Le Café de Capucine

Vége és kérem, minden úgy ment mint a karikacsapás. Öröm a köbön, mindenki ajándéka időben eljutott a gazdájához. Nèztük a fényeket, eltelve a szentestei halászlétől. Mosolyok és másik szobába száműzött fotel, amit a fenyőfa dúrt ki a helyéről.
Telnek a napok, mindjárt szilveszter, a hűtőnk még most kezd el fellélegezni a kievett maradékok súlya alól. Vicces és olyan dekadens egész nap zserbót és töltött káposztát, halászlét, kacsasültet…minden olyat megenni, amivel a család megörvendeztetett minket.
Mikor hazaértünk az ünnep után, úgy éreztem magam, mint az a vállalkozó szellemű utazó, aki az egész otthonát be akarja pakolni a bőröndjébe, ráül, hogy becipzározhassa azt. Így kellett bepakolni a mélyhűtőt: ha beraktam valamit, a többi 2 fiókot fogni kellett, hogy  ki ne nyíljon. Jómódunk és ellátásunk határtalan. Ma reggel már úgy felbátorodott a gyomrunk, hogy 2012-őt egy “Zsibis” lángossal búcsúztattuk az év utolsó vasárnapját.
Viszont megsütöttem az utóbbi 2 hónap kedvenc kekszét, aminek receptjét kedves barátnőmtől kaptam. Hálás köszönet! Olyan massza ez ami mindent elnyel, diót, mogyorót, kakaót, brutálisan feldarabolt csokinyuszit, mikulást, szaloncukrot, aszalt gyümölcsöt…..akármit, amit süteménybe/re raknánk.

Bőség: dió, szaloncukor és néhány kocka csoki

Zabpelyhes keksz
1 tojás
10 dkg cukor (nekem csak 5)
15 dkg margarin olvasztva
15 dkg natúr zabpehely 
10 dkg liszt
kevés só, 1 tk fahéj
10 dkg dió, csokoládé aprítva.
fél csomag sütőpor

A hozzávalókat keverjük össze, hagyjuk fél órát pihenni, majd teáskanállal halmokat formálunk, szétosztjuk a sütőpapíros tepsiben egymástól 5 cm-re. 20 percig süssük, ezalatt a halmok megnőnek, összeállnak. Trükkösen akkor kell kivenni a sütőből őket, amikor a teteje kezd megkeményedni, viszont a széle még nem kezd barnulni, az azt jelenti, hogy megégett.  
Kivétel után, hagyjuk pihenni pár percet, ez a záloga annak, hogy egybe szedjük le a papírról.

Nemcsak szebb, még finomabb is mint a “jó reggelt” keksz.

Minap, megláttam a hirtelen ötletből megvásárolt akciós mascarpone krémet a hűtőben. Még nem használtam máshoz, csak a húzogatós desszerthez. Faviccet félretéve, tiramisu (tira-mi-su: (te) húzz engem oda). Ezek az olaszok, még a desszerteknél sem tudnak a fenekükön maradni.
A mascarpone sűrű, édes, émelygős dolog, amit nem tolerálok egy desszertnél, ezért kicsit könnyebb köntösbe öltöztettem. Kevés tejjel és tejföllel lággyá és kiegyensúlyozottá válik, egy friss jelenséggé.

Ajánlom figyelmetekbe, élet a karácsonyi zserbón és bejglin túl.  

Eddigi minden készülődésemet felborította a múltkor meglátott gyönyörű kacsa. Eldöntöttük, megsütjük, megesszük mint a nagyok, naranccsal, krumplipürével.
Elregélem,
hogy egy narancs levét egy evőkanál cukorra öntöttem és forraltam, majd
ráöntöttem 2 dl fehérbort és egy teáskanál sót.

A kedves kacsát,
ami akarata nélkül jóllakatott minket. megsóztam és borsoztam. Néhány
gerezd narancsot megfosztottam a fehér hártyájától, hogy nehogy
megkeserítse a kacsát. Belemetszettem a bőrébe és megtűzdeltem vele.
Tegyük bele egy tűzálló tálba, öntsük le a narancsos boros sziruppal,
majd fedjük le alufóliával, tegyük bele a sütőbe.      
Szentestei lakoma lett volna belőle, viszont még gyermek vagyok lelkiekben, puding ahhoz, hogy ne a családi körben legyek szenteste. Egy nappal az esemény előtt visszatáncoltam és kisírtam, hogy a családommal legyünk.

Minden alkalommal, hogyha baromfit készítek elő a sütésre átfut az agyamon, hogy voltaképpen, miért is teszem ezt szegény állattal. Ránézek az ernyedt testre, átfogom a csökevényes lábacskáit, szerencsétlennek annyi időt sem hagyott a nagy ételtermelő gépezet, hogy megerősödjenek. Mindig elszomorít ez és megfogadom magamban, hogy belátható időn belül átállok egy olyan fogyasztásra, amiben nincs helye mutáns, ülve felhízlalt és szerencsétlen sorsú állatoknak.
Befogom a szám, mert örülhetünk, hogy ez a legnagyobb problémánk, a vágóállatok meltányossága. Nem kell azon aggódnom, hogy a gyermekem nem lesz e jobban beteg, mert nincs pénzünk gyógyszerre.
Megédesítettük az estét egy kis nagymama desszertjével. Közben a férfiember külön kérésére beigli sült. A gesztenyés narancsos finom lett, formás. Mivel nincs darált mákunk, sem mákdarálónk (akkor derült ki), ezért a másikba gurulós málna és vanilia puding került. Életemben nem láttam még olyan pöffeszkedő tekercset, amit sikerült összehoznunk.

Elneveztem a sohasem látott Csillagok Háborúja után: Jabbának. Mindenesetre első számú veszélyforrás, 1. hogyha nem úszó beiglit akarunk,hogy meleg tölteléket ne rakjunk egy képlékeny tésztára. 2. attól, ha centi vastagon fedjük be a töltelékkel, attól nem finomabb lesz a végeredmény, hanem laposabb. Olyannyira lapos, hogy nem tekercseket, hanem négyzeteket levágva lehet szeletelni.  Inkább nem ijesztgetek senkit a képekkel.

Nem tudom én, mit mondjak erről az egész tömeghisztériáról. Sunyi módon az emberek tartós élelmiszert, konzerveket és palackos vizet vesznek, de fennhangon hirdetik, hogy ők bizony ilyen baromságban nem hisznek. Lehet, de azért a zombis, világvége filmekben hasonló attitűd vehető észre: minden és mindenki elpusztul, de ÉN, életem főszereplője túlélheti a zűrös időket néhány konzerv májkrémmel, sólettel és toros káposztával. 

Föld alatti “biztonságos” bunker

Laikusként annyit veszek észre, hogy leleményes kereskedők meglovagolják ezt a morbid lovat, nem szégyellnek bort árulni ilyen címkével, bulit vagy kiárusítást szerveznek. Gonosz dolognak tartom, a másik félelmét és bizonytalanságát néhány petákra váltani, de kétségtelenül az elmúlt évek egyik legjobb üzlete.
Megszaporodtak a NG Channel-en a világvége várókról és földönkívüli látogatókról szóló műsorok, szinte végtelenítve, külön napot szerveztek az “eseménynek”: Világ vége maraton, nézzék és élvezzék!
Csak hogy aki hallani sem akar erről, egyszer valahogy ottragadjon egy ilyen műsor mellett.  
Ha hinnem kellene valamiben, akkor azt mondanám, hogy az ilyen ijesztgetés, egy célt szolgál az átlagember számára: hogy mérlegeljünk, hogy mennyi van a rovásunkon, vessünk számot és próbáljuk menteni a menthetőt, akit meg magunk mögött kell hagyni, azt engedjük el.

Kínai betongömb a túlélés érdekében.

Másik lehetséges magyarázat (szerintem ez a helytálló) 😀

Ady Endre elvét ma én is magamévá teszem. Ugyanis a mai napom, közelített a top szívatós napokhoz az elmúlt időszakban. Reggel 8 óta vonatozom, 2 órát tölthettem imádott Szeged városomban, azután visszaülhettem a vonatra, hogy fél hétre leszálljak, megint Debrecenben.Az elmúlt hetem tanulással töltöttem, egy olyan tantárgy tanulásával, amit sem érdekesnek, tanárságot felhagyóként sem szükségesnek nem tudok tartani. Ez az egy tantárgyam van még hátra, hogy államvizsgázni mehetnék. Megbuktam és nem látom hogyan tanulhatnék ennél többet, hogy végre lezárhassam ezt az időszakot.
Nemrég értem haza és a férfiember vacsorával ÉS mégis rendezett konyhával várt haza, ez ad tartást az estémnek.

Délelőtti többé-kevésbé tanulásom egy hirtelen napsugár világította be délután. Ma én választhattam filmet a moziban. Mikor elkezdtünk közösen eljárkálni, eldöntöttük, hogy a másik kedvéért bizony elviselünk egy egy filmet, amit csak a másik szeret. Persze létezik egy középút, amikor mindketten ugyanazt vágyunk megnézni. Eddig kivétel nélkül beleválasztottam a saját fellángolásaimmal. Egy nagyon nagyon furcsa lengyel film, a kedvenc festőm, Id. Pieter Brueghel életéről. A plakátot megláttam, beleszerettem a színeibe, mindenképpen látni akartam. Hogy ha el tudtok képzelni unalmas filmet!! A páromnak jobban tetszett mint nekem, én nagyon csalódott voltam, mert előtte olvastam az életrajzát és annyira érdekes figura lehetett és egy forrongó szellem egy forrongó országban, Flandria aranykorában.
Nevetséges dolog volt az, hogy a szakértő közönség 2 táborra oszlott: 1. aki nem tudta mire ült be, így megilletődött és kínjában kiszaladt, 2. a filmes felső, sznob értelmiség, akik minden mozzanatban keresik a filozófiát + mi, akik zörögtek a zacskó ropival és ciccentik az ásványvizes palackot. Persze nem vagyunk neveletlenek, csak 50 fok volt nyár közepén, munka után voltunk, éhesen és a multiplexek hangerején szocializálódtunk, ahol mindent elnyom a hangszóró.
De ebben a filmben meg sem szólaltak, zene sem szólt. Csend és teljesen összefüggéstelen mozzanatok láncolata. De azokat a vérben forgó, felháborodott szemeket nem felejtem el. A végén a stáblista végignézése után kezdtek el felállni az emberek. Elsőnek jöttünk el.
A Hobbitnak annyi köze van ehhez a bevezetőhöz, hogy mérnököt még nem láttam ennyire unatkozni egy “mesén” ahogy nevezte. Logikus gondolkodásának folyamában egy nagy gubanc volt és az is marad. Még Brueghel filmje is jobban tetszett neki.

Nem hibáztatom érte, mert a nyúl vontatású száraz szán és a farkasok versenye után én sem tudtam másra gondolni. Szerencsére én vagyok olyan infantilis, hogy jó néző legyek, ott nevessek és rettenjek meg, ahol kell. Nekem, tetszett, hogy hallottam a Gyűrűk urából ismert zenéket és mozzanatokat, amiket nem ok nélkül látunk viszont itt is. Nosztalgia, kedves visszaemlékezés. Gyönyörű hegyek és tájjak, ez még mindig Új-Zéland és egy kis Photoshop. 
Megörültem minden szereplőnek, akit itt is láttam, gyönyörűen összekapcsolták, hogy azt kell mondanom, ennek a jó embernek, Peter Jackson-nak már 2000-ben tervben volt, hogy ezt is el fogja készíteni.

170 perces a film és a végén esett le, hogy eltelt ez az idő, ugyanis félbe vágták a történetet! (utólag megtudtam, HARMADÁBA…Peter Jackson trilógiát csinált egy kis könyvből, ez nem egy 1000 oldalas könyv! Miért?)
Na jó, be kell vallanom, hogy kissé alul tájékozott voltam, biztos az orromra kötik, ha utánanézek. Szégyen és gyalázat, olyan kíváncsi lettem volna rá. El kell olvasnom a könyvet, hogy megtudjam, hogy végződik.          

Nem tudom, hogy kinek mi a semmi doboza, de abban biztos vagyok, hogy van. Nem negatív dolog ez, nem szedàlt állapotról beszélek. A semmi doboz az a hely, ahova az agyunk pihenni vonul vissza.
Helytelenül a fogalom alkotója csak férfiak szàmára tartja fenn, pedig nekünk is kell ilyen üres járat. Nekem minden alkalom, amikor kávézom, ilyen. Nem vàlaszolok a kèrdésekre, nem reagàlok ès igen, nem biztos, hogy gyorsan lehet ilyenkor beszèlgetni. Csak mélàzni, hümmögni és nèha felmosolyogni.
Szegeden a kávéhàzak sarkában hódoltam a dobozomnak, régi régi cimbikkel, sutyorogva és nevetgélve, néha hangosan, mikor nem csak kávé volt a rendelés, művészetről és életről folyt a szó. Máskor szomorúan zuhantunk önsajnàlatba, kis életünk problémái miatt. Debrecenben reggeli rituálém magamban, vagy a délután az egyetemen új baràtokkal, papírpohárból főzésről beszélgetve.

 Történt hetekkel ezelőtt egy találkozásom a kommersz művészet legpirosabb bugyrával. Ugyanis olyan szép autót mint a Mini Morris, még sohasem láttam, főleg, hogy vászonra nyomták és képként árulták a szakértő közönségnek, egy hipermarketben. Látszik a képen a kedves, kerek fényszórója, a picike indexlámpája és az összetéveszthetetlen karosszériája.
A múlt hét vasárnap vitt oda megint az utunk, már nem is reménykedtem abban, hogy maradt a képemből, de szerencsésen az utolsót még elcsíptem. Úgy örültem neki, minden alkalommal mikor a kosaramra néztem elmosolyodtam a boldogságtól.
A kedves férfiúm a kocsi részlegen tartotta egyensúlyban a nemi szerepeket, legalábbis ezt hittem. Fél óra múlva találkoztam vele, mikor messziről közeledett, akkor kiszúrtam, hogy valami zavarja, mosollyal vegyes zavar. Kérdezgettem volna, de nem válaszolt, csak azt hajtogatta, hogy: -Most nem vehetjük meg ezt a képet! Máskor, majd holnap visszajövünk!
Nem engedtem: -Ha nem tetszik, majd megveszem magamnak! Ez volt az utolsó, rám várt!! Miért nem lehet ma?

Ekkor elnevette magát és az arcomat a kezébe fogta: Hát, hogy mondjam, hogy az utolsó előtti a kocsiban vár?
Utólag bevallotta, hogy a szélvédő belső oldalára igazította és az volt a terv, hogy kis kezét fájlalva megkér, hogy én tisztítsam le a szélvédőt a hótól. Ekkor én  női jogaimra hivatkozva és felháborodva eleget teszek neki (sajnos jól ismer) és minden húzásnál több tűnik fel az ajándékomból.
Sajnos meghiúsítottam a tervet, de nem bánom, mert így is akkorát nevettem és a nyakába ugrottam, mintha most kezdtük volna a közös életünket.
Ja és a képecske a konyhánk dísze lett, már várta a miliő, hogy pont legyen az i betűn. 

Mint ahogy annyi honfitarsunk mi is a decemberi programok közé iktattuk a bécsi forralt bor iszogatást egy és andalgást az irreális árak tengerében. De ne galoppozzunk ennyire előre. A december már első napjától fogva programot jelentett és fog is, amíg mindenki arcán nem látok éteri nyugodtságot és a családi hazatérés mosolyát.
Mikulásra elkészültek a kis tasakok, amibe beleraktam lehetőleg mindent, amit kis országunk édesség néven gyárt. Fontosnak tartom, hogy ilyenkor is támogassam a hazai piacot. Más okom is volt, mert kedves barátnőm hazahozta a párját, először Magyarországra. Országimázs, minden amit egy külföldi tapasztal, legyen az egy félrevezetett útbaigazítás, egy rosszul visszaadott összeg, hogy jogosan azt gondolják a vendégeink (igen, mindenkié), hogy “Magyarország, én így kerüllek”.
A péntek esténk hamar eltelt, mert meglátogattak minket, csak azt sajnálom, hogy olyan hamar eltelt. Remélem, hogy a hideg ellenére csak jó emlékeket visznek haza, Londonba.
A viszonylag korai, 11 órai ágyba bújás készített minket fel a következő jó pár órai utazásra. Éjjel háromkor indult a buszunk, ilyenkor mindig lezongorázzuk a másoknál is ismert “Hova raktad? Nem találom! Induljunk már!” közjátékot, amikor a férfiember halkan jegyzi meg lefele a lépcsőn a gyilkos mondatot: “Remélem beindul a kocsi, ha nem, akkor futunk…” Khm..és hiába várod hogy elmosolyodik, nem viccel.
Meg is tettük, ugyanis pontosan 2:59-re ugrottunk fel a buszra, utolsóként.