Le Café de Capucine

Nem tudom, hol kezdhetném, elvárásokkal érkeztünk Lengyelországba. Amikor itthon turisták szólítanak le, boldog vagyok, ha állampolgárként, magyar emberként olyan képet tudok nyújtani nekik, hogy érdemes ide látogatni. Mert mindannyian az országimázs központ kihelyezett emberei vagyunk. Meg amúgy is, csak a világnak ez a medencéje az otthonunk, büszkék vagyunk rá.
Nem tudom, hogy Krakkóban csak kifogtunk egy tucatnyi épp morgós menstruálós, hasfájós nőt, vagy hazudtak nekünk a lengyel magyar jó viszonyról. Annyi attrocitás ért egy nap alatt, a kedvesség, vagy egyáltalán az emberi jóérzés, az idegenek iránti udvariasság, hiánya. Ha mással is így viselkednek, nem tudom, hogyan tudnak ilyen idegen forgalmat bonyolítani. 10 emberre jutott egy olyan, aki nem úgy beszélt velünk mint egy darab kutyagumival.

Az ételek nagyon jók, az épületek gyönyörűek, egymást érik a jó boltok, éttermek, kávézók, csak az emberek nem adják azt a jó érzést, hogy akarjál is ott maradni. Rossz ezt kimondani, mert titkon reménykedsz, ha te kedves vagy egy idegennel, akkor máshol veled bánnak így. 
A sokadik után megtanultunk nem foglalkozni ezzel a bunkósággal és felháborodás után, csak azért is tele szájjal köszöntünk és mosolyogtunk rájuk.

 

 

Szépen sütött a nap, a terek és kis utcák hívogattak, hogy fedezzük fel, számtalanszor elmondtuk: piszkos szerencsések vagyunk, minden adott volt egy élvezetes városnézéshez. Nem voltak távolságok, mindent gyalogszerrel megtehettünk. Már reggel nyolckor elindultunk, a surló fény kihozta a régi homlokzatok részleteit és még szebb arcát mutatta nekünk, mellettünk csilingelt a villamos… az épületek iránti addikcióm, még durvább méreteket öltött és még lassabban haladtunk.
A várost átszeli a Visztula folyó és a kanyarulatában magasodik a Wawel, a királyi vár.
A vár történeti múzeumban teljesen elolvadtam mikor régi kályhacsempéket nézegethettem és kanyargó pallókon sétálhattunk át az alagsor termei felett. Elfáradt a hátam a muníció cipelésében le akartam tenni hogy megnézegessek teher nélkül, de rám ordítottak, mert -nem tudtam más magyarázatot- azt hihették hogy terrorista vagyok pokolgéppel. 
Lehet, hogy így bánnak az emberrel és csak az általuk előírt terembe mehetsz be a meghatározott sorrendben, de nagyon látványos, visszafogottan elegáns kiállítótereket hoztak össze, gusztosos szemléltetéssel. Ez minden múzeumra igaz ahol voltunk.
 

A Wawel estefele

Belső udvara

a régi épületalapok felett

A Wawel épületkomplexuma egy majdnem teljes kört ír le. 2 épület között van egy átjáró. Még életemben nem voltam ilyen helyen: folyamatosan fütyül a szél. Úgy, hogy bántja a füled ez a hangzavar. A fizikából nem túl barázdált agyam ezt a hiátust találta okozatként. 
De ne szaladjunk ennyire előre. A főtér köré rendeződik a régi városmag, amelyet a városfal határol. Nagyon szimpatikus volt, hogy ezt határt parkként hasznosították, ott is járt villamos. Nem utolsó sorban elhatárolt a forgalmas körgyűrűtől. Nem a mennyiséggel volt a problémám, hanem a vezetési elánnal. Ott hiába állsz a zebra mellett, hogy óhajtasz átmenni, ha a Jóisten, vagy a városi hatóság nem tervezett oda jelzőlámpát, várhatsz ott, amíg szakállat növesztesz, nem fog átengedni a kutya sem. Belvárosban, forgalmas helyeken nem volt ritka a 70-80-as sebesség, aki nem akart az útjába kerülni, félre húzódott.
A reggeli sétának az volt az egyik legjobb körülménye, hogy a főteret, a posztós csarnokot láthattuk még a tömeg nélkül. Beosontunk a Mária bazilika imádkozóknak fenntartott bejáratán és lelestük hogyan vetnek keresztet és térdepelnek le a hívők a szobrok előtt, hogy ne lógjunk ki. Reformátusok vagyunk, nekünk az is nagy szó, hogy ilyen díszítményeket láthatunk.
Veit Stossz tervezte ezt az épületet. Gótikus stílusban épült és mindig elcsodálkozom azon, hogy amikor ilyen mérnöki tanúbizonyságot tesznek a zavarba ejtő belmagassággal, a beszűrődő reggeli nap hangulatával, a szobrok gyönyörűséges kivitelezésével ecetera hogyan merték elterjeszteni azt a szókapcsolatot, hogy sötét középkor.
Varázslatos volt a csillagos égbolt amit a plafonra nézve láttál, nem akartál többet, csak üldögélni, amíg egy mama be nem panaszol a csuklyás testvérnél aki lóbálja a tömjént. Hogy mi miatt? Hát hogy suttyomban fotózol, szigorúan a szépség nevében.
Az utolsó fázisban jöttünk ki, mikor már égetett a szemük a felháborodástól. Tudom nekünk ezt egy figyelemre méltó, csodálatos építészeti remek, neki pedig az Isten földi lakhelye. Nem egyezik.

A posztós csarnok kora reggel. 10-től van mozgás

Flórián kapu

Potom 200 éves Kavarna, vagyis kávéház. 2 szerecsen mutatja az X-et amennyiben a kincs kávé.

Séta séta és elértünk a város falhoz, amit a Flórián kapu tör meg, mint morózus bejárat.
Nem vagyok a tervezett túrák híve, még azt sem nagyon tartom fontosnak, hogy tudjak az adott helyről. Imádok magam felfedezni és akkor megkeresni egyáltalán mi ez. Tudom értelmesebb és gyorsabb tudni mit keresel és mit látsz, de mit éreznél az igazi hangulatból, ami az idegen vezetésből kimarad? Megérzéseim mindig olyan helyekre vezetnek, ami ugyan nem olyan fontos egy város életében, ha akkurátus útikönyvet kellene írni, de többet mutat.
Krakkóban nagyon tetszett, hogy egymást érik a fiatalok által vezetett és kigondolt, bohókás bon-bon készítő műhelyek, cukrászdák és éttermek. Mindig mosolyra késztetett, mikor az üveg mögött korunkbeli mutogatta a saját készítésű cuccait, csak így tovább!

Romkocsma, fotós műterem  stb nyitás előtt.

Minden sarkon villamoskék színű átlátszó dobozból árulták a perecet, reggel tömve voltak, délutánra mind elfogyott. Egyetlen szépséghibája volt a dolognak, amit ha nem látok akkor én is vettem volna: láttuk reggel amikor egy szakadt, csíkos mamaszatyorból pakolták ki azokat a szépséges pereceket. Szerintem mire a számba került volna jól megszárad. Város szerte ezreknek törhetett bele a foga, de legalább ettek krakkói perecet.

DE! Életem legjobb fánkját ott ettem. Nincs hozzá agyam, hogy rájöjjek, mivel töltötték meg, de nagyon finom volt. Valahol a rózsa, egy bogyós gyümölcs kevés rummal. Az állaga a puding és a zselé között. ???? Ez egy krakkói x akta.
Előttünk szaggatták és ott sütötték meg, a helyiek léptek be oda munka után, ez a jó helyek első számú ismérve.   
Folytatás következik, a néprajzi múzeummal, a Kazimiers-el és Schindler zománcgyárával, végül Auswitz-Birkenauval.
       

Tapasztalatot kaptam karácsonyra, egy utazási élményt és úgy ülök
itt, hogy megjártuk a Tátrát olyan este, mikor a fenyvesek csak a
törzsüket mutatták nekünk, láttuk a Wavel várának alsó termeit, és Oscar
Shindler gyárát az ipari negyedben.
Szolidaritást kaptam, hogy
elvitt engem egy olyan moziba, amit szerettem volna megnézni. A
tapasztalat mondatja velem a keserű tudást: jobb lett volna a Hobbitot
letölteni és az első 20 perc után kikapcsolni. Ha érdemelne egy blogbejegyzést, szapulnám de inkább csak megemlékezem róla.
De előre nézzünk, az utazás mindig felvidít, annyira jó hely Lengyelország!
Krakkót az utóbbi hetekben nézegettük, találtam néhány olyan épületről
képet, ami alapján beleszerettem a Kazimierzbe. Ennyi volt a vágyam.  P.-nek annyi volt a kérése, hogy menjünk el Oswiecimbe, német nevén Auswitz-ba.

Ez a lépcsősor benne volt a Schindler listájában.

Forrás: zszywka.pl

Az ismerősök nem
vállalkoztak útitársnak, így kedd este lefoglaltuk az interneten és csak
azért is elindultunk magunkban. Megint fogalmam sincs, hogy jutottunk erre az elhatározásra.
Péntek délután indultunk, előző este sült egy kis ropi az útra. Ez pakolós party volt, annyi étel talált meg minket itthon egy disznótor alakalmából, hogy felpakoltuk és ott ettük meg.
Persze kerestünk egy aranyos kis éttermet, ahol a pirogot kézzel hajtogatták és támogattuk a helyi vendéglátást is.
Nekem egy mottó körül forgott ez a néhány nap: Aki mer az nyer. Mintha a gondviselés összefogott volna azért, hogy nagyon jól érezzük magunkat és segítsék az utunkat.
Low budget utazás volt, de nem azért mert spóroltunk volna. Így jött ki!
Az amerikai-orosz társasjáték miatt olcsó volt az üzemanyag, Krakkóban ingyen megúsztuk a parkoltatást, mert péntek este 8-tól, hétfő délelőtt 10-ig ingyen aludhat az autód akárhol. Ettől a tételtől féltünk a legjobban, sok helyen olvastam, hogy nagyon drága. Egy óra 3 zlotyi, durván 220 Ft. Ezt szorozd meg amennyit ott vagy. Amikor a kiírást elolvastuk, majdnem örömtáncot jártak a fiktív féket nyomó lábaim. Előreszaladtam, addigra hét órányi autózás volt mögöttünk.

Kastély a magyar határnál

A Tátrában olyan utakon haladunk, amiknek sem az alját, sem a végét nem láttuk. Nem láttuk volna nélküle az út kanyarulatát, ha a műhold nem mutatja. Olyan koncentrációt igényelt, hogy ha be tudtunk volna fogni akármilyen adót a rádión, kikapcsoltuk volna. Erre jött az első hegyen egy sűrű köd és nem mertem szólni P.-nek, de a szemem sarkából havat láttam a fák alatt és rájöttem, hogy a sercegő hang jég a kocsi alatt. Úgy döntöttem, amit nem tud, az nem fáj.
Azt a részt mintha elrettentésnek szánták volna, utána egyszer sem volt köd a hegyekben és nem is voltak olyan veszett kanyarok. Utána minden könnyebb lett, a visszaút pedig haza galoppozás. Szerintem mindketten nekivágnánk megint. Akár holnap.
Van egy hangulata annak, hogy csak ti vagytok és a sötét, nyugodalmas éjszaka valahol az Isten háta mögött! Elkezdtük élvezni és viccelődtünk azzal, hogy nem is lenne buli, ha ezt a szakaszt netán világosban és 10 méteres beláthatósággal tennénk. Átmentünk Szlovákián és érdekes volt látni hogy a néhol megmaradt felvidéki paraszt portákat a havasokban felváltották a hosszú házak, a rönk házak, amiket mohával tömítettek. Poprádon álltunk meg, ahol javában folyt a péntek esti, karácsony előtti roham. Minden volt: medencéből kiugráló, vergődő ponty, gyerekek jégkorcsolyával és wc.
A lengyel határt egyetlen tábla jelölte, kihalt volt az egész környék. Az első lengyel újdonság volt, hogy a kivilágított sípályák fényét visszaverte az ég.   

Örömünkben megálltunk néhány percre, hogy a családot felhívjuk. Egy kis falu étterme, nagyon hívogató, bent biztosan hordóból csapolják a sört.

Bár nem vagyok rá büszke az ajándékok számát és kreativitását tekintve, nem veregetném meg a vállamat, de legalább minden meglett.
Láttátok e a Grincset? Olyan állapotok uralkodnak mint Kifalván így karácsony előtt. Pedig a mese épp ezt az cirkuszt mutatja, a kötelességből ajándékozást.  
Tegnap épp egy boltban álltunk kereső módra és válogattunk amikor megfogalmazódott bennem a felismerés: mit keresünk mi itt? Körbenéztem és mindenki pánikban volt, hogy találjon valamit, mert mindjárt szent este. Kétségbeesetten válogatunk, hogy eltaláljuk egy szerettünk ízlését tudva azt, hogy sohasem szeretett olvasni, ruhája annyi van amit nem ildomos bevallani és fogyasztó révén mindent megvesz magának, amire szüksége van. Sajnos még olyat is, amire nincs. Felhívtam és megfenyegettem a szeretet nevében, hogy, valljon színt, mi az, amit tervezett megvenni, de nincs ajándék státuszban. Így vettem valami hiper szuper hajápolót 2 perc alatt egy gyógyszertárban és belekerült annyiba, mint amennyit rászántam agyban az ajándékra, de legalább tudom, hogy van értelme.
Miért költsek olyan dologra, ami sokadikként porosodik, még jobban bezárva az illetőt az anyagba, a tárgyak és kacatok világába?
Nincs ennek a dolognak így értelme.

Az elmúlt napokban megtanultunk valamit: minél kevesebbet vállalunk, annál kevesebbet bírunk. Most egy lejtőn vagyunk és már nagyon várjuk a dolgosabb januárt.
Az az érdekes, hogy olyan kimerült vagyok ettől a nyugisabb életviteltől, mint amikor 2 telefon lóg a fülemen és a fejem zsong a sok adattól és tennivalótól.
Csak a magam nevében beszélhetek. Évek óta először egy napra meg voltam fázva. Nem szabad elpuhulni, mert így bosszulja meg magát.
A ruhámat megrendeltem, feltehetőleg a héten meg is érkezik, nagyon várom. Az esküvőre van hely, zene is fog szólni, gyűrűt már húzhatunk a másik újára. Reméljük minél többen el is jönnek. Alakul.
Hetek óta gondolkodunk rajta, megléptük azt, amit eddig nem mertünk: felpakoljuk a bugyit/gatyát és az útlevelet és elindulunk Krakkóba. (Tudom oda már nem kell, de a Bridget Jones-on szocializálódtam, ott még így mondták a spontán utat.)
Izgatottak vagyunk, főleg úgy, hogy a készülődés nem fárasztja ki a kíváncsiságot, nem lesz lapos a téma, amíg oda jutunk.
Érdekel, milyen a Jagelló Egyetem, vagy a posztós csarnok, vagy a Kazimiers, a régi zsidó negyed. Biztosan nem fogunk unatkozni a pár nap alatt. 
Lehet, hogy láthatom karácsony előtt az Auswitzi tábor bejáratát, sem bemenni, sem kiszállni az autóból nem akarok. Ha az embert érdekli, akár oda is elmegyek vele, “a munka szabaddá tesz” kapu alatt megköszönöm és nem élek a lehetőséggel.  

Ezt a receptet akkor szoktam elővenni, amikor el kell tüntetni egy megunt sültet a hűtőből. De valahogy most még az sem tudott eltántorítani az olvasmányomtól, hogy fél órára menjek ki elkészíteni a frissen sütött változatot. Üsse kavics, az egészet bedobtam a sütőbe és legközelebb is így teszek, mert jobb lett.
Mióta rájöttem, hogy a húsételek kívánják maguk mellé a gyümölcs édességét és frissességét, nem utolsó sorban szebb színű a bőrük is, ha van minek rápirulnia, mindenbe rakok egy kanál akármilyen lekvárt.
Tudom, borzalmas vagyok, a saját családom élből elutasítja az ilyen újításokat, viszont nem tudják megmondani miért nem sikerül a végeredmény olyanra, mint amit nálunk ettek.
Summa summarum, ez egy nagyon frissítő főétel, ami nem utolsó sorban megvéd a megfázástól… gyömbér, fokhagyma, citrom. 

Hozzávalók:
500 g sertés lapocka (vékonyra szeletelve)
egy hüvelykujjnyi gyömbér hámozva és aprítva
1 citrom sárga héja és leve
1 dl szójaszósz
2 gerezd fokhagyma
2 sárgarépa
1 fej vöröshagyma
1 evk lekvár (akármilyen jó)
0,5 dl víz

A húst készítsük elő, érdemes félig felengedett állapotban dolgozni vele, ugyanis, így lehet igazán vékony szeletkéket vágni belőle. Fél centinél határozzuk meg ezt a vastagságot és átmosás után tegyük egy tűzálló tálba. Ezután öntsük fel szójaszósszal.
Feltűnhetett, hogy nem írtam sót a hozzávalók közé, ugyanis a szója szósz sós. Kóstoljuk meg előtte és ha nem találjuk elegendőnek, tegyünk hozzá még egy teáskanállal. Keverjük bele a lekvárt és a gyömbért. Ezzel a keverékkel dolgozzuk át a húst, mindenhol érje. Tegyük bele a fokhagymát és vöröshagymát hámozva, nagyobb darabokban.
A répát hosszában szeleteljük fel. Legkönnyebben egy zöldséghámozóval oldható meg.
Fedjük le alufóliával.
Tegyük a sütőbe. Nem kell túl nagy lángot használni, ne feledkezzünk meg arról, hogy vékony szeleteket kell megsütni. Sem megégetni, sem kiszárítani nem akarjuk. Az a cél, hogy a zöldségek szépen megpuhuljanak és dúsítsák a levét. 30 perc után vegyük ki, keverjük át és egy citrom levét facsarjuk bele, miután lehámoztuk a sárga héját. 
Így is megsül másfél óra múlva. Csak az utolsó 15 percre takarjuk ki és emeljük közepesre a lángot. Ez sűríti be a levét és ad egy kis pírt a szaftos húsnak.
Köretnek lehet rizst készíteni de azt nem szeretjük annyira mint a főzött, kevés szójaszósszal pirított tésztát, azzal ettük.

Vannak olyan vágyaim, amik megvalósításának még nem kezdtem neki. Ilyen az, például, hogy nem építettem még üvegházat, hogy télen is ehessek paradicsomot, vagy, hogy croissant hajtogassak és süssek. Persze, úgy hogy sikerül is.
Hétvégén kipipáltam egyet, amit gyerek korom óta meg akartam csinálni. Ez volt a kifogyhatatlan tejkaramella elkészítése. Azért kifogyhatatlan, mert magam hamarabb ráunok, mint hogy elfogyna az egész, ellentétben a boltival. Imádtam és a szerencsi kék sárga zacskós cukra volt a kedvencem, az utóbbi években megint forgalmazzák.
Be akartam csomagolni átlátszó celofánba és régi kottapapírokba, hogy anyukáméknak adhassam Mikulásra.  Esetleg még a karácsonyfára is jutott volna. 
Olvastam a nagy internetes médiumon, hogy kinek hogy sikerült. Egy olyan vélemény sem volt, hogy nem szilárdult meg. Én így jártam. Szép szép, finom is, csak folyik. Kekszet tunkolni jó volt bele.
Szeretnék eljutni arra a tudatszintre, hogy más kárán okuljak, de be kell látnom, a saját káromból tanulok. Legközelebb megy majd bele egy kis kekszmorzsa is, ha nagyon akarnék mócsingolni vele akkor a maradékkal megtehetném ezt, de akkor mit raknánk a fagyira, vagy a tejszínhabra, ami a frissen főzött kávén díszeleg?

Hozzávalók:
25 dkg cukor
2 dl főzőtejszín
1 dl tej
1 cl vanilia aroma
15 dkg keksz morzsa (a második változatban lesz)
Opcionális: kekszdarabok, mogyoró, mazsola, nutella, csokidarabok stb.

Elkészítés:
A cukrot egy lábosban kevergetve, alacsony hőfokon olvasszuk fel. Először darabos lesz, elkezd összeállni, elkezd barnulni. Még sohasem néztem ezt végig, így tanultam meg azt, hogy hideg tejszínt nem szabad ráönteni, mert úgy fog ropogni a Berettyó jege tavasszal és hosszabb idő elkészíteni. Előtte érdemes felmelegíteni mindkét folyadékot, mielőtt beletesszük.
(Legközelebb itt teszem bele a morzsát, olyat is olvastam UTÁNA hogy kukorica keményítővel is működik a szilárdítás)
A vanília aromát is beleraktam. Kevergettem, kevergettem, ha felbátorodtam, vagy meguntam, akkor kiszaladgáltam vagy elmostam 2 tányért. De sohasem hagytam 2 percnél tovább. A végére, már a hátam közepére kívántam, de mikor elkezdett úgy pukkanni, sűrűsödni mint egy puding, kiöntöttem egy sütőpapíros kis tepsibe. Vártam, vártam, már aznap este kihűlt, de nem szilárdult meg.
Szórtam rá kekszet, fehér csokoládét, egy csíkban durva szemű sót.

Vége lett a novembernek és büszkén mondhatom, nem ugrottam meg a lécet. Látható, a feléig jutottam. Megosztom a gondolataimat ezzel kapcsolatban.
P. mindig hozzámondta a monológomhoz ezt, mikor magam ostoroztam mert kievéske, lapos, hézagos stb.:
 – Kihez képest kevés? Ahhoz, aki, épp munkanélküli, vagy ahhoz, aki diák?
Nem tudhatjuk, de azt nem szabad elfelejteni, hogy akármilyen körülmények között vágott bele valaki, le a kalappal előtte, hogy végig is csinálta.
Sokat tanultam magamról, ebben az egy hónapban.  Például, hogy nem tudok vezényszóra, vagy előírt ráta szerint írni. Azt gondoltam eddig, hogy megvalósítható. Ha képes voltam kegyelem kettessel átvergődni az elméleti pedagógia vizsgán, akkor egyéb szörnyűségekre is képesnek éreztem magam. Utólag belegondolva, nem véletlenül lett csak annyi, a fölösleges sz@*rágást akkor sem bírtam.

Még most is, mikor azt hinnéd, hogy ismered saját magad mélységeit és hogy mi motivál, nem lehetsz benne biztos. A Quimby mondta az egyik dalában: ” azt hiszed hogy célba érsz, és itt egy újabb kanyar” (elnézést, ha pontatlan, de nem jutott szó szerint eszembe) Mindig lesz egy következő kihívás és addig szép a játék.
Ez a mennyiség 50 oldalnyi tömör szöveg, azért nem rossz, hogy egy alapos szakdolgozatnyi mennyiséget ki tudok izzadni 30 nap alatt. Persze ez nem tudományos értekezés.
P. minden nap elmondta, hogy:
– Respect, én fizetnék neked, mindenem eladnám, hogy ne kelljen ilyet csinálnom.
Erre összeszed egy csajt, aki kedvtelésből ezt teszi. 
Alábecsültem a tervezés fontosságát, nincs mit tenni, kell hozzá. Azt gondoltam, ha érzelmileg kötődöm a az elmondani kívánt történethez, valahogy kierőszakolom magamból a mennyiséget is, de rájöttem, hogy sokkal többről van szó.
Rájöttem, hogy unalmasan írok, olyan szépen elzümmögök nyugodalmas témákon, karaktereken, ami csak engem érdekel, hogy utólag vagyok kénytelen beletölteni a helyzetbe egy kis feszültséget, ami már nekem nem tetszik. Nem tudtam, hogy ilyen élvezetes leírni szavakkal hogy fejlődik egy paradicsom. Igazi becceller téma.
Rájöttem, hogy nem tudom kidobni a belső szerkesztőm. Ez volt a verseny első szabálya: “Bocsásd szabadságra a belső szerkesztőt! Vagyis nincs helyesírási hiba, logikai bukfenc, összeférhetetlenség!” 
De nekem van és igenis, ha hülyeségnek érzek valamit, nem fogom benne hagyni, csak hogy meglegyen a napi szószámom.
A napi listán látható, hogy a végén, nem sokat tettem hozzá, ugyanis elcsúsztam a történettel, nem tetszett, ahova elvittem. Olyan pluszt akartam létrehozni, ami tud újat mondani az olvasónak és valahol itt döntöttem el, hogy előzetes, hízó vázlat nélkül nem kezdek bele írásba.
Mert nagyon jó kis tanuló pálya volt, de még koránt sincs vége. 

Egy régi vágású ropogtatnivaló keksz. Kicsit érződik a kókusz, pont
hogy válaszoljon a csokoládé ízére. Egy baja volt, nem csippentettem le a
cukorból még néhány dekát, nekem édes lett. A másik az, hogy úgy jártam
mint azok, akik rábiggyesztik a késztermékre, hogy: FAIL! Vagyis hiba.
Utólag lettem csak okoska, mikor eszembe jutott, hogy a tengeren túlon gombócokat tesznek a sütőlapra. Még egyszer megcsinálom és akkor készül néhány fotó. Akkor remélhetőleg nem fogok elaludni az alatt a negyed óra alatt, amíg sül. Bár ha jobban belegondolok, hiányozna a füstös íze. 😀
Ui: A család nem bánta.
15 dkg liszt
1 csomag sütőpor
1 tojás
12 dkg cukor (legközelebb csak 10-et rakok, de kinek a pap, kinek a paplan)
1 csomag vaníliás cukor
Csipet só
3 dkg kókuszreszelék
100 g vaj
10 dkg csokoládé

Elkészítés:
A vajat olvasszuk fel, addig míg várjuk, szitáljuk át a lisztet a sütőporral a sóval egy keverőtálba. Szórjuk bele a kókuszt és öntsük bele a vajat. Keverjük át, majd adjuk hozzá a cukrot és vaníliás cukrot. Engedjük fel a tojással. Egy nagy késsel daraboljuk fel csokoládét és végül azt is keverjük hozzá.
Kicsit hagyjuk állni miután átgyúrtuk.
Dió nagyságú gombócokat gyúrjunk vizes kézzel és egy sütőpapíros tepsibe tegyük őket, egymástól 10 cm-re.
160 fokos sütőben süssük 15 percig. Azután vegyük ki, és hűtsük le szavad levegőn.

2. nekifutás: