiú repül, a lány pedig gyalogol. A szerelmesek találkozni akarnak, hogy némi sugárzó anyaggal együtt nászt üljenek és még többet gyártsanak magukból. Godzilla valahogy meg akarja akadályozni ezt és kék lángot okád a kifeszített szájukba.
Mondom, emészd meg, nekem ez  volt a pont amikor azt mondtam, ELÉG! Kár hogy a végén volt.  
A stadion, az a mentsvár, ami épen maradt és mindenki megtalálja a rokonát.
A látvány és a pusztítás képei gyönyörűek, a porlepte romok között enyhe utalásképp vörös papírlampionok mutatják az alapanyag keleti illetőségét, fújja őket a szél. Az is nagyon érdekes, ahogy egy 15 éve lakatlan várost mutatnak Japánban, amit a sugárszennyezés pusztított el.
A tudományos háttér és az okok kifejtését kicsavartnak éreztem, főleg az volt a komikus, hogy végtelenítve mondják, hogy a sugárzó energiával táplálkoznak a muto-k, erre mit mondanak az okos katonai vezetők? Hmm? Kitaláltad?
Robbantsuk fel őket egy kis ATOMMAL!
P.-vel megállapítottuk, hogy ha kikeltek volna a gyermekeik,  kihaltak volna, ugyanis épp azt az energiát kívánja a lelkem-galambom, aminek fő jellemzője az, hogy nem képes megújulni.

Szerencse: Húztuk a szánkat a fölösleges 3D miatt, de imám meghallgatásra talált, a vetítőbe egy 2D-s példányt hoztak be. Csodálkoztunk, hogy ilyen jól működik a “csík” elég felvenni a szemöveget és elhiszik, hogy 3D. Egy óra múlva másnak is leesett, zúgolódtak kicsit, a végén szép magyar mentalitás szerint minden mozis alkalmazott eltünt, hogy visszakérhessük a jegy árát. Elbújtak a vetítőszobában. Szépen leültünk az előtérben, előbb utóbb haza akarnak majd menni. A nagy tömeg apadni kezdett, végül 6-an maradtunk, az egyik srác kikérette a főnököt a helyéről, aki egy jövő heti ingyen mozit helyezett kilátásba.

Ez amolyan kis nyam nyam, nem nagy adag. Ha belegondolok nem volt olyan sok idő megcsinálni és szigorúan betartottam a 10 perces időkeretet, mert P. kedve ellenére figyelmeztetett, hogy kezdődik a Harry Potter. Ő protestál, de én nyitott szájjal nézem és nagyon élvezem, mert először látom.
Egy éjszakát pihentettem a sütit a hűtőben, reggel a fotóhoz az utolsó szeletek egyikét tálaltam fel, persze miután egyet, vagy többet sikeresen pofára ejtettem.

Hozzávalók:
Alap: 3*20 db háztartási keksz. 3 réteg 4*5-ös téglalap
Tepsi nagysága: 16 x 25 cm~nagyjából ekkora kell
Krém:
1 mk fahéj
1 evk cukor
450 ml tejföl
100 g összetört keksz
Tetejére:
1 evk mogyorókrém
1 evk kakaópor
0,5 dl víz

Elkészítés:
A kekszeket kirakosgatom a tál aljába. A krémet összekeverjük és rákanalazzuk a keksz tetejére, elegyengetjük.
A mogyorókrémet kevés vízzel és a kakaóval összekeverjük, forraljuk, addig míg besűrűsödik.
Kicsit hagyjuk hűlni és öntsük végül a krémre.
Teljesen hagyjuk megülni, majd fedjük le légmentesen és tegyük a hűtőbe egy éjszakára.
Reggelre vágható, egységes szeletté válik, óvatosan vágjuk kockákra, adja magát az, hogy egy keksz=egy szelet. Csak utólag jutott eszembe, mikor már megtörtem az alapot is.
Díszítsük csokoládé forgáccsal, tejszínhabbal.

Sohasem ettem a sajátom előtt májpástétomot , nem is nagyon tudtam volna hova tenni, hogy otthon májkrémet csináljunk. Pedig nem is nehéz, nem hosszadalmas, csak benne van a köztudatban, hogy a májkrém helye az 30g-os konzervben van, amire DEKO van felfirkantva.
Amit kanállal, magában ettünk a koliban, amit almával és kiflivel kaptunk az általános iskola napközijében. A hetekben ráakadtam valahogy és el akartam készíteni a balatoni kirándulásra, mint egy életelixirt, ami sokáig eláll, finom és az üveg aljáig kiapadhatatlan.
Megkérdezgettem a környezetem, hátha tudnak valami jó receptet, egy debreceni idős néni tesz bele aprított főtt tojást, más répát és paprikát reszel bele…summa summarum kinyílt egy pástétom szubkultúra.

a bal oldali megérte a másnap reggelt

Rá fogok szokni, mert olcsó, kiadós és nagyon finom.

Hozzávalók, 2 kis üveghez:
500 g máj
100 g zsír
1 púpos tk só, bors tetszés szerint
2 fej hagyma
fél dl brandy
2 gerezd fokhagyma
1 evk szárított zöldfűszer (kakukkfű, bazsalikom, oregano) 
újhagyma zöld szára
50 g zsír a tetejére 

Elkészítés: olvasszuk meg a zsírt és tegyük bele a 2 fej aprított vöröshagymát. Lassú tűzön pirítsuk, közben a májat több vízben mossuk és válogassuk át, majd végül csöpögtessük le. Vágjuk fel nagyobb darabokba, úgy hamarabb át fog sülni, de egészben is hagyhatjuk.
A májat tegyük a hagymára, reszeljük bele a fokhagymát. Szórjuk rá a fűszereket és a borsot, kavarjuk át és süssük készre.
Ha átsült a máj vegyük le a tűzről és hagyjuk hűlni 20 percet. Vegyük elő a botmixert, vagy egy krumplitörőt és sózzuk, törjük meg a keveréket.
Ha elég krémes, vagy darabos, ahogy gusztusunk diktálja….töltsük szép kis üvegekbe, tömörítsük kicsit és teljesen hűtsük le.
Felszeleteltem egy újhagyma zöldjét és pár dkg zsírral áthevítettem, olvadtan ráöntöttem a tetejére és úgy hagytam megdermedni. Jó a színének, nem kezdd el barnulni és tovább eláll.       

A nap végén nem érzek többet, mint ürességet, és szeretnék, nagyon szeretnék csak főzni, vagy leevett melegítőben nézni egy filmet. Nincs ilyen. A forgóból, menet közben nincs kiszállás. Mindig azt mondom magamnak, amikor összetörten felébredünk még a vekkercsörgés előtt, készen még egy és még egy és na még egy 14 órás munkanapra, aztán jön a hétvége és ugyanaz elkezdődik.
Pedig azzal hülyítik a mindenkori tinédzser generációt, hogy felnőttnek lenni buli. Ez eszembe jut, mikor lecseszést kapok valami bagatell hülyeség miatt, mert csak, amikor palira vesznek, amikor valami olyan miatt érzek bűntudatot – megállni egy kirakat ablakánál, vagy az ebédidő – ami miatt egész életemben eszembe sem jutott. Mert csinovnyik lettem.

Hétvégén festettem, bár elborzaszt, hogy a böte kis kezem mennyire visszavette a hatalmat a mozdulataimban. Heuréka élmény volt, amikor ráébredtem, hogy amikor az alkotást, a mindennapi alkotást kivezettem a rutinomból, minden hibám és komplexusom elkezdett táplálkozni a felgyülemlett energiából. Félelmetes együtt élni saját magaddal, de boldogság, hogy ennyire szép és egyszerű a gyógyír.
Csinovnyikon is, de nekem is adott a belső lépcső a mennyországba.

Update:
Az ember magára vonatkoztatta és magát tette felelőssé a leírt állapotom miatt. Nincs igaza. Nem akartam bántani vele, csak Karinthy felszólalásával élve: “Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Szerencsére annyian nem olvasnak,hogy hatással lenne a környezetünkre az írásom.

Tegnap este nagyon finom májpástétomot csináltam, azt szerettem volna leírni, de aztán megtaláltam valahogy ezt a történetet, aminek folyománya: nehéz légzés, görbülő száj és kaparászó torok, a szemlevedzésről nem is beszélve.
A májpástétom még ráér.  

„Volt egy
időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként
kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt
főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes
új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont,
mint amikor kockát dobsz a játékteremben.Amire nem számítottam, hogy az
autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem,
nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és
hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges
dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben
biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott
címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát.
Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább
hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és
becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang
odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva
kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt
előttem.Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki,
mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.

Mellette
egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek
óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le.
Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A
sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal
teletömve.
’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre
egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy
lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a
bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon
lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért
hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan
mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’
’Milyen jó fiú
maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán
megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’
’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.
’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’
Belenéztem
a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs
már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr
szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és
kikapcsoltam az órát.
’Mit szeretne, merre menjünk?’

A
következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az
épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán
elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek.
Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az
még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni. Néha megkért,
hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott
semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek
a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul
haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az
előtetővel fedett főbejáratig vitt. Két egyenruhás alkalmazott jelent
meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek,
figyelték az asszony minden mozdulatát. Kinyitottam a csomagtartót, és
elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy
kerekesszékbe.
’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
’Semmivel.’ – feleltem.
’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.
’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’
Megszorítottam
mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem
becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.

Kaptam olyan visszajelzést a családból, hogy epedve várják a folytatást, viszont csak most tudok melléülni, a szünet, nem a dramatizálást szolgálja mint a Dallas vagy az Esmeralda esetében.  

A második nap reggelén tudtuk meg azt a galád igazságot, hogy a palacsinta fesztivál, amire készítettük magunkat csak másnap délután kezdődik. Nem volt más opció reggeliválasztás tekintetében, mint egy otthoni fesztivál, csomós palacsintával (mert sem keverőm, sem olajam nem volt), csöppenő mogyorókrémmel és szájba fújt tejszínhabbal .
A nap első programja a tapolcai tavas barlang meglátogatása volt. Mivel egy átlagember elég kevés időt tölt barlangokban, még kevesebbet evezve, ezt a kettőt összekötve valami olyan program lehet, ami unikum.
Csak az stressz ne lett volna. Folyamatosan engedték be az embereket, mentek egy kört bent, azután feljöttek. Egészen addig amíg egy iskolai kirándulásba nem futottunk bele.
Mikorra odaértünk a barlang bejáratához – ami amúgy a belvárosban van – közel száz ember várt a sorára. Megfordult a fejemben, hogy elkezdek lobby-zni azért, hogy induljunk inkább, vár ránk még annyi szép hely, de csak csak erről is nevezetes Tapolca.

P. elkezdte magát elfoglalni azzal, hogy megszámolja hányan állnak sorba, én inkább a gyerekes családokat figyeltem, mert volt egy nagyon okos üzleti húzás. A barlang kapuja mellett pár méterre megállt egy fagyisbódé egy fa lombja alatt. Mivel elfoglalta a járdát, az emberek kénytelenek voltak kihúzódni a napra, ami fél óra elteltével, gyermekekkel nehezítve átalakult egy a “ki a leggyengébb láncszem” játékba mert előbb utóbb valaki megszólal, hogy ebben a melegben, jól esne az a fagyi és hopp oda is lépett.
Közben azon gondolkodtunk, hogy hogyan tudnak egy bejáratra elkölteni 290 millió forintot, ugyanis ennyiért már a Jurassic parkot is felhúzhatnák mellé. Az a film jutott eszembe, a Függetlenség napja, ahol Bill Pullman volt a USA elnöke megdöbbent az 51. körzet felszereltségén, kérdezte honnan volt erre pénz? Azt válaszolta a bizonsági miniszter: Komolyan elhitte, hogy egy építkezésen 50.000 $-ba kerül egy kalapács?
Mindenesetre örültünk neki, hogy felújítják, mert gyönyörű volt amit rejtett.
Le kellett menni 70 lépcsőt, visszafele örültünk hogy a negyediken lakunk, meg sem éreztük.
A barlang, 3 szintes, a középső szinten eveztünk, ahogy a csónakkal elsuhantunk, beláthattunk a vízalatti alsó járatokba. Tiszta vize volt és a sokszor figyelni kellett hogy a fejünket be ne verjük az alacsony tetejébe.
Ketten mentünk egy csónakban, sűrűn megálltunk, mert 180 m-ert hamar át lehet evezni, ha nem siettet senki, akkor inkább kiélveztük. Akkora szerencsénk volt, utolsók voltunk csoportváltás előtt, ezt azt jelentette, hogy ahogy az első kanyarok után a hangok elhaltak és csak a csend maradt, jó volt ott ülni és csak nézni a járatokat. Mindenkinek ajánlom.

Utána elmentünk Tapoca-Diszel községbe, ahol megnéztük az első Magyar látványtárat. Amikor odamentünk láttunk egy szépen felújított malomépületet amibe csak suttyomba csinálhattam egy fényképet a belső szerkezetről, mert a beltartalmára, a műtárgyakra fotójegyet kellett váltani. Nagyra értékeltem, hogy egy kis falu veszi a fáradságot és a kultúrát szolgálva akarja kihasználni ezt a műemlék épületet, viszont nem tudtam azzal mit kezdeni, hogy a kortárs kiállításon kívül nincs más. Legalább egy alapozó, térségre jellemző néprajzi gyűjteményt betolhattak volna az egyik emeletére, vagy az egyik szobába. Mert mi a Nagy Alföldről erre is kíváncsiak lennénk.
Oda meg vissza voltam az épületektől, mert szépen rendbe hozták ÉS a kávéház homlokzatán olyan szobor, inkább dombormű volt, amivel nem tudtam betelni olyan huncut, kedves és bumfordi volt.
Ebben a faluban találtam meg azt a házat, ami a szívem csücske volt, egy régi iskolaépület kőfalakkal, suvickolt padlókkal és ölelésnyi vastag meszelt oszlopokkal.
Indultunk tovább, egyre kisebb és keskenyebb utakra hajtottunk Tihany felé, amikor egyszer csak elfogyott az aszfalt, bent voltunk a hegyek között, ez volt az álmom.
Kiszálltunk, mert megláttam hogy a földet szamóca tövek szőnyege borítja, néhányat el akartam hozni, mint élő souvenirt.
Közben P. telefonált, így elindultam felfedező útra, szőlőtőkék mellett megnézegetni a száz éves présházakat. A derékig érő gazban be akartam jutni az egyik ajtóhoz, amikor hátrafordultam és ott állt az ember egy kinyitott vörös bársony dobozkával, benne a legszebb gyűrűvel, amit hamvas tinézser korom óta elképzeltem. Használhatatlan vagyok, elkezdtem sírni, miközben P. kérdezte, hogy letérdeljek, vagy mit kell még ilyenkor csinálni? tetszik? jó méretet választottam?
 Eddig is menyasszony voltam agyban, gyűrű nélkül. Ennyi változott.
P.-re jellemző keresetlen őszinteséggel megjegyezte: az esküvő sem lesz nagy durranás, eddig is közös háztartásunk volt.
Ha aluból hajtogatta volna, meg annak is örültem volna, de ha már így alakult, akkor ezt hordom nagyon büszkén.

Régóta vágytunk vissza ide, lassan egy éve, amikor Hévízen és Keszthelyen fürdőztünk néhány napot a bénító tél után.Nyáron visszamentünk, eljutottunk Tihanyba, ami mindig nagy kedvencem lesz. Már jó ideje üzlet szempontjából nézzük a dolgokat, az adott helységek lehetőségeit és biza arra jutottunk, hogy a levendula szagú mezők és a jó ételek olyan potenciális lehetőséget nyújtanak még mindig, hogy irányt adhat a jövőnkhöz.
A lelkesedésem addig tartott, amíg meg nem láttam az ingatlan apróhirdetésekben, hogy ezekkel a lehetőségekkel az eladók is tisztában vannak és így mérik az áraikat. Elszomorodtam, de keresgéltem tovább, ekkor találtam rá Tapolcára. Elég kicsi, hogy otthonossá váljon egy betelepülőnek, ahhoz nem elég nagy, hogy úgy érezd, városban laksz, viszont minden lehetőség közel van és ott a Malom tó, a vizimalmok bája mindig jó érzéssel tölt el, mert mérnök bravúr, hatékony és még szép is.
A több ember, több potenciál elvét szem előtt tartva fejjel belemerültünk a tapolcai tervezgetés és kivonulás Rousseau-i nyugalmába, ahol a dombvidéken szaladgálnak az állatok és a fák roskadoznak a gyümölcsök súlya alatt, amit le kell szedni és be kell főzni vagy zörgősre szárítani (ez az új agyrém nálam: aszalás…baromi jó).
Annyira szerettük volna, hogy ezen a tavaszon eldöntöttük, hogy egy hosszú nap után nyakunkba vesszük azt amit találunk a hűtőben, 2 váltás ruhát és elindulunk megnézni teljes valóságában, mi is az álmunk. Elindultunk hajnali 4 órakor, hogy a majálisi  forgatag előtt eljuthassunk a Balatonra. 15 perc alatt átvágtunk a hajnali Budapesten, érintve minden számunkra kedves épületet, ezt jó ómennek tekintettük.
Hogy ne lőjem le teljesen a poént, azért nem az a konklúzió egyikőnk fejében sem, hogy hasztalan volt elutazni, mert utazni ha nem is mindig indokolt, de mindig élvezetes. 
Nagyon tartalmas 3 nap volt, sok új helyet nézünk meg.

Úton: valahol Veszprém és Nagyvázsony között Bummm Repcemező

Leereszkedtünk ide, Vigándpeterdbe, a főutca közepén kinyúlva aludt egy kutya, hallotta hogy jön az autó,  csak kelletlenül állt fel….nem egy stresszes hely

Tapolcáról: megérkeztünk, rájöttünk, hogy a szállás amit lefoglaltunk egy közel 80 m2-es ház és csak mi szaladgálunk benne, ugyanis amikor lefoglaltuk, a tulaj kirakta a “megtelt” táblát, hogy pihenhessünk és ne kelljen idegenekkel kerülgetnünk egymást. Piszok szerencsénk volt.
Mikor hallottatok ilyenről utoljára, hogy a tulaj, a profitot hátranyomva egy idegen ember meg sem fogalmazott igényeit nézi?
Nagy boldogságban elindultunk egy sétára, amely során már az első fél órában kiderült, hogy ez a város hajdanában volt csak csalogató, már inkább csak kopott. Üresen tátongó üzletsorok, mindenhol kint az eladó tábla. Ájjáj gondoltuk, ez nem ómen, ez tény: nemhogy kolbászból, semmiből sincs kerítés.
A következő pár nap és a helyiekkel való beszélgetések azt támasztották alá, hogy
Tapolca addig volt emelkedő ágban, amíg élt a bauxit bányászat, 15 éve, amikor bezártak a bányák, ez megszakadt. 
Azért a Malom tó környező utcái, házai nagyon hangulatosak voltak, az eldugott kis terekkel, épp hajtó levendula bokrokkal, a tóban kenyér után kapkodó halacskák és az alattuk köröző hatalmas kékesfekete ragadozók elterelték a szomorúságunkat, arra sarkalltak, hogy keressünk tovább.

Fő tér: Tapolca

a pici koszok a vízben, mind egy egy ivadék

képeslapra való

növények között bujkáló növendékek

A Malom tóhoz vezető kis terecske

Murália és heti mosás

Aznap délután Szigligetre mentünk, megnéztük a várat. A várhoz vezető úton gyönyörű házakat láttunk, közben ettem egy olyan fagyit, ami annyira csoki, hogy a fogam is fekete lett tőle. Most tudtam meg, hogy amikor anyukámék voltak nászútjukon ejtették útba ezt a helyet, amit sok idő óta felújítottak, nagyon érdekes, interaktív, színes lett, jó időt fogtunk ki, láttuk ahogy a felhők beárnyékolnak egy domboldalt, miközben a domb másik oldalán süt a nap. Ilyenkor érzem, hogy milyen kis hangya az ember. Meg alföldi gyerek révén, a szemünknek szokni kellett a terepviszonyokat.

Szigliget központja: Cukrászda-posta-fodrászda bermuda háromszög

csak egy vendégház parkolója

és bejárata

élő műemlékvédelem

Várkilátóból

Campagna Ungheria/Toscana

Rekonstruált várbeli lakóház, “berendezett” konyhával

Középen esővízgyűjtő ciszterna

Elhagytuk Szigligetet és 2 falu között találtunk egy táblát: “termelői bor”. Nosza gyorsan vágunk egy indexet, talán még ehetünk is valami finomat a bor mellé. Sok autó állt előtte, azt gondoltuk étterem.
Tétován besétáltunk és kelletlenül vettük észre, hogy egy család életébe sétáltunk, akik olyan jóízűen ettek, mintha otthon lennének. Apukák kiáltottak oda a fán játszó gyermekeknek, miközben a kezükben még ott figyelt a borospohár. A kölkök keveset ehettek, hogy játszhassanak, kergetőztek és minden csatakiáltásukba belerázkódtak a szülők, hogy most már biztos tönkre tettek valamit. A legkisebb tipegő felbátorodva, hogy nem figyeli senki, felfedező útra indult a szőlőbe, apu a közepében tudta csak utolérni.
Megtudakoltuk, hogy ez a hely afféle ad-hoc, házi vendéglő, ahol a mama felveszi előző nap a telefont és másnapra megsüt mondjuk 3 csülköt és 4 kacsát kemencében, szép pirosra. Jönnek a kedves vendégek esznek, isznak egy kis házi bort és mindenki boldog a szolgáltatással, a vendégek, mert olcsóbb és kötetlenebb mint egy étterem, a mama pedig kiegészítheti a nyugdíját olyan dologgal, amit a családjának ingyen is megtesz.         
Amíg ezeket az életképeket néztem, a kezembe került egy pohár bor, aztán még egy, szigorúan kóstolási célból és mivel itt nem sajnál senki semmit, mindkét kóstoló kitett 2-2 dl-t. Közben az ölembe telepedett egy kiskutya, afféle mindenki babája, aki egy kis simiért a lelkét eladná az ördögnek. Körüllengte egy kis slambucillat, kiderült nem csak simogatásért prostituálja magát.
Utánunk néhány perccel befutott az az emberfajta, akit nagyon szerettem volna megkérdezni…a Balatont körbe karikázó. Jót beszélgettünk, a kerékpáros nyaralás szépségeiről, miközben néztük a hegyeket és a távolban ott volt a VÍZ, a Balaton. 

Középkori templomrom

Idillikus borospince bejárata, felette a nagy, felül színes ablak, amit csak néhány esetben láttam. Nagy luxus lehetett.