Tegnap este nagyon finom májpástétomot csináltam, azt szerettem volna leírni, de aztán megtaláltam valahogy ezt a történetet, aminek folyománya: nehéz légzés, görbülő száj és kaparászó torok, a szemlevedzésről nem is beszélve.
A májpástétom még ráér.
„Volt egy
időszak az életemben, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor taxisofőrként
kerestem a kenyerem, New Yorkban. Igazi cowboy-élet volt, nem volt
főnököm. És mint a szerencsejátékos, annyira élveztem, hogy minden egyes
új utas más és más, előre megjósolhatatlan élményt tartogatott: pont,
mint amikor kockát dobsz a játékteremben.Amire nem számítottam, hogy az
autóm elkezdett amolyan gyóntatófülkeként is üzemelni. Éjszaka vezettem,
nem láttam az utast, csak mentünk, mindig két idegen az éjszakában, és
hallgattam, ahogy alkalmi útitársam az életéről mesél. Olyan bensőséges
dolgokat osztottak meg velem, amelyekről fényes nappal, szemtől szemben
biztosan nem beszéltek volna.
Egyik éjjel megérkeztem a megadott
címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát.
Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább
hazaindulok. De aztán mégis inkább kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és
becsöngettem. ’Egy pillanat’ – válaszolt egy törékeny, idős hang
odabentről. Hallottam, hogy valamit vonszolnak a padlón.
Kisvártatva
kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt
előttem.Kartonruhát viselt és kis kalapot, kalaptűvel. Úgy nézett ki,
mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki.
Mellette
egy kis bőrönd pihent. Ahogy benéztem a lakásba, olyan volt, mintha évek
óta senki sem lakna benne. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le.
Nem voltak órák a falakon, egyetlen kép vagy dísztárgy sem a polcokon. A
sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenféle fotókkal és vázákkal
teletömve.
’Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre
egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy
lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.’ Miután beraktam a
bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon
lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért
hálálkodott. ’Semmiség’ – feleltem. ’Minden utasommal úgy bánok, ahogyan
mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.’
’Milyen jó fiú
maga!’ – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán
megkérdezte: ’Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?’
’Nem az a legrövidebb út.’ – vágtam rá gyorsan.
’Ó, azt egyáltalán nem bánom.’ – mondta. ’Egy hospice-házba tartok.’
Belenéztem
a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak. ’Nincs
már családom. Mindenki meghalt.’ Nagyon csendesen beszélt. ’A doktor úr
szerint nekem sincs túl sok hátra.’ Csendben a műszerfalhoz nyúltam és
kikapcsoltam az órát.
’Mit szeretne, merre menjünk?’
A
következő két órában bebarangoltuk a várost. Megmutatta nekem azt az
épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán
elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek.
Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az
még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni. Néha megkért,
hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott
semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek
a horizonton azt monda: ’Most már mehetünk. Elfáradtam.’ Szótlanul
haladtunk a megadott címig. Alacsony épület volt, a feljáró az
előtetővel fedett főbejáratig vitt. Két egyenruhás alkalmazott jelent
meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítettek,
figyelték az asszony minden mozdulatát. Kinyitottam a csomagtartót, és
elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy
kerekesszékbe.
’Mennyivel tartozom?’ – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
’Semmivel.’ – feleltem.
’Magának is meg kell élnie valamiből.’ – mondta.
’Vannak más utasaim is.’ – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
’Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak.’ – mondta végül: ’Köszönöm.’
Megszorítottam
mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem
becsukódik a ház ajtaja. Egy életre zárták rá az ajtót.