Le Café de Capucine

Ma visszavittük a meghívókat arra számítva, hogy fülük farkuk behúzva csinálnak egy használható adagot.
Nos, nemhogy új meghívókat, még egy bocsánat kérést sem kaptunk.
A tegnapi “szakember”, Jámbor úr (remélem néha beírja a nevét a google-ba) nevét meghazudtolóan elég vérmesen arra alapozta a rossz választásának eredményét, hogy biza nincs a sufniban egy milliós gépünk ami profin behajtja a lapunkat és ami csak nyomdáknak van.
Persze hogy eltörik a lap, kellett nekünk színeset kérni, ami megmerevíti.
Ekkor a kezébe nyomtam egy zsír új meghívót, hogy ha ennyire evidens, akkor nézzük már meg, hogy ő milyen profin megcsinálja…
Szerintetek mi lett az eredmény? Ugyanolyan gány munka, mert rossz tanácsot adott.
Az ami a legrosszabbul esett, hogy miután feladtuk a harcot, hogy viszontlássuk a pénzünk, mert beláttuk hogy az inkompetens viselkedését nem ismeri be, kifele még csak vissza sem köszöntek. Még a titkárnő sem, mert szolidál a hülyeséggel!!
Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy annyi volt, mintha ettünk volna egy rossz éttermi vacsorát. Kb annyi esélyünk van mindkét panasz orvoslásának.
Most visszaérkeztünk a kezdetekhez…de a fejemben van egy mondás: ” A kudarc nem más, mint esély egy intelligensebb újrakezdéshez.”

Eddig nem tudtam elképzelni, hogy a hiénákon és egyszerű gondolkodású esküvőszervezőkön kívül mi a nehéz egy ilyen esemény tető alá hozásában. Nos, a mai napon képet kaphattam arról, hogy milyen kicsiny igényeim vannak és ezt mekkora ívben tojja le az, akinek fizetek érte.
Előző alkalommal beszámoltam arról, hogy mennyire örülök, hogy olcsó meghívó nyomtatási lehetőséget találtunk. Ma, miután lehülyézett, a szakember olyan papírra nyomtatta ki az összes meghívót, ami egyből miután félbe hajtom megtörik és olyan alakot ölt, mintha évek óta használatban lenne.
Nem akartam veszekedni, de miután úgy ingatta a fejét mint egy 50-es, amerikai, fekete bőrű matróna és kárörvendően vigyorgott, hogy miért nem tudom az ő szakmájának minden nüanszát… kibújt belőlem az állat. Szerintem ha egy fizető ügyféllel így beszélnék, olyan fejmosást kapnék a főnöktől, hogy azt nem rakom ki a kirakatba. 
Igen, én lettem a hülye liba, mert nem vettem figyelembe azt, amiről nem tudtam, hogy létezik.
10 perc sóhajtozós, fejingatós igazítás után nagy kegyesen megnézte az elkészült terveket és rájött, hogy bizony olyan miatt szidott össze, amit ő nézett félre. Ez nem került napirendre.
Elgondolkodtam rajta, hogy lehet jobban járnék ha kiülnék az autóba és ott várnám meg az embert amíg végez, de csak kivártam. Annyira megszégyenített, hogy megint általános iskolában éreztem magam és megint én voltam aki rosszul csinálta meg a házi feladatot. Olyan rosszul esett, hogy majdnem elsírtam magam, minden várakozásomat és örömöm elrontotta.

Most pedig  itt ülök a csodálatos és használhatatlan meghívók között és le vagyok zsibbadva, hogy nem tudjuk kivonni a helyzetből az emberi tényezőt.Elvileg azért fizetünk, hogy az igényeinkhez legjobban illeszkedő dolgot kapjuk, nem munkánk az, hogy ismerjük a papírok tulajdonságait. A másik dolog, hogy nem mi voltunk az elsők akik egy nyomorult ketté hajtható meghívót kérnek a cég történetében. Neki ez a munkája!  
Az bosszantott a legjobban, hogy úgy állította be a mi hozzá nem értésünket, mintha ez evidens lenne, persze miután kiderült, hogy hülye ötlet volt és megcsinálta zokszó nélkül.

Egy véletlennek aligha nevezhető esti böngészés alkalmával jutottam el egy zseniális blogra, (Ada Kaleh szigete volt a téma, hamarosan.) ami napi rendszerességgel közöl kevésbé ismert történelmi képeket és karol fel olyan dokumentumokat, amikert érdemes kifejteni bővebben. 
Nem csak engem bűvölnek el az újraszínezett képek és visszatérő motivum Párizs. Gyerekkorom óta szeretnék eljutni, de mindig csak így mehettem oda. Nem rossz összefoglaló, amíg turistaként oda mehetek.
Családi kötődésem miatt elfogult vagyok, akármilyen is, gyönyörűnek látom.
A képsorok elején megemlítettem a forrást, ha esetleg újabb adagra éheznétek.

1. szekció: Képek 1914-ből. Forrás: http://ritkanlathatotortenelem.blog.hu/2014/03/11/parizs_szinesben

3. Csak egy párizsi szőlőskert és néhány jó hely napjainkban, egyenesen a kedvenc oldalamról: messynesschic.com.

A vendégek majd megértik, mert rokonok.
Gondolataim mostanában színes papírok, matricák foglalják el. Minden nappal biztosabban haladok afelé, hogy kiküldhessük a meghívókat.
Leendő házasulandó párok, kérlek titeket, ha kedves az életetek, ne akarjatok olyan okosak lenni, hogy magatoknak vágjátok ki a borítékok félköríves formáit. Csak egyenes, abban nincs rizikófaktor.
Ráestem egy neten talált mintára, beleszerettem. Nem kell másik, vagy vásárolt. Most ingatom a fejem, hogy a gépi vágáson edzett szemünknek milyen bántó a kéz által hagyott egyedi mozgás. Summa summarum: most gyakorolhatom mesenézés közben a borítékvágást.

Erre jutottam, de csak miután kedvesen előadták a papírboltban, hogy 700 magyar forintért szívesen adnak nekem egy ötös csomagot. Elmentem a héten egy régi helyemre, ahol még a megboldogult művészeti iskolás papírjaimat szereztem be. Jó volt visszamenni, sok emlék eszembe jutott. Mikor barátnémmel kimentünk és visszafele elkapott minket valami vad zápor, szaladtunk a busz után. Amikor elkerültem Szegedre 70/100-as kartonokat vittem a buszon. A dolgozók sutyiba csempésztek nekem bele, nekik hulladékot, nekem vázlatpapírt, amíg összekészítették a rendelésem. Jó hely.

Nem vagyok a számok embere, de 200 ft-ért vettem egy olyan kartont, amiből 8 ilyen jön ki. Jó üzletnek érzem. Fényes ugyan, de annyi még belefér.
A múlt héten terveztem meg a meghívót, előtte gyűjtőmunkában átnéztünk jó néhányat, ami alapján szűkítettünk egy gondolatmenetre. Teszegettem, toszogattam a photoshopon és megszületett! Semmilyen szempontból nem hasonlít a kigondolt dologra, de úgy jó, ahogy van. Az élet is ilyen, tervezhetünk de egy nagyobb kéz már gondolkodott helyettünk.
Kértünk árajánlatot egy nyomdától, ahol 100-ft-ért kinyomtatják. Összevetve a cégek cirádás, gejl galambpáros darabjaival, nem lesz olyan fényes, de ezt nem érzem hiánynak.
Válogattam néhányat a nekem tetsző mintákból. Csepp a tengerben.
Kicsit le van maradva a magyar meghívó üzletág. Há, itt egy piaci rés:
nem pátoszos, nem komolykodó “te az enyém, én a tied, ásó, kapa,
nagyharang” meghívók készítése.
Forrás: etsy.com, graphicsfairy.com, shutter.com és még sokan mások. Jó része évek óta pihen nálam.

Kitérő: P. nagybátyja ajánlotta a nyomdát és szerencsések vagyunk, hogy hozzánk vágnak jókor, ilyen hasznos információkat. Szoktam mondani az ügyfeleknek, hogy hiába van jelen az életünkben az internet, egy ismerős által ajánlott szolgáltatás mindig többet fog nyomni a latban. Így itt még mindig igaz az elégedett ügyfél a legjobb reklám.

Nem merték bevállalni a csúf igazságot, a férfiaknak hol dobog a szíve…

Aquarell festménnyel. Gyönyörű.

Ui: Ha a postán nem fogadják el, arra hivatkozva, hogy nem
szabványboríték…akkor lenyomom a torkukon és a börtönből megyek
férjhez. Na tessék, bridezilla lettem.

A napokban eszembe jutott Robin Williams monológja a Holt költők társaságából: Szívd ki az élet velejét, Carpe Diem!
A napokban olyan energia lengett minket körül, hogy a rendelkezésünkre álló 24 órába beleerőszakoltunk 25-öt!
Szombaton volt az évfordulónk. Megint. Mert januárban is ünneplünk egyet, de Február 28.-án is.
Olyan ez mint a névnapom. Annyiszor fogadom a jókívánságokat, annyiszor örülök, ahányszor felköszöntenek. Elveszi az ember kedvét, ha jó szándékkal felköszönt valakit és ez a válasz: Kösz, de nem most tartom. Erre az a válaszom, hogy attól még lehet örülni neki.
Nem veszekszünk azon, hogy az első találkozástól, vagy az első randevútól számoljuk a közös időszámítást, mindennek örülünk.
Szombaton mikor tanakodtunk, hogy egy kiállítás és egy mozi után is maradna e beszélgető téma, ha még először randiznánk, P. fejéből kipattant egy merész és izgalmas ötlet:
– Utazzunk el Egerbe! Haza se menjünk, csak így, ahogy vagyunk induljunk!
Nekem nem kellett kétszer mondani. Letudtuk a munkákat és a feltámadó szélben éreztük a közelgő utazás szabad levegőjét, azt a levegőt, amitől kiautóznál a világból. Imádom.
Rosszul mértem be és nem esett le, hogy a “szabadság levegője” csak a közelgő vihart jelzi.
Erre akkor jöttünk rá, amikor már félúton voltunk Eger felé, szóltam unokahúgomnak, hogy megyünk.

Összenéztünk P.-vel aki megbánta spontaneitását és csak ennyit mondtunk, magunkon röhögve a zuhogó esőben: -Olyan hülyék vagyunk, még egy esernyő sincs nálunk!
De felszívtuk magunkat és nem fordultunk vissza, milyen jól tettük. 
Olyan helyeken sétáltunk, ahol még nem voltam, olyan étteremben kávézóban fogyasztottunk, ami új élményt adott az estébe még a borozás is belefért. Arra jutottunk, hogy ez a város igazi  diák fellegvár: Élhető méretű, olcsó és jó minőségű a bor, egyre másra nyitják a kézműves söröket kínáló helyeket és a jóféle bisztrókat, éttermeket. Alkoholistának sem jó, vagy túl jó itt lenni.
Szeretnék ömlengeni az építészeti emlékekről, amiket nem  ért szőnyegbombázás és nem ritka az óvárosban a 17., 18. században épült ház. Szokatlan a szememnek, hogy a takaros házak között csobog a patak és hogy lehetséges úgy építkezni, hogy az ablakodat oda nyithasd ki. Ki akarok nézni a konyhaablakból az alattam csobogó patakra!
A fantáziámat egy elbontott ház falában meghagyott ablakkeret ragadta meg, itt jutott eszembe egy kék cserépben virító vörös muskátli, a patak feletti egykori ház konyhájában.
Kiabált az agyamban: – Csak másfél órát utaztatok, de egy teljesen más életforma! Változatosság! Úgy szeretem!

Unokatestvérem itt tanul és piszok szerencse volt, hogy épp  ott volt hétvégén. Elbóklásztunk volna ketten is, de egy jártas vezető mindig többet nyújt. P. és V. birka türelmével viselték, hogy minden kőtől és kedves faragványtól, akár egy üres ablakkerettől is felvisítok és le kell fotóznom. 
A várban kezdtünk és olyan mord hideg kerekedett, hogy valahova be kellett ülni valami forró étel mellől szemlélni a kis macskaköves utcákat.
Sajnos nem kaptunk asztalt az ablak mellé, de mikor beléptünk a pizzéria ajtaján megcsapott minket a sülő kenyértészta illata, amiről V. megjegyezte, hogy előtte kézzel gyúrják. Itt.
Egy kicsike belső tér, ami felett található a vendégtér, összesen 5 asztallal. Amíg ott voltunk folyamatosan cserélődött a vendégkör, turistáktól kezdve, diákokon át idős házaspárig mindenki evett vagy várt. Mi nagyon sokat vártunk. Lehet, hogy csak 3/4-ed óra volt, de borzasztó rosszul éltem meg. Az utolsó negyed órában már nem tudtam a beszélgetésre sem oda figyelni és minden alkalommal ha a pincér dobogott fel a szűk lépcsőn már pavlovi reflexként csorgott a nyálam.
Akármennyire is finom volt amit kaptunk, nekem ez a várakozás égett bele az agyamba. Az volt a bosszantó, hogy mintha a roham alább hagyott volna, akik utánunk jöttek, negyed órán belül megkapták a rendelésük. Csak nálunk lassult le a rendszer.
Utána elmentünk és ittunk egy török kávét a egri pasa sátrában. Már megjártuk Törökországot de ilyen autentikus kávét még ott sem kínáltak. Le voltam nyűgözve, mert annyira odafigyeltek minden részletre, hogy fél óra kellett hogy kicsodálkozzuk magunkat.

Belül, kívül.

Gyönyörű szőnyegeken sétáltunk zokniban, közben a szamárhátíves pici ablakokon látszott, hogy felkapcsolják az utcai fényeket és lassan esteledik. Bent félhomály és egy török viseletbe öltözött lány kávét főz a felhevített homokban. Há! Azt hittem eldobom az agyam. Egy melegítő tálban izzott a homok a kávét vízzel felöntötte és a homokba ásta. Eltelik 15 másodperc és a kávé felforr. Háromszor odaérinti, mielőtt kifutna és kitölti nekem egy csészikébe. Kanál nem jár a mutatványhoz, mert nem akarjuk felkavarni az ülepedő zaccot a fenékről.
Nem tudok elszakadni a látványtól és az egyszerűség zsenialitásától, hogy egy sátorban is lehet kávézót üzemeltetni. Lelógó üveg csillár világítja be a helységet és egy kelme-felhővé teszi a csúcsosodó plafont. Látni kell.
Az estét a Szépasszony völgyben töltöttük és mi voltunk a sofőr úr kóstolói. Ledöbbentünk, hogy mennyi ember mozdul ki és hogy milyen élet van ott. Persze mit várunk, szombat este volt, vagy olyasmi, úgy töltik a fiatalok, a középkorú vadászklub vagy kollegák az idejüket mint máshol: Bulival. Itt viszont nem iszik senki tablettás bort, mert olcsóbb a termelői! 200 pince van itt  és mi csak kettő kínálatából szemezgettük. Ugyancsak az elején vagyunk. 

  
 

 

Rájöttem, egy ilyen háziállat hiányzott a művészeti tanulmányaimhoz.
Via: 9gag.com