Le Café de Capucine

Ma reggel mikor az ebédhez vettem ki a húst, megpillantottam egy régi dobozt a mélyhűtőben, málna volt benne, még P. Nagymamájától kaptuk az előző nyáron.
Csináltam neki belőle egy reggelit, amire minden dietetikus csak bólogatna… Vagy rázná a fejét, attól függ mit vall. Parttalan vita.
De a belevalók egészségesek és sok energiát adnak, összekerülve még finomak is lettek.
Az ember annyira fellelkesült a teljes reggeli tudatától, hogy  megkínálta egy kis tejszínhabbal és nutellával.

Hozzávalók: 2 nagy, vagy 4 kicsi adag

4 evk zabpehely (tört, nem hengerelt)
1 evk méz
2 tk lenmag
1 dl víz
10+10 dkg gyümölcs
+ egy nagy doboz görög joghurt. (Nem sznobériából, csakis a sűrűsége miatt)

Elkészítés:
A zabot és a lenmagot öntsük le forró vízzel, annyival, hogy épp ellepje. Fedjük le és 10 percre hagyjuk békén. A gyümölcsöt törjük össze, keverjük fel a mézzel.
Keverjük bele a zabba.
Rétegezzük üveg poharakba, hogy a színek látszódjanak. Egy kanál joghurt, egy kanál gyümölcs, egy kanál zab, amíg van belőle.
 Jó étvágyat!

Az asztalom felett megint egy olyan munka vár, amitől lüktet az agyam, érzem, hogy forr a vérem. Nem a dühtől, csak a szomorúságtól. Igen, én még olyat is tudok.
Még egy olyan ügyfél, aki 20 emberből egyet példáz: hazudik és csal csakis azért, mert meg tudja magyarázni saját magának, hogy joga van hozzá. Sajnos a mi anyagi és időbeli kárunkra.
Hisztizik a telefonba, hogy neki AZONNAL kell a munka, természetesen nem hajlandó felárat fizetni, mert azonnal keres egy másik szolgáltatót. Elkészül, vagyis elkészült 3 hete, azóta színét sem láttuk. A telefont sem hajlandó felvenni. Hétvégi pihenés? Valószínűleg az övé nagyon jó volt, amíg más elvégezte a munkát, amit ő el is felejtett.

Vagy aki csak azért eljátszotta a hülyét, csak, hogy kevesebbet fizessen. A 130 m2 házról kiderült, hogy 220. Amikor bejött, megmutattam neki a mérési eredményeket és megkértem, hogy a vevőt tájékoztassa, hogy majdnem dupla akkorát fog vásárolni. Az előre mutogatás, nagyon megy: neki ennyit mondtak! Az volt a legszomorúbb, hogy nem azon sápadt le, mert bizonyítékom van rá, hogy egy hazug, sunyi ember, hanem azon, hogy elkérem tőle a különbözetet. -Nem tettem, vegyen belőle egy 20. telefon hátlapot, vagy kutya ruhát, arra igazán szüksége van – Mert annyit ér a becsülete.
A kedves nyugdíjas hölgyike kierőszakolt egy alacsony árat, de nem jelent meg a fizetésnél. A szerencsétlen vevője kezében fillérre kiszámolva ott volt a kihazudott összeg, nem tudott semmiről, neki ennyi volt megmondva, fellebbezésnek helye nincs. De azért küldje már ki még pluszba, azt ígérte, hogy az árban minden benne van.
    
Sokadik, sokadik ember, de egyszerűen nem tudok afelett napirendre térni, hogy ekkora értéke van 2000 forintnak, hogy eldobjuk miatta a becsületünket és féregként lapítsunk, amikor a másik észreveszi, hogy átejtettük. Ez kialakított szokás, vagy születni kell rá? Nem tudom.
Szolgáltatói szférában megértem, hogy az ember nem tud annyira résen lenni, hogy ne érjék bosszúságok. Sajnos most ezt halmozottan érzékeljük és arra jutottunk, hogy ha az ember színvonalat akar hozni a saját munkájában, akkor visszakézből is minőséget, odaadást vár. NEM, NEM, NEM!  Egy frászt.

Azok a szolgáltatók, akik nem fejőstehénnek nézik a kedves ügyfelet, hanem a hivatásukból akarnak neki is csöpögtetni, időről időre megszívják.
 
Miért? Ja azért, mert ha mindig a munka az első, mindenét képes feláldozni. Idővel nem marad más, csak a keserűség. Adni akarnak, de azt kapják, hogy hülyének nézik őket.
Mert…mert…csak mert fiatal, mert jóhiszemű, vagy mert ez az
elfogadott.
Így készül az a fajta vállalkozó, aki hülyének néz Téged és rád akarja sózni a hozzáértést és a minőséget nélkülöző portékáját, persze dupla áron, hogy megérje neki is venni még egy terepjárót, mert nincs családja (tudod kiégés, akkor minden elúszik) és csakis a javai miatt érzi magát embernek. Bezárul a kör.
 
Titokban vádolom magam, mert gyerekkoromban nem hittem el, hogy előbb kell páncélt dugni egy idegen arcába, mint kedvességet. Sokkal nehezebb ebben a “csodálatos” Nagybetűs életben, nem akarok senki embernek farkasa lenni.
Nekem ezek a helyzetek azt üzenik, hogy inkább érdemes beletörődni a nagy számok törvényébe és felállni, ha valaki kigáncsol, mint hogy mi magunk akarjunk belerúgni minden lábba, ami elénk kerül.
Nekem most inkább az a feladatom, hogy lerázzam magamról ezeket a szarba lépett lábnyomokat és úgy lépkedni, hogy valahogy kivédjem előre az ilyen helyzeteket.  

Ez a bolond április sajnos meg nem léphető lustasággal ajándékozott meg. Töltekezem a családomból, a szabadidőből, a könyveimből, – mostanában Orwell 1984-ét olvasom, néha hangosan P.-nek, zseniális –  azokból a fél-egy órákból amit sporttal töltök. Élvezem azt, hogy délután, vagy épp kora reggel alig moccan a levegő a laposan besütő nap fényében és néhány korty után visszafekhetek, mert az óra adott még 10 percet. Külön örömként élem meg, hogy esténként beleszagolok a levegőbe és a távoli duda szó és mentősziréna felett ott fúj a tavasz. Előhírnöke azoknak a nyár esti szeleknek, amik utazásra ingerelnek és egyből indulni vágysz.
Jó, de még milyen jó. 
Sokszor van eszemben az írás és, hogy úgy meredek az új bejegyzés terére, mint valami le nem küzdhető ellensége. Azt tanultam, ha valami nem megy, akkor nem hagyhatom anélkül, hogy nem erőltetném.
A blogírás egyik aranyszabálya, hogy ne hagyd frissítés nélkül a nagyérdeműt, hamar megbosszulja magát egy két hetes kihagyás. Most üresnek érzem magam, szabályok ide vagy oda. Nincs mondanivalóm, kérlek Titeket nézzétek el nekem.

Ha lassan is, egyre megszokottabb a szemünknek, hogy virágzó fákat láthatunk. Az esküvő körüli felmerülő kisebb dolgokat egy strucc problémakezelésével zárom rövidre. Meghívó még azóta sincs, ugye hogy rá kéne kapcsolni?
Ma is güzülhettünk volna, hogy szervezkedjünk, keressünk el nem hanyagolható kék harisnyakötőt (felejtős). Inkább elmentünk moziba harminc 10 év alattival megnézni egy mesét. Megint én voltam az a marha aki a leghangosabban nevetett és sírt a teremben.
Az estékből maradó 2 órát futásra áldozom. Akárhányan megkérdezték az okát mindig derültséget okozott: én vagyok az első, aki azért akar fogyni MÉG többet ehessen az esküvői ruhájában. Volt időszak az életemben amikor egész rendszeresen eljártunk futni. Most azt a szintet akarom visszahozni. Úton vagyok, tegnap megkarcoltam az öt km-es távot! Testvérem kitűzött egy viselhető célt, július 11.-én lesz egy futás, indulni akarunk rajta, nem trófeáért, csak a lehetőség miatt és mert képesek leszünk kényelmesen megtenni a távot.

Boldog vagyok, mert a családom mégsem olyan vaskalapos mint gondoltam. Mégsem mindenhatóak a szokások és az apró bűnök, amiket olyan szívesen elnézünk saját magunknak?

Tegnap szegény nagymamám (anyukám édesanyja) az intenzíven töltötte az éjszakát. Mégis csak hálás tudok lenni, mert olyan dolog derült ki az állapotáról, ami szinte teljesen felszámolható életmód változtatással. Érelmeszesedés, olyan elzáródás, hogy összeesett.

Heveny ellenérzésemet az orvosi, “empatikus” kommunikácíóval nem javította az a kijelentése a kedves mindenható ügyeletesnek, hogy odalökte a rokonaimnak: ‘készüljenek fel, ez egyre gyakrabban fog jelentkezni.’

Jaaa nincs papírom erről, de csak emberi jóérzésből is odatennék valamit. Akármit!
Mérgesen róttam a köreimet a házban és ordítottam be a szobába P.-nek:
– csak 200 ft!! Csak ku&%a 200 forint és ki tudja takarítani az érrendszerét! De nem mondja a klinikán senki és ha ő nem mondja a családomnak, nekem nem fogják elhinni! Mit tesznek, sipákolnak és várják hogy rosszabb legyen az állapota! Mert az a hitük, hogy nincs remény. Marad a nyomorúságos kóla, a pörkölt, a kávé és a barátok közt egy séta helyett. Ja és biztos valami jó gyógyszer élete végéig.

Ez a legbosszantóbb, hogy nincs utánajárás, nincs tudás erről, innentől kezdve ki vagy szolgáltatva az ő információjának.
Nincsenek véletlenek, a héten maradtam ott egy előadás hallgatásánál, ami pont erről szólt. Gondoltam, nem érint, de jobb tudni róla. Most van olyan infóm amit félre söpörhet a családom, ugyanis cukika (igen, én) had erőlködjön ez a felnőttek dolga.

Hétvégén történt, hogy kijutottam a konyhába olyan célzattal, hogy főzzek egy igazi hedonista vacsorát. Szeretem a ráérős recepteket, főleg az olyanokat, amelyeknél ráérsz arra, hogy most vagy fél óra múlva lesd meg, hogy jól sül e.
Egy időben volt ez azzal, amikor kifogyott az zöld olajbogyó otthon, vagyis az aljához már túl lusták voltunk, de megmaradt a leve és kb 10 szem. Első és tudatlan mozdulatommal mindet ráöntöttem az egész sertés lapockára és egy kanál mézzel pácoltam néhány órára.
A végeredmény egy olyan étel lett, ami megosztja az embereket. Ha rákérdeztem, vagy néztem az arcokat milyen, a két véglet volt megfigyelhető. Vagy belefeledkezik az ízébe, vagy kirázza a hideg tőle.
Vívódtam azzal, hogy ha nem arat osztatlan sikert kellene e közzé tennem? Arra jutottam miért ne…
Mindenki döntse el, hogy rázza e a hideg a savanyó és édestől. Szereti e annyira a zöld olajbogyó ízét, hogy egy húsételt csak ennek szentel? Ha igen, akkor uccu neki.

Hozzávalók:
1 kg lapocka
2 dl zöld olajbogyó leve
2 evk méz
1 evk zsiradék
Töltelék:
10-15 db zöld olajbogyó darabolva
80 g krémsajt
fél citrom leve
kevés tört bors
Elkészítés:
A húst vágjuk fel középen, terítsük ki. Ha ügyesebbek vagyunk, csigavonalban is felvághatjuk, akár kiklopfolhatjuk. Az olajbogyó levét keverjük össze a mézzel és fektessük bele a húst 2-3 órára.
Az olajbogyókat nagyobb darabokra vágjuk fel, keverjük bele a krémsajtot és csavarjuk bele a citrom levét, borsozzuk meg.  
Amennyibe bőrös sertésből készítjük: A bőrt sértsük fel, képezzünk barázdákat, hogy a zsír sülhessen ki.
Terítsük ki a húst és a belsejét kenjük meg a sajtos keverékkel. Amilyen szorosan tudjuk, tekerjük fel. Vegyünk elő egy vastagabb cérnát és kötözzük össze.
1 evk kacsa/liba zsírral dörzsöljük be a húst, kenjük ki  a sütőedényt is vékonyan. A pácléből 1 dl-t is öntsünk alá és tegyük a sütőbe lefedve.  
Ez ráérős étel, 2,5- 3 órát takaréklángon elrotyog a sütőben. Néha nézzünk rá, forgassuk meg, hogy nehogy kiszáradjon. Az utolsó egy órába hagyjuk kitakarva, hogy pirulhasson a teteje.

Köretnek krumpli pürét csináltam, belekarikáztam egy újhagymát és a belsejébe csavart citrom sárga héját felaprítottam, beledobtam. 
  

 

Debrecenben még nem találtam olyan környéket, amely esetében találkozott volna az ízlés és a pénztárca közötti összekötő kapocs.

Vagyis egy kivétel volt, ahol el tudtam volna képzelni, hogy gyümölcsöt szüretelek, – működő kert volt, nagy gondot viselt rá a gazdája – lekvárt főzök be egy csendes utcában, közben a háttérből laposakat pislog az előző írásomban felvázolt macska-bálna.
Már a veteményes ágyásait méregettük, de az építési hatóság olyan kritériumokkal jött, mindenféle lakhatási megoldással szemben, hogy le kellett tennünk a helyről, vagy kaphatunk egy olyan házat, ahova sohasem süt be a nap.
Úgy siratjuk azt a lehetőséget azóta is, mint egy régi plátói szerelmet.

 De mindig marad motivációm, ha ilyen példába nyúlok.
Nemrég találkoztam egy ház építésének történetével, szerintem mikor belekezdtek, bennük még ennyi reménység sem volt, mint ami nekünk megmaradt.
Ugyanis ami az ő esetükben adott volt: egy foghíjtelken (mennyire találó kifejezés) lévő régi kis házikó, kihívásra ingerlő szélességgel, ami tényleg foghíjnak való: 2,3 méter.
Fényfaktor: még egy babhajtásnak sem elegendő, nemhogy 2 egészséges fiatal embernek.
Ahogy a mondás szól: szegény ember vízzel főz, ez van, akkor ebből hozzák ki a legtöbbet. Jelentem, sikerült nekik.
Meghagyták az eredeti homlokzatot és hosszanti irányban hátratolták a belső területet. A leghatásosabb újítás a tető tökéletesen megszerkesztett szöge volt, ami alapján újra gondolhatták a belső terek napos óráit. Anglia esetében inkább beszéljünk csak világos órákról.
Annyira érdekes, a metszeten látszik, hogy szinte egy “fény kürtőt” vágtak a lépcső felé (02), így akadályozták meg az alsó szint sötét foltját. Azt nézegettem, hogy elérték azt, hogy nem találunk sötét lyukat ebben a kis házban, pedig ilyen paraméterekkel elnéznénk neki, ja de mégis, egy darab fürdőszoba. Kibírjuk.
 
A nagyon okos kivitelezés, hagyományos anyagokat figyelembe vevő gondolkodás összekapcsolódik a világos terekkel és a végeredmény egy olyan “keskeny ház” amit nem érzünk annak.
3 szintet alakítottak ki, úgy játszva a természetes megvilágítással, hogy öröm nézni.
Ahogy említettem a régi alapanyagok bukkannak fel, meghagyták a régi téglafal gyönyörű színeit és a textúráját. E mellé nem is kell más, csak egy fehér fal, ami kiegészítheti. A külső felületen palakövet használtak, egyszerű, tradicionális megoldás, főleg kiemeli a nyers fa színét az ablakkereteknek. A fürdőszobák (!!) csempéi is a klasszikus keramika színeit használják
Az már csak hab a tortán, hogy egy kis kertjük is maradt, sőt, egy sufni is ott terpeszkedik az udvar végében.
Források: A tervezőiroda honlapja: http://www.alma-nac.com/projects/houses/slim-house
dezeen.com

Egyszer zöld az ajtó…fent a tetején dolgozószoba

van mikor piros az ajtó

a dolgozószoba

Tegnap este amikor lefekvéshez készülődünk, eszembe jutott, hogy milyen
körülmények között kell sokszor mérni. Van amikor a gyerekzsivajtól nem
halljuk a másikat közvetlen mellettünk, van amikor a bátrabb gyerekkel
csináltatom a mérést, mert lenyűgözi, az, hogy valahogy kiolvasok belőle
valamit. Kaptam már gyerekrajzot és tavaszi virágcsokrot a mérés
végére. Van amikor régiségekkel jöttünk el, mert a tulaj elolvadt, hogy
van olyan fiatal akit még ez érdekel és rám hagyományozta a mama lisztszitáját. Volt olyan, hogy komplettem
tanácsadást kaptam a búbos kemence begyújtásáról és a füstölőkamra
használatáról.  Mikor tanulhatsz ilyet az irodában? Ezért  is szeretem a munkám.

Ezen a helyen nem sokat szoktam a munkámról beszélni, annyi elég hozzá, hogy az irodai munkán felül besegítek a páromnak munkaidő után és kielégíthetem az utazás iránti állandó igényemet. Egy helyre bezárva (értsd város) úgy érzem megőrülnék, kell a vidék, az, hogy néha csillagokat nézhetek az anyósülésről, hogy olyan falukba, házakba jutok el, ahova sohasem gondoltam.

Persze előjön néha hogy elegem van az állandó vándorcigány munkából és felvetem az embernek, hogy egyszer, csak egy estét töltsünk otthon, mint akárki más. Amikor eljön ez a pont, elpanaszkodom magam, de nem akarom magára hagyni, úgy vagyok vele, hogy a nap végéig valahogy kihúzom. Akár hiszitek, akár nem, a gondviselés könnyebbé teszi a munkát, olyat gördít elébem, amiről tudja, hogy a szívem csücske, hogy elvonja a figyelmem a munkáról.
Mindig ilyen alkalmakkor ejtünk útba egy állatos házat.   
Ha van Kutya-macska az eladó háznál, biztosan szakítok arra időt, hogy feltűnés nélkül meggyomrozzam.
Az ablakok mérését nem csak az oda zsúfolt növények, vagy játékok teszik akrobata mutatvánnyá, hanem a közeli kanapé háttámlájáról ágaskodó, túlmozgásos öleb is, aki a lehajoló ember arcát akarja megnyalogatni.
A másik a hatalmas kutya, aki hozza  nagy játékát, vagy nem tudsz tőle kimenni, mert ráült a lábadra. A legnagyobb egy gyönyörű komondor kölyök volt, nem volt egy éves, de szerintem súlyra elérte a 80 kilót, megint gyereknek éreztem magam, mikor kicsi voltam, a mi Bernáthegyink volt ekkora nekem. 
A falak mérését a lézerpontot elkapni akaró macskák teszik játékká, akik mire körbemegyünk a házon teljesen lefáradnak és odajönnek hozzám és piszkálják a kezemben lévő műszert, hogy “ugyan komámasszony csaljon már ki egy piros pontot belőle!”
Van a másik típus, amelyik túl kényelmes a pont kergetéséhez, ő a kilóival vesz meg engem. Amint hajlandó engedni magát felkapom és megölelgetem. Egyszer P. fotózott egy olyan képet, amelyiken a nagy örömmel tartott állat olyan bosszús képet vág, pedig azt hittem kölcsönös a szimpátia.
Komolyan megijedtem tőle, így lett a kép címe: “Megfogtad a hasam, halálod lassú lesz és fájdalmas!” Egy hétig utána ha nevetni akartunk, elővettük ezt.

Egyszer majd én is szeretnék egy brit nagy szürke macskát, múlt vasárnap láttam egy helyen egy 10 kilós macska-bálnát egy étkezőasztal alatt terpeszkedett, egy kerek fejű, sárga szemű lábmelegítő. Elolvadtam tőle.
Van amikor az utcán találok készséges kis állatot, amelyik valamelyik portáról kiszökve portyázik. Annyira naivak, szerintem akárkihez odamennek, aki szól hozzájuk valami szépet. Azokat is megsimogatom. Tegnap egy kis tacskó mindenképp be akart szökni a ház udvarára, mert ott lakott a kis gazdája. Elköltöztek, neki mégis ott jó. Már akkor csóválta a farkát, mikor kinéztünk az autóból, tudta hogy oda jöttünk és be engedhetjük.

PS: Ez az ember aranyat ér, kikereste azt a képet, ami egy random spájzban készült egy nagyon morcos jószággal: 
  

Egyszer azt hallottam valahol, hogy örömöd duplájára nő, bánatod felére csökken, ha megosztod valakivel.
Sajnos még az üzleti életben is tetten érhető a “kövér teenager érzékenysége”. Kifejtem: észrevettem a saját magam által átélt (önbizalom hiányos) párhuzamot a gazdasági élet szereplőin, sőt a médiában tett kijelentések mögött is.
Sok időbe telt, hogy kívülről tudjam ezt nézni, még most is van híja.
Úgy mint:
– a probléma felvetésének, személyes támadásként való megélése.
– tagadás
– érzelmi kirohanás.

Ma belegabalyodtam egy rossz helyzetbe. Nem akartam sohasem az az
ember lenni, aki semmibe veszi a másik érzéseit és szemét módon a
praktikumra hivatkozik, hogy döntését elfedje. Ezt még igyekszem
betartani az üzletfeleinkkel is.
Igyekszem, ma nem ment. 
Sajnos ma egy hülye p#&saként lettem elkönyvelve egy volt beszállítóm szemében, mert elmondtam neki, hogy a betelt a pohár a bakizások miatt és a szabad piac lehetősét igénybe véve más szolgáltató után néztem. Egyszer elmegy, hogy rossz dolgot kapok, telefonálok kicserélik…másodjára már nehezebb volt jó pofát vágni hozzá, hogy másról kaptam számlát, jelentettem, kicserélték. Harmadjára mikor eldugva silányabb cikket kapok a többi között, azt mondtam elég.
De így is én vagyok a gonosz, hogy nem mondtam, csak sunyi módon váltottam. Kérdem én, hányszor, kell találnom valami “meglepetést”, amit javítani és utánajárni kell, hogy ildomos legyen váltanom?
Még mindig kövér teenager vagyok, rosszul esik, hogy meg kellett “bántanom” az igazsággal és rossz napot okoztam azzal, hogy rossz a munkája, pedig az agyam és a tapasztalatok szerint én jártam pórul.

Tanárnak is azért voltam csapnivaló, mert nem tudtam elkülöníteni magamtól (értsd a kövér teenager-től) a katedrámat és a szakterületemet ért támadásokat. Persze, utólag okosabb az ember.

Kitudja lehet népszerűbb az olyan, aki inkább kreál egy hazugságot, mint hogy felkeltse az igazsággal a cég fájó hiányosságainak kérdését. Ha igen, akkor jól elbaltáztam ezt a mait.