Le Café de Capucine

Csapongásom ebben a bejegyzésben is megmarad…
Húsokról: mivel mohamedán vallású országról beszélünk, valahogy nem sok malacot láttunk. Nem is érzed a hiányát, mert úgy készítik el a marhát, a borjút, a csirkét és ritkábban a halat, hogy betegre zabálod magad belőle.
A henteseknél sokszor láttunk birkát kipakolva, legtöbben, ezt vásárolják. A hentesek, mint (jobban megnézzük) nálunk is, pirosra festett üzletben találhatóak. Külön jóságnak tartom, hogy itt nincs szokásban, hogy az épp levágott állat fejét nem tűzik közszemlére frissességét bizonyítandó. Bár azért élmény, nem egy állatvédős, de azért érdekes tapasztalat, ilyen hagyományt is működésben látni. 
Kitérő: Sajnos a búcsúvacsoránk olyan jól sikerült, megfeküdte a friss és ropogós makréla és a sült krumpli a gyomrunkat, hogy az éjjeli felkelés, repülés, buszozás nem volt kéjutazás. Első dolgom volt jelezni a felszállás előtt, hogy ha jót akarnak maguknak, akkor biza készítsék ki nekem azt a hányós zacskót! Spórolnak a lelkemék, ilyenen nem kellene.
A mohamedán disznó ellenességre visszatérve, egy dolgot nagyon hiányoltam a reggelinkből, itt jöttem rá, hogy mennyire fontos nekem: 1. virsli vagy normális sült kolbász 2. szalámifélék.
Ugyanis azok a felvágottak, a sült kolbásszal egyetemben borzasztó mű ízűek és színűek voltak. Kiabáló rózsaszín! Tudom, hogy tisztátalan állatnak tartják a röfit, de be kell látniuk, hogy a mocskos kis bestia íz és állagbeli segítsége és ZSÍRJA nélkül nem lehet élvezhető szalámiféléket előállítani. Egy kicsit büszke voltam azért, hogy milyen finom felvágottaink és zsírtól csöpögő, szaftos ízes sült kolbászaink vannak.  Mert nagyon büszkék ám a paprikájura, csak épp nincs mihez társítani.
Vannak viszont dolgok, amit érdemes lenne átvenni: az irdatlan mennyiségű és minőségű saláta, az egészen roppanós frisstől a joghurtos, fajsúlyosabb csirkés salátákig.
Egyik reggel egy magányos tányérra tévedt a szemem, púposra volt rakva fűszernövényekkel. Nagy zöld bokor, néhány szelet paradicsommal, fehér héjú keménytojással. Gondoltam magamban, milyen szélsőséges étrenden van valaki, nem most kellene aszkétát játszania. Ledöbbentem, mert 10 perc múlva láttuk, hogy a portás tányérja volt, egy meglett pasié, aki egész nap, értsd 06:00-23:00-ig szaladgál. De olyan jól nézett ki, ahogy össze voltak válogatva, hogy gondoltam kipróbálom.
Hatalmas retkeket, répákat 20 cm-es hasábokra szelték és úgy ropogtattad a hús mellé. Fűszernövényeket hosszan, egészben, épp csak megmosva kidobrak nagy tálban, hogy vegyétek egyétek. Leggyakoribb volt a menta (néha jutott a teámba is), bazsalikom, petrezselyem levél, kapor!

A kaprot a kistestvéremmel csak undorodva kipiszkáljuk a töklevesből vagy a töltött káposzta mellől és mérgesek voltunk mindig anyukámra, ha galád módon beleaprította. DE zsengén és salátaként fenomenális és frissitő, a mentáról nem is beszélve.
A galambsalátát minden nap ettem, de mást is, amit nem ismertem, volt olyan ami csípős, borsos volt, volt ami jellegtelen, volt aminél rájöttem, hogy spenóthajtás, vagy volt ami sóskaszerű. A retkek fehér húsára, a friss sajtokra akkor őrölték a fekete köményt, ami olyanná tett mindent, mint egy nagyon szofisztikált, idővel bekúszó erős, karakteres íz az alap mellé. Most olvastam mennyiféle egészségügyi hatása van….Sok.
Sütemények: sztereotípiám a szirupos, színes, hivalkodó süteményekről teljesen helyt állt. Az első napokban ismerkedtünk azzal a fura darás, morzsalékos alaptésztával, amit ízesítenek és a sütőböl kivéve nyakon öntik a forró tésztát néhány deci sziruppal. Fele víz, fele cukor. Az inzulinszintünknek kellett ismerkednie ezzel a feladattal, de néhány nap múlva a pékségben vettem a baklavát, mert megkívántam vacsora után. Szerintem az egészséges főételek sem menthetnének meg attól, hogy ne legyek itt száz kiló.
Egy puccos belvárosi cukrászdában próbáltuk ki a pisztáciás baklavát, gondoltam, bízzuk a profikra. Hát kicsit csalódás volt. Mindig langyosnak, vagy forrónak képzeltem egy kiadósabb, melengető dolognak. Elénk adtak egy hüvelykujj vastagságú és hosszúságú kis akármit evőeszközök nélkül, egy falat volt. Forgattam a tányért, sehonnan sem nézett ki jól. De pár nap múlva vettem a szomszéd pékségben, ugyanannyiért negyed kilót, ami nem 2 napos volt és korrigálta az előzőt.
Utólag tudtam meg, hogy nagyon szeretnék kipróbálni egy sütit, az ún. kadayif, vagy künefét. Itt mindenhol árulták, olyan mint a vékony cérnametélt és a palacsinta átmenete és minden további nélkül bevásárolhattam volna belőle. De nem, mert a tudás hatalom és a nem tudás, sok elmulasztott élmény.
Legközelebb bevásárló listával megyek, beraktam egy kisfilmet gyönyörködni. 

Kadaif (reggelire eszik!!) sajttal, pisztáciával.

Pékségben: száraz apró sütemények, ilyeneket kaptunk az ötórai teához

A sütemények és pudingok (nem porból!) mellett elengedhetetlen volt az, hogy mindig legyen kirakva néhány féle gyümölcs amit az euró zóna rabjaiként, kisgyerek módjára kóstolunk természetes közegében.
Úristen! A narancsot nem lehetett volna gerezdekre szedni, mert nem volt fehér hártya közötte, ilyen amikor nem egy hajón lehűtve az érési folyamat közepén érkezik! Annyira finom volt és a savassága eltűnt, tényleg édes gyümölcs. A citrom szintén más, ha hagyják megérni. Gondoltam sokat arra, hogy ezek után mennyi élvezeti értéke (és értékelhető vitamintartalma) lesz számomra, ha itthon veszek ugyanezekből. Nem hiába nem terem meg nálunk, így hazai alternatívák után kell nézni. 
Alma méretű szilvák voltak, nagy várakozva beleharaptál és majdnem beletört a fogad, olyan éretlen volt. Egyet hazahoztam, itthon pár nap után megért.  
A városban sétálva találtam egy lime fa sort, örvendeztem neki és morzsolgattam az aromás leveleit. 

Csak érdekességképp: (szobanövény) FIKUSZ FA! Mert itthon van. Ja ez egy kisebb, fiatal példány.

Amikor lefoglaltuk a szállást, a teljes ellátás volt az egyik sarokpontja a választási kritériumoknak. Bár így utólag belegondolva, nem egy ökör ára ott jókat enni.
Nem sokat tudok most sem a konyhájukról, végül is csak megettem. Mindig egy ismeretlen helyről kiragadott gondolat motozott a fejemben amit rég egy utazási műsorban hallottam: A török konyha a vegetáriánus mennyország. Piszkosul igazuk volt.  
Az all inclusive elllátás korlátlan fagyi adagokat, púpos tányér görögdinnye szeleteket, ki nem ürülő boros poharakat eredményez…az első 2 napban. Utána a bőségben is megtalálod azt az adagot, amit otthon eszel.
Egy kis általános összefoglalót gondoltam a térség konyhájáról, de olyan nagy dologba nyúltam bele…ez egy hatalmas és teljesen új konyha, azóta bújom a “szakirodalmat”, főleg amit barátnémtól kaptam ajándékba. Sőt a közelgő születésnapomra szeretnék egy turkis süteményt kipróbálni, a künefé-t.
Tudtátok, hogy a töltött káposzta török étel volt, mielőtt magyar lett belőle? Vagy hogy a baklavát hidegen szervírozzák?
Vagy hogy a töltött (pritamin?) paprikát úgy sütötték és tálalták fel, hogy fejjel lefele állították bele a tepsibe? Vagy próbáltatok már fűszernövényeket salátaként elkészíteni?
Azt sem tudom hol kezdjem, ezért kicsit csapongó leszek, azért próbálkozom.
Első napokban próbálkoztam beszélgetni a “kollégákkal” annyit megértettek, hogy hasonszőrű vagyok, de azt hitték hogy ezt a szuper erőmet arra akarom felhasználni, hogy extra adagot és nem extra információt kapjak. Sajnos.

Retro Pepsis pohár, alma méretű éretlen szilvák

Pedig az a töltött vagy rakott padlizsán, tejföllel, fokhagymás majonézzel….attól a kajától valahogy kivilágosodik a kedved is.
Szóval jól főztek, szerencsére nem akartak mindent sajátságot letagadva eleget tenni a kontinentális étkeztetésnek. Hála istennek! Nem azért utazunk annyit, hogy ugyanazt együk mint akárhol máshol.
Minden nap, minden étkezésnek elengedhetetlen része volt a fekete olajbogyó, töppedten, olajban eltéve, magokkal. Már most hiányzik.
A kenyereket, amelyek állagban és formában hasonlított a francia baguetthez az 50 m-re lévő pékségből hozták minden alkalommal az étkezés előtt, volt amikor még langyos volt és teljesült az ún. “kenyér szimfónia”.
Külön megemlítem azt az Isteni szerencsét, hogy épp abban a a szárnyban volt a szobánk, ami a pékség irányába nézett, így amikor reggel lementem kávéért, akkor a sülő kenyerek illatában váram a liftet. Eltökélt szándékom olyan helyen leélni az életem, ahol ez a körülmény adott. Vagy én leszek az aki ezt megteremti!

A reggeliről: a fenti kép a hotel egy általam összepakolt reggelijét mutatja. Olajbogyó, kicsit sós sajt, friss kenyérrel. Az egyetlen ami nagyon hiányzott, a vaj. Ott nem volt semmi csak picike dobozos margarin. Brrrrr….
A desszert natur joghurt pekmezzel. Ha körbe akarom írni, akkor valahol a méz és a jam között található, szerintem szirupban főzött gyümölcs. Volt több ízben.
Nekem egyszeri választás volt, de P. minden reggel evett egyet, néha többet.   
Kávéjuk átlagos, ahol mi voltunk, nem kínálták a zaccos főzött kávét. A környéken bementem a vasedényes üzletek nagy részébe, árulták a klasszikus réz, kávés, alul kiszélesedő nyeles szépségeket, potom pénzekért. Azok a meglepődött arcok, hogy turistaként mit keresünk ott! Volt amikor autómatice irányítottak volna a souvenir árushoz, azt hitték eltévesztettük az ajtót.
Mondom, nyugi, I’m a special tourist. Én nem a hűtőmágnest keresem! Nem mellékesen tényleg érdekel, hogy hogyan éltek.

Tea, hátul egy kis loukum (talán), gyönyörűséges török kerámián. forrás: fineartamerica.com

Sajnos nem mertem a repülőn hazahozni az egy dl-es teás készletet, pedig potya pénzért gyönyörűeket lehetett kapni. Úgy itták a teát, mint az oroszok a szamovárból. Főztek egy koncentrátumot és azt hígította mindenki forró vízzel, ízlés szerint.
Első reggelinél fedeztem fel, hogy a helyiek és a személyzet kedves kis harang alakú poharakba, felváltva töltik a vizet és teát. Lelestem őket és onnantól kezdve én is napi szinten 3-4 adagot ittam. Imádtam, ahogy ők. Ott mindenki, mindenhol ilyen csészikéből itta a teát. Ennek a szenvedélynek számomra a legszembetűnőbb példája az volt, hogy a teát a szupermarketben KILÓS kiszerelésben is
árulták. Tudod, téglalap kávé szorozd meg 4-el, akkora mint egy kispárna kb.

Ezzel az egyszerű sütivel úgy jártam mint édesanyám nyáron a zöldbablevessel. Addig volt üres a tepsi, amíg 2 adag között kimostam. Tegnap is, ma is sikere volt. Meg akartuk lepni valami üdvözlő ajándékkal a szüleinket a nagy út után hazatérés és találkozás alkalmából.
Első nap az olvasott recept szerint (nagyjából) jártam el, második nap, már saját magam jártam el. Egy ember volt jómagamon kívül, aki mindkettőt kóstolta, ő is a 2.-ra szavazott.Ezt közlöm.

Krém:

4 dl tej
3 evk cukor
3 evk kókuszreszelék
2 evk liszt
5 dkg tejcsokoládé
kevés sütőpor (1 kk)
vanillia kivonat 

Tészta:
25 dkg liszt
4 dkg kakaó
15 dkg cukor
1 csomag sütőpor
1 evk kókuszreszelék
1 cl vanilia kivonat
2,5 dl tej
1 tojás
65 g vaj felolvasztva
csipet só

Teteje:
1 evk cukor és 1 evk kókuszreszelék

Elkészítés:
A krém hozzávalóit, kivéve a csokoládét keverjük csomómentes masszává. Tűz felett főzzük meg a pudinghoz hasonlóan várjuk a pukkanó buborékokat.  A csokoládét vágjuk nagyobb kockákra és néhány határozott mozdulattal dolgozzuk bele a még meleg krémbe. Tegyük hűvös helyre és hűtsük szoba hőmérsékletűre.
A tészta száraz hozzávalóit dolgozzuk össze, majd adjuk hozzá a vajat, a tojást, végül a tejjel öntsük fel és keverjük ki.
Vizezzünk be egy előzőleg lemért sütőpapírt, csavarjuk ki és igazgassuk a tepsibe. Ez a standard tepsi, amit a sütővel adnak, a szélei lyukasztottak, rács nélkül be lehet tolni a sütőtérbe.
A csokis masszát öntsük a sütőpapírra, kenjük szét a teljes felületen. Laposnak fog tűnni, de megnő, semmi ok a pánikra!
Vegyük elő a krémet és szaggassunk kanállal halmokat, egyengessük sorba a tészta tetején. Egy villával kenjük el a tömör halmokat.
A kókuszt keverjük fel a cukorral és szórjuk a süti tetejére.
Sütési idő: 180 C, 25 perc.
Tűpróbával ellenőrizzük. 

Tudom, sajnálom, jővő héten megérkezik a szervízből a gépem.

2. nap délutánján megfogalmazódott bennünk az igény, hogy többet akarunk látni a
környékből. A helyi idegenvezető csaj, aki navigált minket a jó buszhoz a
reptéren, másnap reggel felvázolt néhány fakultatív programot. Volt benne egy
Alanya környéki dzsipp túra. Tetszett mindkettőnknek, az ára ami kicsit riasztó
volt, 41 euró per koponya. Megbeszéltük, nyaralunk, csapjunk bele a lecsóba.
Nem indult, nem jött hozzá elég ember, 8 fő.
Megbeszéltünk egy helyi idegenvezetéssel készülő társaságnál, egy hasonló egy
napos utat, 18 euró per fő.
Elkezdett dobogni a kis szívem, mert a másiknál az lett volna a nap
fénypontja (nekem), hogy elmegyünk egy mediterrán gyümölcsöskertbe és láthatunk
citrom, banán, narancs vagy gránátalma fát esetleg valamit megtudok róla,
hogyan mint kell termeszteni, legjobb esetben lennének házi készítésű cuccok.
Ebbe a programba is benne volt, de csak addig, amíg befizettük a suskát! Tartalmazott még falulátogatást és egy
elköltött ebédet egy Dimcay-ban vagyis vízre épült étteremben és 2 órás
fürdőzést.
Mese habbal, nem volt igaz!
Címszavakban: fogyassz, fizess és a végén vedd meg a dvd-t. 

Alanya látképe a félszigeten helyezkedik el a vár

Hatalmas csalódás volt, annyira, hogy utána már nem nagyon hittünk el
semmit, amit ígértek. Rossz szájízzel telítődött a hotelen kívüli csavargás
ténye.

Az a bizonyos jeep túra nem szólt másról, mint hogy a primitív túristák
locsolják egymást vizesflakonokból, miközben nyitott autóban száguldunk üvöltő
zenékre, ugyan arra 10x, olyan hegyi utakon, ami sem kikövezve, sem térképen
nincsenek. 2 srácnak egész nap az volt a funkciója, hogy a lehető legfurább
szögekből, értsd: mozgó kocsi elejére felmászva, sziklákról kinyúlva fotózza
mindenki nagy boldogságát, hogy a végén te is meg akard venni a potom 20 Eurós
dvd-t. Gyönyörű volt a táj, a Taurus hegység, viszont nem tudtam, nem mertem
elővenni a fényképezőgépet, mert sohasem tudhattam, hogy mikor kap fejbe egy
jól irányzott vizes bomba.
Nekünk viszonylag kulturált útitársaink voltak. Főleg az a 2 iráni férfi, akik már svéd állampolgárként jöttek ide, 2. generációs bevándorlók. Kedvesek, nyitottak és intelligensek, igazi felüdülés a sok ordenáré turista között.
Annyi volt igaz a kertből, hogy egy lezárt kert mellett, volt a wc ahol
megálltunk. Elindultam be, hogy biztos ez lesz az, de egyből
visszaordítottak, hogy forduljak vissza, mert magánterület.
Nem tudom mikor voltam ennyire mérges a “kultúrált” Európára. Nem
azért mert ennyire buták, legyenek csak, hanem mert örömmel kifizetik a borsos árat
azért 2x!!!!(egyszer ott és egyszer a kalapolóknak aki viszi a dvd-t) hogy
kapjanak érte üres, sablonos Semmit.
Ha ilyen a kereslet, hülyék lennének többet adni!

Igen, fél lába kilógott a kocsiból. Terepviszonyok: szakadékok és éles kanyarok.

Senkit sem zavart hogy nem erre fizettünk be, nem kérdezte meg senki, hogy
jóember miért hoztak minket olyan időhúzó és fölösleges programra, ami nem
mutat be semmit abból, amit megígértek. Mert persze ha elkezdesz problémázni,
előveszik azt az aduászt: “My english poor, very poor!”
Nem hiszem el, hogy ebben az országban ennyi potenciál és kultúra van, mert érdekesebbnél érdekesebb dolgokat láttunk távolról, csak eszük ágában nem volt megemlíteni, vagy megmutatni.
Kis fotómotázs, amikor bátrabb voltam és kifotóztam és mikor megálltunk.

Gyümölcsös, ahova fel akartam menni.

Falusi mecset, ide bementünk. Helye ismeretlen.

Mint egy festmény. Ez volt a “folklor program” szegények úgy dolgoztak mint a gép, mert a sörhöz kell valami nasi pár euróéert.

Az ún. Dimcay, a folyóra épített étterem, eldöntöttük, kell egy ilyen cucc otthonra.

Fejtömés közben gyerekek ugrálnak a fejed felől, 10 méterrel arrébb halakat fognak ki a vízből.

Onnantól kezdve nem tudtunk a kínált utazásokra úgy tekinteni, hogy megéri
elmenni rá. A csalódottságunkat tetézte az, hogy másnap este sorozatosan
átvágtak minket vásárláskor. Számomra mégis az volt a legnagyobb szívfájdalom,
hogy nem tudsz senkire sem úgy tekinteni, hogy nem akar átverni.
Gyomoridegem/ünk volt akkor amikor bementünk valahova: na mi lesz most a
probléma?
De vendettát fogadtunk, nem fogjuk hagyni, hogy agyatlan és sokkal gazdagabb
turistának nézzenek! Amennyivel megrövidítettek, annyival fogjuk olcsóbban
megvenni a következő dolgot. Pofátlanul fogunk alkudni és nem engedünk az
empátiával gyengíteni magunkat.
Mert azt elfelejtettem mondani, hogy szabályos
sértődést adnak elő, ha nem kell a portéka, kicsit megsajnálod, elvesztél és ő
nevet a markába, mert így is beszerzési ár dupláját kapja.
Kerestük az eldugott, csak a lakosság által használt helyeket és láss csodát, utolsó nap estéjén, találtunk egy régi divatú, 70-es évekre emlékeztető textiláruházat, ahol mindent árultak, amire csoroghat egy nőnemű nyála. Minden a 1/3-ába kerül, mert állami üzlet. 
A török textil elképesztő jó minőségű és tényleg annyira jól hamisítanak, amennyire vártam. Csak egy éhes férfi hasa szabta meg az időmet, de minimum 2 órás program legközelebb. 

Ma éjszaka megyünk haza, amikor raktam össze a bőröndöket, megtaláltam a fésűmet. Különösen jólfésültek lettünk hirtelen és az otthon hagyott borotva miatt, P. mindig vakarja az állát, mintha filozofálna.

Telnek, telnek a napok, lassan beleszokunk ebbe a turista létbe. A szakácsok
a konyhán, már nem rezzennek össze a hülye kérdéseimtől, amikor azzal zaklatom
őket, hogy ugyan árulják már el milyen fűszerekkel ízesítették az adott ételt.
Kedvesek voltak, annyira akartak segíteni nekem, hogy már behívtak a konyhába,
megjegyzem, olyan tisztaság volt vacsoraidőben, hogy akármelyik étterem
megirigyelhette volna. De nem tudtam meg a titkukat az áhított ételről, ugyanis
egy szót nem beszélnek angolul. Feladtam, de azért kaptam egy kóstolót
elemezni. 
Egy viszonylag kis hotelben vertünk tanyát, 4 km-re Alanya belvárosától.
Fapados, inkább egyszerű ellátmány, de legalább a szobánk tiszta, takaros, az
ételeink annyira finomak, hogy minden vályúhoz hívást izgatottan várunk, hogy
milyen új ételt ismerhetünk meg.
Nem olyan nagy a bőség, mint tavaly, de nincs az emberek részéről sem az a
pazarló, ki kell mondanom bunkó attitűd, hogy egy falat után otthagyják amit
kiszedtek. Az ingyen sör nagyon jó, a boraik is elég jók. A török tea
szerelemese lettem, kis üveg pohárból, feketén. A helyiektől láttam hogy
készítik. Ezt az addikciót mutatja, hogy teát kilós (!) kiszerelésben árulnak a
supermarketben.  
Az udvaron van egy kisebb úszómedence, bűzlik a klórtól. Sokkal szívesebben
sétálunk 5 percet azért, hogy a tengerben fürödhessünk. Annyira okosan
csinálják a szervezők, a házak közötti teret kitölti az egész napos zene, a szobákon
hangszigetelt ablakok. A közelben megy az út. Nem lehet hallani, nem zavarnak a
kamionok. Eleinte féltem ettől, hogy hangos, de nagyon jól kompenzálják.
Tegnap bementünk a belvárosba a heti piacra.
Huncutok a törökök, mert a turistákkal úgy számoltatják az eurót, hogy 1
euró= 2 török líra, viszont ha veszed a fáradtságot és elmész váltani,
meglátod, hogy az a 2 már 2,8 at ér. A matekosok kiszámolhatják, majdnem 1/3-al
többet kapsz a pénzedért.
Bekeveredtem valahogy egy boltba ahol fűszereket, természetes gyógyszereket,
gyógynövényeket árulnak. Elképesztő sok új dolgot láttam. Végigszagoltatták
velem az összes dolgot, megkóstoltunk egy szárazbab kinézetű, csokoládéra
emlékeztető ízű akármit, aminek köpködöd a magját és energetizál. Órákat tudtam
volna ott tölteni, de nem egyedül voltam és az árus angol szókincsének is
elértük a végét. Meleg volt az activity-hez.
A napom nagy élménye az volt, hogy a egy helyben működő szappankészítő és
olajpréselő üzletbe mehettünk. Már dobtam egy hátast, mikor beléptünk, az
illatok, a hangulat, a részletek, az a tudat, hogy akármit megfogsz, azokban
tényleg benne van az anyag egyszóval az igényesség qvintessenciája.
Az eladó invitált, hogy menjünk le egy lépcsőn és ott feltárult az igazi
hely. Olajok, szappanok kis fakkokba rendezve. A másik sarokban hatalmas,
méteres tömbökben száradt az új adag. Középen a csomagoló rész, ahol ő
szeleteli a saját szappanjait. Illatok hangulatok, funkciók, hatás szerint
sorakoztatva. Illóolajok, a török fürdő kellékei. Nagyon jó volt hallgatni azt
is, mennyire szeret erről beszélni, melyik keverékbe mit rakott bele.  A vásárfiához ajándék szappant kaptam.
Olajokat használok testápolásra évek óta, nekem ez a mennyország egy
lépcsője volt.

Mielőtt elértük a földi paradicsomot az olajbogyóval és olajban eltett paprika és a töltött padlizsán idejét, néhány dolog a tegnapunkról és az indulásról.
01:00 Indulás Debrecenből: telekocsi rendszerben mentünk, ami röviden Oszkár. Apukám autentikus fordítása a szó etimológiájáról: ossz-kár=car.
De egy meggyőzőbb adat, hogy ezt a rendszert használjuk vonat helyett: a MÁV Budapest Debrecen távon irányonként 4000 ft. Nem a vagyunk már diákok, nem tudunk összegömbölyödve aludni 5 órát a reptéren, a diákigazolvány ideje is elmúlt.
Oszkár kettőnknek  2500 Ft lett és az ágyunkban aludhattunk másfél órát aznap este.
Mert annyi jutott.
Elindultunk, nem tudtuk, hogy mink maradt otthon.
Az eddigi lista: akármilyen fésű, férfi borotva, napszemüveg. Bevallom pestre félúton lezsibbadtam, hogy fürdőgatyát becsomagoltam e P. nek. Jelentem, igen. De az aznap reggeli 10 perces bepakolás az eddigi legjobban sikeredett, kisebb fiaskókkal. Semmi felesleges hívság. Lesz hely pakolni. Mindig mikor ott vagyunk valahol akkor sopánkodom hogy ezt a dög nehéz akármit miért hoztam, de most a kevesebb több elve a gyakorlatban is bevált.

Utazunk, utazunk!

Az alkalmi útitársunk egy szórakoztató ember volt, akivel végigbeszélgettük az utat, a krónikus fáradtság akkor ért el, mikor átvilágítottak minket és vártuk a felszállást.
Megírtam az előző kis szösszenetet és P. hangja riasztott: figyelj már 40 perce beállt a gépünk, siessünk!
Odaloholtunk és amikor megláttuk a sort, kiderült, hogy épp akkor villant fel a zöld jelzés és a sor csak utánunk eszmélt. Summa summarum, elsők között szálhattunk fel!
Konstans álomkórban töltöttem az utat, az agyam próbált pihenni, de a hányinger miatt nem ment. Végül leszálltunk Antalyába. Gőzöm sincs milyen irányból közelítettük meg Törökországot, de az biztos, hogy elképesztő jó volt látni azt a domborzati gazdagságot, a kopasz hegyeket, a zöld árnyalatait, de minek prbálom körbeírni, nem lehet. Megszámolni nem tudnám, mennyi féle új formát láttam.

Helyi idő: 10:15. Megérkeztünk Antalya repterére, fél órát vártunk a csomagkiadásra. Nem Csodálom, hogy annyit kellett várni, hatalmas reptér. Drukkoltunk, hogy ne mi legyünk a 10.000-ből egy bőrönd amelyik leesik a kiskocsiról.
11:30. Kiértünk, ott elnavigátak a jó utazásszervezőhöz, onnan, a jó buszhoz, ami elhozott minket Alanyába.
Az utazási iroda 2 órát mondott, amíg elérünk Alanyába. Arra számítottam, hogy még ebédre ideérünk, biztonsági ellenőrzésnél a vizünket elvették, keksz van.
15:00 megérkeztünk a hotelbe. Kopogott a szemünk, szomjasak vagyunk. A száraz keksszel inkább annak a fejét tömnénk meg, aki 2 órát mondott utazási időként.
Debrecentől, Alanyáig összesen 14 óra telt el.

A csoportot az a fehér angóra macska köszönti, amelyik a bejáratnál, királynői tartásban engedi, hogy átlépjünk rajta és kikerülhessük  a bőrönddel. Az egyik ablakfülkében a picinye alszik elnyúlva a sakktáblán.
A szobánk kényelmes és tágas, az erkélyről az a kép köszön vissza, amelyet a prospektusban láttunk. Mekkora erre az esély?
A recepción, próbálunk egy kis maradékot kikuncsorogni, all inclusive ellátás van vagy mi.. A báros srác felajánl egy koktélt a recepciós megemlíti a kávéidőt, mint mentsvárat és P. varázsszavát: palacsinta.
Kibírjuk, nem megyünk el harapni valamit. Az öt órát úgy vártunk mint a messiást. Nem volt palacsinta, csak olyan kinyomós dobozos süti. A recepciós egy életre elásta magát P.-nél. Palacsintát hamísan kiálltani vétség a családban. 
Közben elmentünk fürdeni, a szálloda fürdőmedencéjét a dekázó focisták és az elmaradhatatlan, ropogósra sült, elképesztően barna német nyugdíjasok uralják. Áttendáltunk a partra, a víz tökéletes. Kerek kavicsok és homok és a szoboszlói hullámfürdő nagytestvére. Nem tudom mikor nevettem ilyen felszabadultan, amikor a sodrás felkapott és lerakott máshol. Ez mindig jó muri.
Addig amíg ezt írom, P. várja h indulhassunk a strandra. Kipihenten.

Folyt köv.   

Inspiráló és szinte megrészegítő a repülőterek hangulata. Mindig szerettem ez a sokak által hosszadalmasnak és bonyolultnak tetsző tortúrát, amíg beérkeztünk abba a gyönyörűséges és világos térbe, ahonnan a gépek játék kópiáknak tűnnek.
Az utazási addikció egészen gyerekkoromig nyúlik, már akkor nagyon imponáltak a kis bőröndök, a kopogó cipősarkak és a stewie-k szoros kontya. Borzasztó sikkes és felszabadító dolognak érzem ezt a kozmopolita környezetet, az eltérő arctípusok és kirívó csodabogarak erdejét.  
Utazni számomra nem jelent mást, mint nemet mondani a komfort zónára. Mivel mással lehetne színesebben, szagosabban és kiszámíthatatlanabbul megtalálni a miénktől eltérő életeket?
Persze, kétségtelen, hogy olcsóbban is lehet mókuskerékből kifarolni.

A 2B terminál ún. “Skycourt”-je

Ez a dal is része a tinédzser koromnak, bár a tudás hatalom, mikor megtudtam, hogy ez a dal egy elfuserált népdal, hasonló a mi magyar nótáink diszkó hangszerelésű borzalmaihoz, kicsit csalódtam, de azért jó nyávogni rá.
Nemsokára elutazunk egy olyan országba, ahol indokolatlanul sokat használják az ü és ö betűt.  Főiskolán volt 2 török csoporttársam, kicsi szelet volt egy ilyen nagy országból, de nagyon pozitív, alig várom, hogy többet lássunk.  Tavalyi esetből tanulva, alig viszünk valamit, hogy több férjen a kulináris élvezeteknek, kamu Louis Vuittonnak stb stb..
Megint olajbogyó mérgezést akarok kapni, megnézni a “tündér-kéményeket” és  hülyére enni magam a szirupos édességekből.
Már csak néhányat kell aludni!
E elfogulatlan képsor az internetes médiumról származik.

Kappadokia

Pamukkale

Lehet, hogy már szóba került ezen a helyen, de Cruise úr nem a szívem csücske. Ennek ellenére nem vitatom, hogy ami miatt híressé vált, abban hozza a szintet, legyen akármilyen fura figura a hét többi napján. Megnéztük az új “Tom Cruise-os filmet”, a Holnap határát.
Ez a lehetőség kínálta magát, mert ahogy Gojilánál leírtam, egy ingyen mozira kaptunk ígéretet, eltelt azóta minimum 2 hét, addig elévülhetett volna.
Hittem is, nem is, mert a vállalati attitűdöket látva eddigi életemben, nemhogy kárpótlást kaptunk volna az általuk elkövetett hibáért, hanem inkább elképzelhetőnek tartottam volna, hogy mindenki úgy tesz mintha nem is lett volna semmi és lapítanak mint sz..r a fűben.
De nem, mert ez egy kis mozi, újjáéledő öntudattal és illékony nézőközönséggel, nem engedhetik meg maguknak, hogy elveszítsenek 2 visszajáró vendéget, akiket már arcról ismernek. Ha csak lapítottak volna, biztos nem mentünk volna többet, csak akkor, amikor már elfelejtjük. Sajnos nagyon jó a memóriám, hiszem, hogy a boldog élet egyik oszlopa, a rövid emlékezés.
Ez mekkora film volt!

Még arról is elfeledkeztünk, hogy a mozi előtt közvetlenül összekaptunk, mert megint kimutatta a foga fehérjét az antiszociális énem. Adott egy üres nézőterem, erre jön 2 srác és pontosan elénk ülnek, úgy hogy a fejük belelóg a látóterembe, P. nevében nem beszélhetek, mert ő 2 méter.
Ez pont elég volt, hogy az agyamban egy szelep kinyíljon és ne tudja magát türtőztetni. Azt hittem magamról, hogy sikerült megtalálnom azt a hangnemet, amivel már elindíthatunk egy értelmes beszélgetést. De még hátra sem fordultak. P. mondta azért mert nyers voltam. 
Az nem fért az agyamba, hogy egy olyan moziban, ahol szabad helyrablás van, mert mindenki oda ül ahova akar, találtunk 2 olyan szabálykövető embert, akik félnek attól, hogy jön az otthonkás mozis néni és 2 hellyel, arréb toszigálja őket egy zseblámpával, mert nem oda ülnek, ahova a jegyük szól? Jelentem, találtunk.
P. azért is külön csalódott bennem, mert egyikőnk sem volt az az alfa hím/nő, aki beszólogat másnak, inkább a másik oldal.

Az idő továbbhaladt, sajnos ami történt, megtörtént, okoztam nekik és magamnak is egy rossz, lelkifurdalástól nem mentes estét. A sors furcsa középső ujj lóbálása, hogy épp egy ilyen helyzetet (elkövetett, jóvá nem tett hibák) dolgoz fel és tesz a film alapjává. Mert szegény Tommal rendesen kicsesz a jószerencséje: újra kell élnie élete legrosszabb napját. Nem csak olyan kispályás dolgokra gondolok, hogy alacsony wifi szint, vagy elkenődött majonéz folt a nadrágon…. Neeeeem. Nem más, mint a Normandiai partraszállás modern remake-je. Nem a náci koszokkal (germs) kell megvívni, hanem olyan pörgő és lövöldöző óriás, szobanövényhez hasonló űrlényekkel, amik kiássák magukat a homokból. Brrr! Ha kaptam egy kezet, hogy megszorítsam egy ilyen jelenetnél, nagyon hálás voltam érte.
A pasik szerintem felsikoltanak  a bemutatott technikai vívmányoktól, a robot cuccoktól, repülőktől stb. Nekem inkább az volt a pozitívum, hogy elhagyott francia chateau-t mutattak egy ciripelő délutánon. Kinek mi.
Végre egy olyan film, ami nem azt sugallja, hogy Amérikában történhet ilyen és nem csak és csakis a Szabad ságszobrot mutathatják, mint olyan szimbólumot, ami a civilizáció elestét jelzi.
Itt bizony Tour Eiffel lábai az égbe merednek és a főgonosz is egy ismert francia épület alatt van és Londonból indítják az ellentámadást.
Ez az Európa!
Ki gondolta volna, a szerelmi szál is elég visszafogottra sikerült, de hát ha valakit minden nap először ismernek meg, nehéz elragadtatnia magát, nincs a világmentés és taktikázás mellett elég idő az érzelmekre.
Tom karaktere, az a sunyi féreg, akit az elején megismertünk, ahogy elköveti a hibáit újra és újra, egyre inkább megfontolt és nemes matériává válik. Persze nem mentes a Darwin díjas* poénoktól. És valószínűleg ennyiszer még egy filmjében sem lőtte fejbe szíve hölgye.
Nem mondhatok többet, de nagyon tetszett. Megnézésre ajánlom mindenkinek, persze vannak kivételek, srégen egy csaj annyira unta, hogy végig világított a telefonjával és tüntetőleg facebookozott.
Szerettem volna szólni neki mert zavart az az erős fény ott valahol a perifériámban, de nem akartam rápakolni az előző hibámra. 

*A Darwin-díj egy olyan „kitüntetés”,
amelyet azoknak az elhunyt embereknek ítélhetnek meg, akik valami
különösen buta, ügyetlen módszerrel próbáltak egy számukra érdekes célt
elérni, és ez az életükbe került.