Hétvége Krakkóban: indulás!

Tapasztalatot kaptam karácsonyra, egy utazási élményt és úgy ülök
itt, hogy megjártuk a Tátrát olyan este, mikor a fenyvesek csak a
törzsüket mutatták nekünk, láttuk a Wavel várának alsó termeit, és Oscar
Shindler gyárát az ipari negyedben.
Szolidaritást kaptam, hogy
elvitt engem egy olyan moziba, amit szerettem volna megnézni. A
tapasztalat mondatja velem a keserű tudást: jobb lett volna a Hobbitot
letölteni és az első 20 perc után kikapcsolni. Ha érdemelne egy blogbejegyzést, szapulnám de inkább csak megemlékezem róla.
De előre nézzünk, az utazás mindig felvidít, annyira jó hely Lengyelország!
Krakkót az utóbbi hetekben nézegettük, találtam néhány olyan épületről
képet, ami alapján beleszerettem a Kazimierzbe. Ennyi volt a vágyam.  P.-nek annyi volt a kérése, hogy menjünk el Oswiecimbe, német nevén Auswitz-ba.

Ez a lépcsősor benne volt a Schindler listájában.

Forrás: zszywka.pl

Az ismerősök nem
vállalkoztak útitársnak, így kedd este lefoglaltuk az interneten és csak
azért is elindultunk magunkban. Megint fogalmam sincs, hogy jutottunk erre az elhatározásra.
Péntek délután indultunk, előző este sült egy kis ropi az útra. Ez pakolós party volt, annyi étel talált meg minket itthon egy disznótor alakalmából, hogy felpakoltuk és ott ettük meg.
Persze kerestünk egy aranyos kis éttermet, ahol a pirogot kézzel hajtogatták és támogattuk a helyi vendéglátást is.
Nekem egy mottó körül forgott ez a néhány nap: Aki mer az nyer. Mintha a gondviselés összefogott volna azért, hogy nagyon jól érezzük magunkat és segítsék az utunkat.
Low budget utazás volt, de nem azért mert spóroltunk volna. Így jött ki!
Az amerikai-orosz társasjáték miatt olcsó volt az üzemanyag, Krakkóban ingyen megúsztuk a parkoltatást, mert péntek este 8-tól, hétfő délelőtt 10-ig ingyen aludhat az autód akárhol. Ettől a tételtől féltünk a legjobban, sok helyen olvastam, hogy nagyon drága. Egy óra 3 zlotyi, durván 220 Ft. Ezt szorozd meg amennyit ott vagy. Amikor a kiírást elolvastuk, majdnem örömtáncot jártak a fiktív féket nyomó lábaim. Előreszaladtam, addigra hét órányi autózás volt mögöttünk.

Kastély a magyar határnál

A Tátrában olyan utakon haladunk, amiknek sem az alját, sem a végét nem láttuk. Nem láttuk volna nélküle az út kanyarulatát, ha a műhold nem mutatja. Olyan koncentrációt igényelt, hogy ha be tudtunk volna fogni akármilyen adót a rádión, kikapcsoltuk volna. Erre jött az első hegyen egy sűrű köd és nem mertem szólni P.-nek, de a szemem sarkából havat láttam a fák alatt és rájöttem, hogy a sercegő hang jég a kocsi alatt. Úgy döntöttem, amit nem tud, az nem fáj.
Azt a részt mintha elrettentésnek szánták volna, utána egyszer sem volt köd a hegyekben és nem is voltak olyan veszett kanyarok. Utána minden könnyebb lett, a visszaút pedig haza galoppozás. Szerintem mindketten nekivágnánk megint. Akár holnap.
Van egy hangulata annak, hogy csak ti vagytok és a sötét, nyugodalmas éjszaka valahol az Isten háta mögött! Elkezdtük élvezni és viccelődtünk azzal, hogy nem is lenne buli, ha ezt a szakaszt netán világosban és 10 méteres beláthatósággal tennénk. Átmentünk Szlovákián és érdekes volt látni hogy a néhol megmaradt felvidéki paraszt portákat a havasokban felváltották a hosszú házak, a rönk házak, amiket mohával tömítettek. Poprádon álltunk meg, ahol javában folyt a péntek esti, karácsony előtti roham. Minden volt: medencéből kiugráló, vergődő ponty, gyerekek jégkorcsolyával és wc.
A lengyel határt egyetlen tábla jelölte, kihalt volt az egész környék. Az első lengyel újdonság volt, hogy a kivilágított sípályák fényét visszaverte az ég.   

Örömünkben megálltunk néhány percre, hogy a családot felhívjuk. Egy kis falu étterme, nagyon hívogató, bent biztosan hordóból csapolják a sört.