Le Café de Capucine

Tudom, csak 2 és fél évet késtem a véleményemmel, de ilyenre nem ülünk be megnézni.
Amennyire elkap a sikító frász a bugyuta tévéműsoroktól, olyan meglepetés ért múlt vasárnap. Sajnos jellemző kis párosunkra, hogy a szórakoztató ipar két végpontját tartjuk érdekesnek.
P. rajong azokért az old school akció filmekért, ami engem nevetésre ingerel, főleg, mikor megszólal egy magányos szaxofon az éjszakában, vagy mindig van egy gonosz arcú, össze nem téveszthető fő gonosz és nem hiányozhatnak a keleti harcművészetet művelő nyugati férfiak, pl. Dolph Laugen, Nico, alias Stephen Segal. Annyira 90-es évek!
Nekem főzőműsorok fétisem van és minden olyan adás, ami nélkülözi a tömegízlést, kincseket lehet találni. Különös tekintettel kerülöm a romantikus adásokat (több kárt okoznak, mint kielégülést a fejekben), de belefutottam egybe. Az utóbbi néhány évben nem tudott egy ilyen film sem odaszögezni a tv elé annyira, hogy tartogassam a pisit a reklámszünetig.
Néhány éves darabról van szó, nem lehetett olyan kasszarobbantó, ha már most láthattam. Még emlékszem amikor láttuk az előzetesét, gondoltam magamban: Ne szívassatok már, nem szégyellitek magatok, hogy a legsablonosabb klisére akartok még egy limonádét gyártani??? Mit ád ég, még igaz történet is az alapja. Nem akarjátok esetleg elmondani, hogy könyvadaptáció is?
 
De megcsinálták és élvezhetően. Fújoltak rá a hipszter, filmes entellektüellek, akik mindenre csak húzzák a szájukat, de nekem működött és szívesen néztem.
Persze volt némi kétségem afelől, hogy Rachel Mcadams tényleg szobrász e, de ez részletkérdés, nem szobrász, színésznő. Nem bírták ki, néhány általánosságot szájba kell rágni, de nem zavaró. Egy szó mint száz, cukik voltak együtt.

Próbálok úgy beszélni, hogy ne rontsam az élvezhetőséget, ha úgy döntesz megnézed.
Adott egy pár, fiatal házasok. Olyan a kapcsoltuk, amit a pár terapeuták csak eléd vetíthetnek. Mindkettő megtalálja a hivatását, a másik segít neki, hogy kiteljesíthesse önmagát. Nap közben azt végzik és este pedig hazamennek, a párdarabjukhoz aki mindig izgalmas és csodálatos. Giccsesen tökéletes az életük. Ekkor történik egy baleset és a lány utolsó öt éve kiesik az agyából, visszakerül abba az élethelyzetbe, amiből kinőtte magát a jelenlegi élete.
Teljes film.
Itt kezdődik az igazi kemény dolog. Nem azt a klisét fogod végig nézni, ahogy újra elnyeri a lovag szíve hölgyének bizalmát, hanem annyira durván végigvezet azon a folyamaton, ahogy a lány görcsösen kapaszkodik az ismert dolgaihoz, a régi életéhez, amiben a férjének semmi helye és őt fokozatosan kiírja a mindennapjaiból. A pasi próbálja a helyzetet először megmenteni, de belefárad, hogy a felesége a volt vőlegényére izgul, hogy nem ismeri a családját és viszont. Feladja, elválnak.
Szókratész megmondta, hogy kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba. Viszont a döntéseid vihetnek ugyanabba az irányba. Mert attól, hogy a kakát bekötik egy szatén szalaggal, attól ugyanúgy fog bűzleni, hiába telik el 5 év. A lány rájön ezekre az anomáliákra és habár nem emlékszik hogy reagált legutóbb, meghozza a nagyon hasonló döntését: tipli a családtól és a ráerőltetett egyetemtől. Megint.
Belemehetnék, hogy az emberi kapcsolatok rétegei mennyire jól átjöttek, de ezt látni kell. 
Apropó, Chaning Tatum Magic Mike című filmjét azóta sem láttam.
Látjátok, egy alsóneműs szépfiú is (táncosból, modellből küzdötte fel magát) magasba juthat, itt már nem őt néztük, hanem a játékát, ami engem meggyőzött.

Nem érdekel, hogy ez a film csak még egy bőrt akar lehúzni a szériáról. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen újdonsággal fognak előhozakodni. Mindenesetre ígéretes, hogy a nagy fehér cápa snecihalként van számon tartva a túl méretes “delfin” showban.
Nem utolsó sorban nagyon érdekel milyen színészi alakítást kapok kalandhősként attól, aki a Városfejlesztési osztály című alapműben a gyagyás, infantilis, egyben legeredetibb cipőtisztító embert játszotta (Chris Pratt). 

Azt gondolom érdemes lenne felkeresni a címet. Bár amit megmutathatnak, azt már megtették.
Forrása
Eddigi nyaralásaim külhonban, valahogy sohasem kötődtek a nyaralás témaköréhez. Amíg a család végtelenítve tudott fürdeni én meguntam fél óra alatt, azóta kitanultuk a rendet: család fürdik, én magányos fotótúrákon élvezkedek, középkori városrészeket figyelve. 17 évesen Horvátországban voltam először külföldön és egyből beleszerettem a régmúlt sikátoraiba, ahogy a forró, naptól hevült falszakaszok és a hűvöset ásító árkádok váltakoznak, közben a kezem azokat a köveket érinti, ami 800 éve is ugyanezen a helyen voltak. Ez számomra az egyik legnagyobb bűvöletet okozó dolog az életben.
Mindig, mikor elsétáltam egy csak falaiban ép, elhagyott ház mellett és elképzeltem, ahogy a durva falakat süti a nap és a szürke kövek elé egy kényelmes égszínkék kanapét húzok. A rég leszakadt tetőt felváltja egy új szerkezet, egy tetőablakkal, ami alatt a szobából nézhetem a csillagokat. Nézhetném a fényekből, napközben hol jár a nap.
   
Nem meglepő módon, szívügyemként viselem, hogy, ha valaki olyan szerencsés, hogy felújíthat egy ilyen házat, meg kell emlékeznem róla.  Ez a csodaszép, Svájcban van, a helységnév hangzásából gondolhatjuk, olasz kantonban. El tudnám képzelni a tetőteraszán hogy elfújjak egy szülinapi tortát, vagy grillezzek a tavat kémlelve.

Mindig tudtam, hogy a régi kőfalak egyszerűsége nem hagyhatja a magát modernként aposztrofáló embert sem érzéketlenül. De ez az épület: zseniális. A lehető legnagyobb arányban építi be a látványba a régi falak felületét abba a modern környezetbe, ami tökéletesen kényelmes és korszerű.
Gondolkodtam azon, hogy a sok szürke nem unalmas e egy egész házban, zavar kicsit. Később rájöttem, hogy itt nem a színekről szól a játék, hanem a textúrákról. Sima és durva váltakozik, ha nem koptatta volna el a nyelvünk az utóbbi 2 évben a “rusztikus” szót, ide tényleg lehetne használni.
Összefonódik az a gondolat, amit a minimalista épületalakításról és az középkor fejünkben lévő képéről él bennünk.
Azok a kis fodrok tetszenek épület szerte, amit a napfény idéz elő kövek egyenletlenségein, onnan ez visszavetül a sima felületre, kisimul.
A legjobban a bentebb hozott ablakfelületek fogtak meg, egész nap besüthet a nap, ha már kőfalak közé jöttél, nem kell feltétlenül vacognod és vaksiznod is benne! Minden lehetőséget meg is fogtak, ami beengedi a fényt, a bejárati ajtótól kezdve a szerzetesi lakhelynek is beillő hálószobáig.
Húú kérem szépen ezeket a tereket csakis olyan álmodhatta meg, aki szeretettel néz az eredeti fal minden porcikájára és ez a fontos.
Nem vagyok az elrontója annak, hogy korhűen állítsanak megint csatasorba egy elhagyott épületet, de ha valaki kortárs igényeknek megfelelően akarja felhasználni, meg lehet találni a méltó folytatást.

Annyira jó hétvégénk volt, olyan hálás vagyok érte. Tegnap sok idő után elmentünk a piacra és nem kellett sietni, nem kellett időre menni. Nem kellett az órát nézni, mikor a nyugdíjasokkal álltunk sorba a húsos pultnál, vagy a péknél.
De annál is jobb, hogy találtam ma délelőtt egy receptet, amit meg is csinálhattam. Elvileg a klasszikus vaniliás félhold lett volna a választás, de valami nem stimmelt vagy a recepttel, vagy a kókuszzsírt nem ilyen sütibe szánták, mikor azt írták rá, hogy sütésre alkalmas.
Finom lett, bár nem mertem úgy megsütni, hogy nem rakok bele tojást, sokalltam bele 22 dkg zsiradékot. Nem szeretem a porcukorba forgatott sütiket, szóródnak és mindig a ruhámon, a szemöldökömön, az orromon ér véget a kaland.
Az volt a problémám vele, hogy szétesik a tésztája, még a tojással is. Nem tudom, hogy milyen szuper asszonynak kell lenni, hogy a még be is hajlítsam, hold formájúra. Óvatosságra int ez a süti, de kihűlt, összeállt, azóta nem tudom az embert levakarni, mert mindig a következőért kuncsárog.
Lecsurgattam fehér csokival, némelyik kapott egy kis fahéjat, máskor is megsütöm.

Hozzávalók:
30 dkg liszt
15 dkg dió
2 evk cukor (kb. 7 dkg)
15 dkg vaj (felesben használtam kókuszzsírral)
2 csomag vaniliás cukor
1 tojás
1 kk szódabikarbóna

Tetejére:
8 dkg fehércsokoládé
2 cl tej
fahéj

Elkészítés:
Daráljuk meg a diót a cukorral és a vaniliás cukorral. Öntsük fel az olvasztott zsiradékkal. Keverjük össze a szódabikarbónát a liszttel és fokozatosan adagoljuk a diós keverékhez. Száraznak fog tűnni, üssünk bele egy tojást. Gyúrjuk át az ötágú villával, vagyis a kis kezünkkel.
Mint gyurmázásnál, a kezünkkel tapasszuk össze hasábokká, nagyjából azonos vastagságra és hosszúságra. Sütőpapírral bélelt tepsire tegyük és előmelegített sütőben 20-25 percig süssük. Elég centinyi távot hagyni közöttük, nem fognak nagyon megnőni.
Hűtsük le a kis “macska kakákat” (arra emlékeztetett) és közben állítsuk össze a csurgató csokit. Majdnem egy tábla fehér tortabevonót olvasszunk gőzfürdő felett, egy kis löttyintés tejjel, hogy kellően folyékony legyen. Most jutott eszembe, hogy kókuszlikőrrel vagy fehér rummal milyen finom lehet, mert nem forralom, benne marad az ereje!!
Egy kevés fahéjjal leszórtam, utána csurgattam le csokoládéval.

Ma egy nagyon érdekes tapasztalatomat szeretném megosztani a nagyérdeművel. Találkoztam a receptemmel és az általam készített képpel egy nagy oldal felvillanó receptjei között.
Először nagyon megörültem neki, hogy a befektetett energia végre látszik valamilyen “elismerésben”, mert jó szívvel csinálom ezt az egészet, de sajnos nem tudok harmadik éve tovább fejlődni a blog olvasottságát illetően. Így ez most még inkább szíven ütött.
Elgondolkodtam már ezen, hogy mit csinálok rosszul, mi az oka ennek. De arra jutottam, hogy ha csak magam adom, csak végzem a dolgom, úgy aki vagyok, akkor előbb utóbb megtalálom a közönségem.
De ma úgy felment a vérnyomásom, mint a rajzfilmekben, mint a bikának mikor sípol ki a gőz a füléből!

Miért kell ellopni egy másik ember képét és sajátként feltüntetni?
Miért nem lehet a sajátodat lefényképezni? Úgy semmi baj nincs a dologgal, azért csinálom, hogy odaadjam neked, hogy ha nekem sikerült, akkor te is főzz egy jót a szeretteidnek.
De az, hogy az ember, aki mindig éhes nem ehet addig, amíg nincs lefotózva, hogy korábban kelek fel, mert olyan sötét a konyhánk, hogy csak reggel lehet szép képeket csinálni benne, hogy emiatt tanultam meg hogy kezelni egy fényképezőgépet … pontosan ezt nézed semmibe, azt a plusz energiát, ami miatt ki tudok állni a saját képeimmel, ha főzök, lehet, hogy távol állnak a profizmustól, de én szenvedtem ki.
Nos, láthatjátok a receptem a startlapon, csak nem én leszek alá írva.

Eddig nem értettem, miért van a blogok alján a szerzői jogvédelemről szóló írás, most már tudom milyen rossz érzés, de ilyen az internet. Fékezhetetlen organizmus, amit beleteszel, az már nem a tied.
Mindenesetre a vízjelezést vissza fogom hozni.

Tanulom még az évkör rendjét, peróbálok olyan zöldségeket, gyümölcsöket venni, amelyekről
tudom, hogy akár az én kertemben is megteremhetett volna az év azon időszakában. De, mint ahogy sohasem voltam merev izlésben, sem földrajzi határokban, néha elcsábulok. Egy kis iráni gránátalma, egy kis avokado, egy kis grapefruit és a legutolsó kulinális fogás: espanyol paprika.
Picik és édesek, több szinben teremnek, hogy a szemem is belekönnyezzen a szépbe. Otthonról kaptunk először fetasajttal töltött paprikát és benne volt a top öt emlékezetes étkezésbe: Olajával meglocsolt friss rukkola saláta, rászeletelve néhány ilyen csipős paprika, azon egy buggyantott tojás és krémsajttal megkent házi kenyér.
Nem vagyok a szokások rabja és egyedi módon értelmezem a vallást is, de ilyenkor, mindig megköszönöm a gondviselésnek és a Jóistennek, hogy ilyet tett elém.
Visszatérve, új irányt adott a heti bevásárlásnak, hogy a metro rövid szavatosságú részlegén megláttam ezeket a gyönyörű paprikákat. Nem készülhet más belőle, igy egyenként élvezhetjük.
A magjait elraktam, hogy jövőre próbálkozzak egy magyar szaporulattal.
Hozzávalók:
9 db kisebb paprika
10 dkg fetasajt
1 evk tejföl
kb. 2 dl olaj

Elkészités:
A paprikákat egy kanál olajon pár percig puhitom, épp csak annyira, hogy elveszitse a frissességét. Betakava hagyom kihűlni. A fetasajtot szétmorzsolom és a tejföllel átkeverem, hogy nem maradjanak benne darabok.
Kihülés után a paprikák fejét levágom és kiszedem a belső hártyákat és a magokat kirázom belőle. A csuma melletti paprika hús részét levágom és apróra szeletelem. A csúcsokat megtöltöm a sajtos töltelékkel. Ne legyenek illuzióink mindenhez ragadni fog, kiváltképp a kanálhoz. Kézzel célszerűbb belesimitani.
A munkasor leghosszabb része, hogy szépen belepakoljuk a kész darabokat egy befőttesüvegbe. A töltelék tulajdonságai itt is élnek, belülről maszatolja össze az üveget és félsz, hogy ki fog folyni belőle. Én kb negyedjére lettem elégedett az eredménnyel, addig kiboritás visszapakolás. Üres részek maradtak benne, azokat sajt darabokkal töltöttem fel és a kis paprika tetőket is beledobtam.
Lassan felengedtem olajjal, jó volt nézni, ahogy elmerült az egész benne. A befőzéskor is mindig ezt szerettem a legjobban.
Az első héten hűtőben érlelem, hogy az izek összeérjenek. Egy hónapig nem lenne illdomos kibontani, tervben van, hogy betartjuk.

Elnézés kérek elöljáróban az eddigi hallgatásért, regény iró hónap van.

A tegnapi nap folyamán rá kellett döbbennem, hogy van olyan tudományág amit még nem vettem számitásba, mert egyáltalán nem érdekelt, nem tudtam mit kezdeni vele, mégpedig ez az űrkutatás.Mennyire szépen megmutatható a nagy gyilkos sötétség! Tátott szájjal nézi az ember, olyan szép képeket mutatnak. Azt főleg nem gondoltam, hogy egy fekete lyuk ennyire érdekes.
Jelenleg olyan analfabétának látom magam, aki az új tudás örömével kezdheti magába szivni az információkat, csak szééépen lassan.

Szeretem a rendező, Christopher Nolan filmjeit, olyanok, amik még sokadjára is élvezhető darabok.
A csillagok között egy nagyon okos film, elképesztő jó történettel, ami kerek és végig meg vagy vezetve. Valahol emiatt kezdett az ember fimet gyártani és filmet fogyasztani: álmodni akar a történetben és minél nagyobb a szemfényvesztés annál jobban behúz a világába.
A film is egy új világot kereső reménykedő tudósgárda utját mutatja be, akik keringőre való felhivásnak tekintették egy fekete lyuk megjelenését a Szatunusz mellett. Közben ott az idő, a fránya relativ idő, ami földi években igencsak hamar telik. Lelkileg megtört gyermekek várják haza az apukájukat, aki minden percet megolvas amig újra láthatja őket. Felnőttek lesznek, megöregednek a poros kisvárosban apára várva.
 A földi ember napjai, évei meg vannak számolva, lassan mindenki megfullad, Lázár project néven kolóniát akarnak telepiteni a fekete lyukon túlra. Wow!
Megbolygatják az ember ismeretlentől való félelmét egy betoldott kisértet históriával, idegenekkel, de úgy állnak össze a félelmetesnek tűnő mozzanatok, hogy utólag magamon csodálkoztam milyen beetethető vagyok, de beszarik figyelem: minden mindennel összefügg.
A szinészeket is nagyon jól válogatták össze, talán a leginkább meglepő volt számomra Matthew “bondorhajú, szörfös, férfimodell, gyógytja a szemem olyan szép, kockás hasú, úgy is minden csajt megkapok” Mcconaughey játéka. Vagy ez már a múlté?

Egy olyan ex űrhajós, aki farmerként kénytelen élelmet termelni az egyre éhező emberiségnek, valamikor akkor mikor mindenki elől kikapcsolják a villanyt és megújulóval működtetik a mezőgazdasági gépeket. Van egy nála is praktikusabb nagy fia és egy álmodó vörös vadóc kislánya és az édesapja aki belenyugodott fia végzetébe, meg fog halni az emberiségért. Ez a 3 karakter begyűjti a válságot kezelő ember 2 alaptipusát: az elfogadót és a változtatót.
Nincs hadsereg, viszont mint ahogy régen a világháború után arra biztatták a gyerekeket, hogy legyenek jó kohómunkások a termelés érdekében, ebben az elképzelt Amérikában is az álommeló megint a gazdálkodóé, mert egy diplomás, akármilyen tanult, bötűkkel, képletekkel nem tesz ételt az asztalra.

Matthew ahogy telik az idő, úgy fog egyre összetettebb és nagyobb skálán mozgó szerepeket játszani. A miután meghaltam cimű filmjét felraktam a megnézendő listámra, sajnos eddig még nem láttam. Tavaly engem kilóra megvett a direkt marketingről szóló filmben, de most megint azt mondtam, hogy elhiszem neki, hogy ő űrhajós és járt a Garganoán túl.
Jól válogatták meg a mellékkaraktereket is, csak azt sajnáltam, hogy a fekete rendes srác itt is pórul jár, 23 évet vár egy bolygó külső pályáján, amig a többiek leugrottak megnézni egy tudóstársukat, nekik maximum 15 percbe telt. Ne menjünk bele a részletekbe, úgy tudom a tudományos háttere helytálló.A zenéje pedig nem meglepő módon gyönyörű.
De külön tetszett az a hozzáállás, hogy végre kezdik feloldani a karakterek beskatulyázását, miszerint minden ember ragaszkodik szerepének céljához és azon nem tud változtatni. A film épp a meghatározott principiumok újra átgondolására hivja fel a figyelmet. Mi az idő, mi a tér, mi a megoldás?
Ezután nézzétek meg az Inception-t (Eredet) elsődjére vagy még egyszer és meglátjátok, hogy az ember az elménk négy választott sarkából, a szabályok börtönéből próbál minket kilökni. Milyen igaza van, ne zárjuk ketrecbe.

Voltatok már úgy, hogy szinte vallásos tisztelettel adóztatok a pillanatnak, amit egy étel, vagy egy helyzet adott nektek?
Feltöltődöm ilyenkor és nem csak vitaminnal. Ahogy a fény felé tartom ezeket a kapszulákat, örvendezek neki, hogy ilyen finomat hozott nekünk létre a teremtés.
Ilyenkor mindig felbukkannak a memóriámban a festmények amik ezt ábrázolják, eszembe jutnak Csontváry képei, bibliai tájak, bólogató cédrusok és a melegtől szétroppanó gránátalmák a fán, legtöbbször a kis Jézus fog ilyen gyümölcsöt az anyja kezében, szimbolizálva a bűnbeesést.
De nekem nincs lelkifurkám miatta, annak a néhány élelmiszernek egyike, aminél egyszerűen nem tudom megállni azt, ha a közelemben van. Csak addig eszem amíg látom.
Néhány magot meg akartam menteni a következő egzotikus növény nevelési projectemhez, nem ment.

   
Amikor egy határozott roppanással feltárul ez a szövevényes rendszer elámulok a teremtésen. Magjai édes, lédús burokban várakoznak, formájuk csiszolt izzó kristálynak tűnik.
Szemeim előtt látom a hogy a mediterrán nap rásütött és a szemek csak híztak gyarapodtak, egészen addig, amíg kevesellték ezt a  kalodát.
Tökéletesen egymáshoz tolulva gurulnak ki, hogy élményül, a praktikusabbaknak eledelül szolgáljanak. Vastag, bőr szerű ruhája nem hivalkodó, méltó ellenpárja belső csodájának.

Vallom azt, hogy a világ legjobb ételei egyben a legegyszerűbbek. Ha melléülsz és komótosan görgeted ki mutatóujjaddal a szemeit, tökéletesen elszórakoztatnak. Vagy nekem kellene átgondolnom az evéshez való hozzáállásomat, de nem tudom ezt a gyönyörűséget csak egy ételnek látni.

Minap találtam egy érdekes összevetést arról, hogy milyen unaloműző tevékenységet csinál a nagyérdemű. Tudom, te nem szoktál unatkozni, mert annyi dolgod van, de fogadok, hogy azt az időt, amit a fajansz trónon töltesz, nem tudod mással kitölteni, mint egy kis olvasással, a kilencvenes években ott volt a tetrisz is. Talán az egyetlen olyan szociáis tabu, ami teljes tiltólistás. Itt nem zavarnak.
A nyugodtságához nem fér kétség, főleg akkor győződtem meg erről, amikor olvastam az anyukáról, aki azokat a drága perceket összegyűjtötte, amit a 3 gyermeke hagyott neki és megszületett egy vécén irt regény. Hogy hol olvastam? Kitalálhatod.
Sokat hallottam gyerek koromban, ha aranyeret akarok, akkor nyugodtan olvassam el a következő cikket, nem tudtam mi az, de szerencsére megmaradt ijesztgetés szintjén a dolog.
Nagyon szeretem a 9gag nevű oldalt, a cicás videókon kivül, ekkor érzem, hogy hiába élünk Nashvilleben, Berlinben vagy épp Debrecenben ugyanolyanok vagyunk mikor elfelejtünk tetriszt vagy újságot vinni a wc-re: kinunkban elolvassuk a kartávolságban található aeroszol, vagy szerencsésebben egy samponos flakon cimkéjét. Igen, van olyan pihent aki ezt a fontos létkérdést járja körül.
Jómagam mindig ilyenkor határozom el magamban, hogy egyszer lenyelvvizsgázom franciából és traccsolva leolvasom az illatgyertya nevét és búgok hozzá: mmmmhh bougies parfumées!

Nos, akit érdekelnek a fogyasztói szokások, ki mire tolja, akkor itt egy kimutatás. Honnan máshonnan tudnád meg azt, hogy az amerikai populáció 3%-a rendelkezik vécébe szerelt tévékészülékkel?