Le Café de Capucine

Az, hogy a céklát bekapcsoltam az étkezési kultúránkba, majdhogynem a legjobb döntésem volt eddig a konyhában. Úgy nőttem fel, hogy az ecetes cékla kétévente ha egyszer előfordult az asztalnál otthon, annál inkább a menzás étkeztetésben. Csakis ilyen formában ismertem és rá kell jönnie a tisztelt publikumnak, hogy van élet a savanyúságon túl.
Multifunkcionális ételről van szó.
Készítettem már csokoládétortát, hús mellé köretet ropogósra sütve, gyönyörű rózsaszín színezőanyagot tejszínhabba keverve céklából, joghurttal elkeverve salátát és nincs vége!
Tegnap fasírtot csináltam belőle és még úgy is finom lett.
A cékla, mivel elég jól eltartható hűtőben, érdemes akkor megsütni,
amikor mást amúgy is megsütnénk. Olyan lesz, mintha előző télről maradt
volna, összeesik és ráncos rinocérosz lesz. Annyira tömörré válik a belső húsa, mintha egy színes üveg
tömböt látnál. Nekem nagyon megtetszett.   

Hozzávalók:
1 nagy fej cékla héjában megsütve
20 dkg darált sertés hús
1 fej hagyma
1 kk vaj
1 evk balzsamecet
2 tk curry fűszerkeverék
1 tk só
1 evk panírmorzsa
1 tojás
panírozáshoz 2-3 evk morzsa

Elkészítés:
Vágjuk ketté a céklát és húzzunk
le a bőrét. Reszeljük sajtreszelővel egy tálba. Sózzuk és fűszerezzük.
Kockázzuk fel a hagymát és kevés vajon fonnyasszuk meg. Adjuk a céklához, a hússal együtt. Kézzel keverjük át. Szórjuk bele a morzsát és az ecetet és végül üssük bele a tojást.
Kicsit hagyjuk pihenni, majd formáljunk lapos kis pogácsákat a keverékből és panírozzuk be. Egy serpenyőben hevítsünk egy kevés zsírt vagy olajat és 3-4 darabonként süssük ki.

A hétvégén olyan dologgal kellett szembesülnünk, ami tettekre sarkall és előremozdít. Lévén, hogy semmi sem történik ok nélkül, egy keserű tapasztalat egy olyan ötlettel ajándékozott meg, ami épülésünkre, egészségünkre szolgálhat, ha hajtjuk.
Ott kezdődött a story, hogy van nekem egy kedves barátném, aki a városi tervtárban dolgozik. Ő mesélte, hogy a párjával rendszeresen eljárnak egy boltba, mivel nem szándékoznak a férfi cukorbetegségét gyógyszerekkel “kezelni”, hanem az  adott, kevésbé súlyos állapotot odafigyeléssel és természetes anyagokkal kordában tartani.
Az adott cég egy nagyker, itt megveszik normál áron a készítményeket és mindenki boldog.  Na, gondoltam magamban, én is csorgatnám a nyálamat ezen a helyen, ahol a teáknak, fűszereknek, olajoknak és a magoknak külön sort szentelnek. Több hónapja próbálunk időt szakítani a dologra, mert hétköznap 4-kor zárnak, hétvégén pedig csak vasárnap délelőtt vannak nyitva.
Vasárnap felkerekedtünk és egy nagy kert közepében megtaláltuk ezt a nagykert. Borzasztó mód tetszett a sok gyógynövény és termő gyümölcsfa.

Gondoltuk, mivel páromnak vállalkozása van, nem lehet akadály az, hogy kártyát akarunk igényelni.
Belevetettem magam ebbe a csodálatos világba, ahol végre minden volt amit szerettem volna már hónapok óta megvenni és sorok és újabb sorok. Egész jó kis csomagot összeválogattam, közben szegény P. minden ismerősét felhívta, de közben arra is jutott kapacitása, hogy megnézze a pénztár összes kiírását, ami arra utalna, hogy mi nem vásárolhatunk ott. Nem volt, emberek álltak sorba 1-2 db árúval. Boldogságom határtalan, hogy nem húznak le futárdíjjal, vagy irreális árakkal a bioboltokban.
Odamentem egy úriemberhez az iroda részben, hogy ugyan hogy tudok kártyát igényelni? Megkérdezte, hogy a vállalkozás tevékenységi körében szerepel e ilyen?
Gondoltam magamban: egy telefon a könyvelőnek és igen.
Azt mondta, hogy mivel nem vagyok milliós ügyfél, nem fognak kiszolgálni és kártyát sem kaphatok. Az indok: nem akar több JÓ kuncsaftot (én úgy gondolom minden kuncsaft jó, még a problémásak is, mert hozzám hozzák a pénzüket) veszíteni azzal, hogy zavarom a nagykutyákat azzal, hogy a kis cukromat és a magjaimat kifizetem.
De ami feltette az égetésre a koronát: – A “magukfajtának” van egy másik boltunk, menjen oda.

Mi a legrosszabb? Hm?Az, hogy tudja, hogy nincs más választásom és előbb utóbb az ő által eladott terméket kényszerülök megvenni. Nem tudom őt kikerülni. Ez a baj.
Ezek után égett szagúan elkezdtem visszapakolni a kis cuccaimat. Mondta P. h hagyjuk a francba, csinálják meg maguknak, de gondoltam, megdobnak kővel, dobj vissza kenyérrel. Meg így legalább még vagy kétszer elmehettem az iroda előtt, hogy hivatalosan is csúnyán nézzek rájuk.
Úgy döntöttük, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot. Készülődik a legszebb elégtétel ideje és mondhatjuk: Ну, погоди! [Nu, págágyi]) vagyis No, megállj csak!
   

Nem tudom, kedves olvasók, hogy vagytok vele, de nekem időről időre szükségem van arra, hogy megmérettessem magam.
2014 az ún. challange-ek éve volt. Az emberi társadalom új mélypontjára érkezett amikor xy feltűnősködő vizes vödör “megmérettetése” hírként volt tárgyalva a híradóban. Gratulálok kedves információ túltengésben szenvedő, első világbeli seggfejek, ez van olyan fontos mint egy lezuhant repülő, vagy egy polgárháború, vagy hogy új koalák születtek az állatkertben.

Átgondolva viszont rájöttem, hogy teljesítmény kényszeres világunk csak akkor indítja be a kreatív kapcsolót a fejben, ha határidőt szabunk magunknak, vagy kényszer hatására cselekedünk. Így vagyunk huzalozva, tunyulásra és enyészetre hajlandóak, ha nem tréningezzük magunkat. Mindent megmérünk, számszerűsítünk, strigulázunk, átlagot vonunk belőle, mérnökök világa ez, az iskolai rendszer célorientált és türelmetlen, nincs idő merengeni, nemhogy keresni azt, hogy miért vagyunk itt és most a világon.

Miért ne lehetne ezt az alkotó szellem segítségére hívni ezt a gyakorlatot? -vetette fel magában a Nanowrimo (NationalNovelWritingMonth) közösség és megmérettetés kitalálója, Chris Baty.
1999-ben kezdte el 20 emberrel, 2014-ben 715.000 regisztrált felhasználója van. Reklám helye akit érdekel: nanowrimo.org

Röviden összefoglalva, olyan ez mint a vicc az egyetemistával:
Megkérdeznek egy nyelvészt, hogy mennyi idő kell egy nyelv elsajátításához?
– Egy élet is kevés, mert folyamatosan Ujjul.
Megkérdezik a nyelvtanárt:
– Fél év alatt x óra tanulással eddig és eddig eljuthatunk.
Az egyetemista válasza:
– Mikor lesz a vizsga? Addigra.

Chris barátunk szeretne fityiszt mutatni a magas irodalomnak azzal, hogy nem vár a múzsa csókjára, hanem igenis megdolgoztatja a lusta perditát, még ha eddig nem is mutatta magát.
Az ellenőrzött körülményekben tobzódó stressz és a kitűzött határidő és a sok kicsi sokra megy elve alapján nem kisebb a cél, mint egy regény megírása, egész pontosan 50 ezer szavas terjedelemben.
Nagy cucc, mindenki írhat ennyit!-mondod magadban. Hányan tesszük meg?
Na, ebben a novemberben megnézem megteszem e, vagy csak álmodozom.
Napi limit: 1556 szó. Hmmm. Ne gondolkodj elárulom, ez nagyjából 3 és fél oldal.
Kivánjatok novemberre gyors gépelési tehetséget. Középsuliban mindig épp kettes voltam belőle, most először sajnálnom.

Az ilyen napokon hallom a fejemben Ronan Keating (tudod, Take That, kilencvenes évek, középen elválasztott, gomba frizura) dalát: Life is a rollercoaster.
Tudom, nem volt olyan nagy zene, de legalább megtanított reménykedni, ha kakában vagyok és amikor jóság van az életemben, akkor odafigyelni rá és megbecsülni, mert tudom, hogy megint jönni fog egy másik kaka, azután egy másik jó. Végtelen a kör.
Most nyakig merültem – nem a gumicukorban – de szeretném megköszönni a Jóistenek, hogy legalább nem hullámzik.

Addig az ilyen kedves semmiségnek örülök.